Elnézést a késésért, ezt nem tudtam volna egy nap alatt megírni. Tudom, a vége túlságosan idealisztikus lett, de eleve így volt eltervezve.:)) Mindegy, nem magyarázkodom: kellemes olvasást mindenkinek!

Kijutni ebből a végeláthatatlan börtönrendszerből épp olyan nehéz volt, mint amennyire gondoltuk hogy lesz, sőt, talán kétszer nehezebb. Fülemben még mindig ott dübörgött a fegyver roppanó hangja, a fejemből meg nem tudtam kiverni azt a szörnyű jelenetet, Elizabeth vörös vérét, amely a két katonáéval együtt beterítette a padlót. Az ijedt nő, akit Karmának le kellett volna lőnie is velünk tartott, nem győzte meghálálni azt, hogy megkíméltük az életét.

Igazából csak most esett le miért láttunk alig kóborlókat ezalatt a néhány nap alatt: az Iron Castle teljesen bekerítette az erdő egy részét, nem engedve bejutást a kóborlók számára, szóval gyakorlatilag bármerre is mentünk volna, egy idő után úgyis elkapnak minket. Cseles társaság.

- Erre! - vezetett minket Yoonie, akinek bátor, elszánt viselkedése egyszerűen letaglózott. Szemrebbenés nélkül végzett Elizabethel, tettét cseppet sem megbánva. Szerettem volna én is ennyire erős lenni, de már nem ment. Azok után nem, ami az utóbbi napokban történt...

Visszatértünk arra az útvonalra, ahol elváltunk Bettyéktől, s ahogy kisétáltunk az ajtón amelyiken ők is korábban, meglepetten vettük észre, hogy mindannyian a túloldalán vannak: egy körben ácsorogtak, s láthatóan vitatkoztak valamin. Amint észre vettek minket, megnyugodni látszottak.

- Mi történt? - kérdezte Emily. - Miért nem mentetek tovább?

- Mert nem lehet - felelte  azonnal Tyler. - Az egész udvar emberektől és katonáktól hemzseg.

Aztán nyelt egyet és lesütötte a szemeit. Richard folytatta.

- Odakint... mészárlás zajlik - suttogta. - Minden második percben kivégeznek valakit valamilyen brutális módon. Férfiak, nők, gyerekek vannak odakint...

Be sem fejezte a mondatát, Karma az egyik ablakhoz rohant és kinézett rajta. Néhány pillanatig elidőzött a tekintete a kint zajló eseményeken, majd rémülten fordult vissza felénk.

- Segítenünk kell nekik! - jelentette ki. - Miattam teszik ezt, én vagyok a hibás. Én okoztam ezt...

- Már hogyan lennél te a hibás? - kérdezte Oli.

Karma csendben rá nézett, majd csak annyit suttogott.

- PHW011...

Olivér értetlenül nézett rá.

- Mit jelent? Miért félsz tőle ennyire? - kérdezte.

De Karma csak a fejét rázta. Hangja megremegett, ahogy a következőket mondta:

- Én vagyok az. Magamtól... félek. Most, hogy a kezükben vagyok, hogy fegyverként használhatnak... miért is lenne szükségük más emberekre? Egytől egyik kivégzik majd őket. Mindegyiküket.

Borzasztóan hangzott az egész. Mégis milyen szörnyetegek lennének képesek alaptalanul kioltani ennyi emberi életet? Mi hajtja őket, hogy ilyet tegyenek? A hatalom? A dicsőség? Vagy csak egyszerűen... élvezik?

- De nem értem... - szólalt meg hirtelen Dean -, akkor minket miért nem vittek ki az udvarra? Mindenki ott van, csupán mi maradtunk idebent. Miért?

Valóban jogos kérdés volt. Minket miért nem vittek ki?

Yoonie válaszolt neki végül.

- Gyanítom azért, mert mi lettünk volna a próbaalanyok. Karma képességeit rajtunk próbálták volna ki, egészen biztos vagyok benne.

Csend telepedett a teremre. Az Iron Castle minden egyes másodperccel rémisztőbbé vált, rosszabb volt mint bármilyen horrorfilm amit életemben láttam. Mindenáron azt akartam, hogy ennek a rémálomnak mihamarabb vége legyen és soha többé ne kelljen közöm legyen ezekhez az emberekhez. De ez nem lesz könnyű feladat.

- Szóval mi lesz? Ennyi? - kérdezte Grace. - Feladjuk vagy mire vártok emberek?

- Grace... - szólította meg Dean, de a lány a fejét rázta.

- Nem ismerek rátok! Ránk... Nem ilyenek vagyunk, hány és hány ezer helyről szöktünk már meg? Hány csatát vívtunk emberrel, kóborlóval? Hányszor estünk csapdába és menekültünk meg? Számtalanszor. És lehet, hogy ilyennel még nem volt dolgunk, hogy a helyzet kilátástalan... de melyik nem volt az? Kapjátok össze magatokat a fenébe is! Igen, nincs velünk többé Ed. Igen, neki volt stratégiai tapasztalata, ő tudta mit kellett volna tennünk, de... kik vagyunk mi, ha itt feladjuk? Ha másért nem is, Ed miatt tovább kell ezt csinálnunk. Ki kell jutnunk, kerüljön az bármibe!

Grace motivációs beszéde többünket is meghatott. Én személy szerint Adamet néztem, akinek úgy tűnik már elmondták a történteket, mert csak becsukott szemekkel, ökölbe szorított kézzel szipogott párat és mély levegőt vett. Adam olyan embereket veszített el, akik a legfontosabbak voltak számára.

Kinyitotta a szemeit, majd körül nézett, aztán meglátott engem. Átmasírozott a tömegen, egyenesen felém indult meg. Odaért elém.

Vártam.

Vártam, hogy leordítsa a fejemet, hogy elmondja mekkora semmirekellő, hamis barát vagyok, hogy hagytam Edet meghalni, hogy ez az én hibám, hogy miattam veszítette el őt...

De Adam nem ezt tette.

Csendben kinyújtotta a kezét felém, mire én meglepetten nyújtottam felé a sajátomat. Összekulcsoltuk a kezeinket, majd mélyen egymás szemeibe néztünk, mindkettőnké csupa könny volt.

- Nem veszíthetlek el téged is - suttogta, elszorult torokkal. - Ne engedd el a kezem!

Szabad kezemmel letöröltem a kibuggyanó könnycseppjét és csak ennyit feleltem:

- Nem engedem el a kezed, Adam.

A fiú bólintott, majd a többiekre nézetünk.

- Gracenek igaza van - szólalt meg Emily. - Tartozunk Ednek ennyivel. Ennyivel és még annyi minden mással is...

Mindannyian helyeseltünk, legalábbis azok akik ismertük őt. A többiek csak csendben néztek bennünket.

Váratlanul a fekete hajú hölgy szólalt meg:

- A nevem Lucy Dashner - mondta, mire minden szem rá szegeződött. - A kislányomat ott hagytam egy nappal ezelőtt Columbustól körülbelül harminc kilométerre, ettől a helytől pedig körülbelül tízre. Ételt mentem keresni, de az Iron Castle elfogott és ide hozott. Rettenetesen félek, hogy valami baja eshetett, teljesen egyedül van. Hagytam nála ugyan kést és jól bezártam egy szupermarket raktárába, mondtam, hogy maradjon ott és várjon meg, mert visszatérek... Tudok egy utat, hogy hogyan lehet innen kijutni, észrevettem amikor behoztak. Ha segítek nektek megszökni, megígéritek, hogy visszavisztek a kislányomhoz?

Yoonie lépett előre.

- Ez csak természetes. Hány éves a lánya?

- Most töltötte a kilenc évet nemrég - válaszolta Mrs. Dashner. - A neve Melody és a férjemhez, Bobhoz készültünk menni Washingtonba. Ott biztonságban leszünk.

- Igen? - kérdezte Betty. - Ez egészen biztos? Mert mi is arrafelé megyünk és jó lenne végre egy hely, ahol meghúzhatnánk magunkat.

A nő bólintott.

- Egészen biztos.

Yoonie körül nézett.

- Szerintem nem kérdés ez, induljunk azonnal! - biccentett, majd megindult és lassan a többiek is összekapták magukat.

- Hé, várjatok! Mi lesz az emberekkel odakint? - mutatott Karma az ajtóra. - Nem hagyhatjuk csak úgy itt őket!

Yoonie megfordult, majd szomorúan nézett a fiúra.

- Karma... nem lehet egy háborúban mindenkit megmenteni - suttogta. - Mennünk kell!

Karma tétlenül álldogált a terem közepén. Nagyon gondolkodott, én pedig éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Nagyon nem.

- Nem hagyom, hogy miattam meghaljanak! - jelentette ki, majd megfordult és rohanni kezdett az ajtó felé.

- Karma! - kiáltott utána Oliver, majd ő is rohanni kezdett.

- Karma állj meg! - kiáltotta Betty is, majd a nyomukba eredt. Pillanatok alatt totál káosz lett az egész helyiségben.

Karma keze már a kilincsen volt, de szerencsére Oli időben odaért és nem túl finom módon rángatta el a kezét, nekiszorítva az ajtónak őt.

- Ne csinálj ostobaságot! - kiáltott rá. - Amit megtenni készülsz, az tiszta öngyilkosság! Mit gondoltál, hogy majd kimész oda egyedül?

- Igen! - vágott vissza Karma elszántan. - Ha ti nem vagytok képesek rá, akkor én majd megteszem!

Oli dühösen kiabált tovább:

- Térj már észhez ember! Mégis hogy akartál így segíteni nekik? Kisétálsz és várod a csodát? Az első ember elfüttyenthette volna magát és más fegyverekre sem lett volna szükség, te mindenkit szétmarcangolsz akaratodon kívül. Ezt akarod tenni?

Karma lesütötte a szemeit és elhallgatott. Oliver látta, hogy nem fog tovább harcolni ellene, így elengedte. Látszott rajta, hogy bánja a durva szavakat amiket használt, de másként nem lehetett volna meggyőzni Karmát, az is biztos.

Ekkor valaki megköszörülte a torkát.

- A tető - mondta az eddig hallgatag Tate, majd fejével az ablak felé bökött, ahonnan látni lehetett a börtönrendszer tetejét.

- Mi van vele? - kérdezte Betty értetlenül.

Tate felsóhajtott. Láthatóan nagyon nem szeretett beszélni és a figyelem középpontjában lenni.

- Ha segíteni akartok nekik, onnan lesz a leghatásosabb rálőni az Iron Castle-es csávókra - fejtette ki az ötletét bővebben. - Gyanítom nincsenek annyira sokan, nem igaz? 

Oli az ablakhoz sétált, majd kinézett rajta, aztán gyors számolásba kezdett.

- Tizenegy - felelte végül. - De gyanítom, ez nem a teljes létszáma az Iron Castle-nek.

Tate megrázta a fejét.

- Sokkal többen vannak, de itt mindig kevesen vannak. A csapatuk nagy része mindig a környéken portyázik, új emberek után kutat vagy csak kénye-kedve szerint gyilkol össze-vissza. Hetek óta elkaptak, tudok ezt-azt - válaszolta, még mielőtt valaki megkérdezte volna tőle, honnan tud ennyit.

Karma Dylan felé fordult.

- Add ide a fegyvered, mennem kell a tetőre! - mondta neki.

- Veled megyek - válaszolta Dylan. - Fegyvert útközben is szerezhetünk abból a raktárból.

Karma biccentett és Dylannel már el is indultak.

- Várjatok már! - kiáltottam utánuk. - Ha ti is mentek, mi is megyünk. Tizenegy ember egész sok, szükségetek lesz segítségre! 

- Én is csatlakozom - bólintott Emily, majd Tyler, Adam és Yoonie is.

Oli felsóhajtott.

- A férjemért bármit - jelentette ki, majd Karma mellé szaladt és átkarolta a vállát.

A fiú elnevette magát, majd vidáman biccentett.

- Csináljuk! - mondta. - A többiek viszont jobb ha elindulnak. Ha nem is jutunk ki mind élve... legalább egy részünk tegye meg.

Erre Dean elnevette magát.

- Viccelsz, ugye? Nem megyünk el nélkületek, az szent! Én személy szerint veletek tartok és úgy hiszem, Kelvin is.

A néma fiú heves bólintásba kezdett.

- Ez így igaz - tette hozzá Richard. - Ha megyünk, mindannyian megyünk. Mindenki - jelentette ki határozottan.

Mindenki beleegyezett, még Veronica és Tate is, akik annak ellenére, hogy nem ismertek bennünket, mégis velünk maradtak. Talán új csapattagokat avathatunk?

- Induljunk! - kiáltott fel Karma nevetve, majd mint a filmekben, az egész csapat rohanni kezdett, egyedül csak én és Adam maradtunk le néhány percig.

A fiú még mindig az én kezemet szorongatta, arca fájdalmat tükrözött, bármennyire is próbálta ezt leplezni.

- Alice - suttogta. - Nem vagyok jól.

Megsimítottam az arcát.

- Tudom - válaszoltam. - Tudom. Én sem vagyok jól, egyikünk sincs. De légy erős, oké? Erősnek kell lenned, Adam! 

- Nem hiszem, hogy képes vagyok erre - rázta meg a fejét. - Nem tudok, nem megy... - kezdte el a sírást. 

Magamhoz szorítottam őt és úgy éreztem, többé soha nem akarom elengedni. Egy világ dőlt össze bennem amikor Adamet, a legjobb barátomat így kellett látnom. Ez jobban fájt számomra, mint eddig bármi.

- Hé, nézz rám! - suttogtam, majd megfogtam az arcát. - Adam, nézz rám!

A szőke fiú csendesen nézett vissza rám.

- Túl leszünk ezen, oké? Túl leszünk, megoldjuk és... és ott leszek neked, segítek. Segítek ezt feldolgozni még úgy is, hogy nekem sem sikerült. De segítek, ígérem. Csak légy most erős, tarts ki, kérlek! Ed miatt! Ed azt akarná, hogy küzdj tovább, nem így van?

Adam lesütötte a szemeit, mire felemeltem az állát.

- Adam... nem így van?

Adam csendesen bólintott.

- De így van - motyogta.

Halványan elmosolyodtam.

- Akkor teszünk róla, hogy büszke legyen rád! Kijutunk innen és rendesen meggyászoljuk. Ígérem, Ed nem lesz elfelejtve. Nem felejthetjük el - nyomtam egy puszit a homlokára, majd még egyszer magamhoz szorítottam.

- Szenvedett? - suttogta Adam a fülembe.

Becsuktam a szemeimet.

- Nem - válaszoltam. 

*

A lövöldözős tervünk nem egészen vállt be. Vagyis bevált, mert végül is mind a 11 katona megsebesülve vagy épp holtan végezte a tetőn való támadásunkat követően, arra viszont tényleg, egyikünk sem számított, hogy a hőstettünk végül pokoli káosszal végződik: a rohadt Iron Castle-es hiányzó tagok pont akkor tértek vissza, élükön Millforddal, s balszerencsénkre pont a belső udvart célozták meg, ahol az a sok ember menekülni készült, halomszámra lőve őket. Voltak néhányan, akik sikeresen elmenekültek, de a legtöbben nem voltak ilyen szerencsések, gyorsak vagy bátrak.

Nekünk egyetlen szerencsénk a tetővel volt, ugyanis el tudtunk bújni odafent, nem láttak meg minket. Az embereket ezek után nem tudtuk megmenteni, mindenképp meg kellett keresnünk a kiutat, amiről Lucy beszélt.

Gyors léptekkel szeltük lefelé a lépcsőfokokat, magunkban imádkozva, hogy épp bőrrel megússzuk az egészet. Mindannyiunknál fegyver volt, kivéve Kelvinnél, aki az ölében cipelte a kis Yoonaht, miközben nővére nyugtatni próbálta a kislányt, hogy hamarosan kint leszünk. Sikerült is megtalálni az ajtót amiről Lucy beszélt és ki is jutottunk rajta a külső udvarra probléma nélkül. Csak egy bökkenő volt: a magas falak, amelyek az Iron Castle korábbi bázisát is jellemezték, megint fel voltak húzva. Most viszont nem számíthattunk felmentő seregre...

Lucy irányított minket, mi pedig követtük. Nem tudtuk, innen merre tovább, hogy a kaput hol keressük, csak azt tudtunk, hogy mindenképp el kell kerülnünk a lármát és a feltűnősködést, ami egészen jól ment ahhoz képest, hogy ennyien voltunk .

Nemsokára a kapu is a szemünk elé tárult: ott volt, tárva nyitva állt és senki, ismétlem: senki nem állt ott, hogy őrizze.

- Megmenekültünk! - sóhajtott fel Richard megkönnyebbülve, majd el is indult volna, de Grace visszarántotta.

- Mi van ha ez csapda? - kérdezte. - Nekem itt valami bűzlik...

És az a szó szerint bűzlő valami hamarosan hús-vér formában meg is jelent, amikor egy horda kóborló kezdett el bevonulni a kapun. Megszámlálhatatlanul sokan voltak, csak úgy özönlöttek befelé.

- A rohadt életbe! - szitkozódott Oli. - Ezt nem hiszem el...

- Most mi legyen? - fordult hátra Betty. - Átvágjunk rajta vagy menjünk vissza? - kérdezte.

Mindannyian gondolkodni kezdtünk. Gyorsnak kellett lennünk. Nagyon gyorsnak.

Emlékeztek még, hogy említettem, nem számíthattunk megmentésre?

Tévedtem. Úgy tűnt, valaki vigyáz ránk odafentről.

Mint egy varázsütésre, a kóborlóhadon átgázolva futott be egy citromsárga iskolabusz a kapun. Az udvar közepén kinyitotta az ajtaját, s láttuk, valaki leszalad róla. Meglepetésünkre nem egy ember volt az, hanem...

- Midnight! - sikítottam fel örömömben, szinte Dylannel egyszerre. A kutyus olyan gyorsan szaladt, akár Flash, s pillanatokon belül rám ugrott, én pedig a boldogságtól sírni kezdtem.

- Midnight, pajti, mit keresel te itt? - kérdezte Dylan, miközben a kutyust kezdte el simogatni. Ekkor felnéztem és azt hittem, elájulok:

Matt integetett nekünk a busz ajtajából, s ha jól láttam, nem egyedül volt.

- Na most már szaladhatok? - kérdezte Richard, majd pedig mindenki egyszerre kezdett el ismét rohanni, miközben szanaszét lőttünk minden elénk kerülő kóborlót. A busz lassan megtelt, Karma terelte fel az embereket, s nemsokára mindenki sikeresen felszállt rá. Mindenki, kivéve egy személyt.

- Lucy! - sikítottam, amikor megláttam, hogy a nőt elkapta Millford. Valamilyen oknál fogva hátra maradt, s nem volt már ideje elfutni. A fejéhez szorította a fegyvert.

- Segítenünk kell neki! - mutattam a nő felé.

De már késő volt,túl messze voltak.

- Melody! Melody! - sikította a nő, majd többé nem szólalt meg. Millford agyon lőtte, majd a busz felé emelte a fegyverét. Még mielőtt lőhetett volna viszont, a busz ajtaja becsukódott, a volán mögött ülő Gwen - igen, ő és Luke is Mattel és Midnighttal voltak - gázat adott, s a busz kigördült a táborból.

A hátsó ablakhoz szaladtam és egy utolsó pillantást vetettem a táborra. Millford őrjöngött, a kóborlók megszaporodtak és tetemek sokasága lepte el az udvart. Nem tudnak utánunk jönni. Egy ideig biztosan nem.

Megfordultam, majd helyet foglaltam a legutolsó ülésen, közvetlenül Dean és Yoonie között.

Még soha nem voltak bennem ennyire vegyes érzelmek.

Kérdésáradat (hogy legyen mit olvasnom ameddig vissza nem térek :'D) :

1. Ki a kedvenc szereplőd és miért?

2. Ki a kedvenc 'gonosztevőd'? (Millford, Elizabeth, a kövér táborvezető, stb.)

3. Kedvenc fejezeted?

4. Melyik karakter halála rázott meg a legjobban?

5. Ha te írhatnád a történetet, hogyan alakítanád innen tovább a szálakat (csak kíváncsi vagyok eltalálja-e bárki a folytatást :'D)?