Egy idő után felszáradtak a könnyeim. Csak üresen, csendben bámultam magam elé és már arra sem volt energiám, hogy gondolkodjak. Oli lepattant szorosan mellém, majd elkezdte az arcomat fürkészni.

- Mi az? - kérdeztem. - Ennyire rosszul nézek ki?

Ő csak a fejét rázta.

- Nem érdekel, hogy nézel ki - mondta.

Rá pillantottam.

- Ha afelől érdeklődsz, hogy hogyan érzem magam, akkor tudd hogy pocsékul. Rettenetesen, rémesen szarul. Mint akit többszörösen beledöngöltek a földbe...

Oli csak elhúzta a száját.

- Nem, erre sem voltam kíváncsi. Pontosan tudom, hogy milyen érzés, pontosan tudom, min mész keresztül.

Felvontam a szemöldökömet.

- Már honnan tudhatnád? A Chipman fivérektől?

Megrázta a fejét.

- Nem. Én is... elveszítettem valakit - suttogta. - A legjobb barátomat, még az egész őrület elején...

Azonnal elhallgattam. Egy csapásra megbántam, hogy ilyen gúnyos hangvételben beszéltem vele. Normál esetben nem teszek ilyet, de most nagyon ki voltam akadva.

- Hogyan... történt? - kérdeztem, elfojtott hangon.

Oliver mély levegőt vett.

- Apával, Irisel, Trinával és a legjobb barátommal, Steve-el épp sátorozni voltunk a Sierra Nevada hegységnél, amikor ez az egész dolog elindult. Mint ahogyan azt gondolhatod, rengeteget hülyültünk meg minden. Steve és Trina együtt jártak akkoriban, vagyis igazából szerintem ők maguk sem tudták mi volt közöttük, de ez azt hiszem most lényegtelen. Én és Steve ovis korunk óta elválaszthatatlanok voltunk, szerintem nem volt olyan nap, hogy ne beszéltünk volna legalább telefonon vagy ilyesmi... egyszóval egy rémesen fontos ember volt az életemben. Egyik este, pontosabban a legutolsó este úgy gondoltuk mókás lenne, ha kimennénk fürödni a tóba. Pontosítok: ez éjszaka volt. Elvileg Steve valami legendát olvasott róla, hogy hogyha éjszaka mászol be abba a tóba, örökké fiatal maradsz. Steve mindig ilyen bolond volt, mi meg mindannyian tisztában voltunk ezzel, szóval belementünk a dologba, "mégis mi rossz történhetne" alapon. Iris kicsit parázott, mondta is, hogy nem kéne ilyesmiket csinálnunk, mert mi van ha valami állat ránk támad? Steve viszont biztosította arról, hogy nincs mi ránk támadjon, így végül ő is beadta a derekát. Sokszor gondolkodom el azon, hogy ha Irisre hallgatunk akkor... vajon Steve még életben lenne? Szóval elindultunk a tóhoz, Steve már készen állt a csobbanásra és lassan mi is, amikor a távolban egy embert láttunk közeledni. Messziről még semmit sem sejtettünk, de ahogyan egyre közelebb ért feltűnt, mennyire abnormálisan jár. A lányok megijedtek természetesen, Steve viszont - gondolom hogy Trinanak bizonyítson -, kijelentette, hogy ő majd megvédi őket. Elkezdett kiáltani, hogy ráijesszen az alakra, de az nem hogy meghátrált volna, hanem még közelebb jött hozzánk. - itt egy kis szünetet tartott és egy mély levegőt vett. - Nem tudom mi volt a fejében, de elkezdett az alak felé közeledni. Szóltunk neki, hogy ne tegye, hogy ki tudja milyen drogos alak az és hogy inkább menjünk vissza szólni apának, de Steve hajthatatlan volt. Mire utána iramodtam, már késő volt. Nem tudom, hogy abba halt bele, hogy a kóborló elkezdte felfalni a karját, vagy a fulladásba - mivel beestek a vízbe és a kóborló teljes testsúlyával rá nehezedett, ezáltal a feje a víz alatt maradt -, csak azt tudom, hogy akkor, abban a percben teljesen leblokkoltam. Csak álltam egy helyben és sokkos állapotban, elkerekedett szemekkel néztem a jelenetet. Nem hittem el azt, ami előttem történik. Biztos vagyok benne, hogy rám is ugyanaz a sors várt volna, mint Stevere, ha Iris könnyek között meg nem ragadja a kezemet és kezd el rángatni, vissza a kocsihoz és apához. A kóborló észrevett minket, ott hagyta Steve-et és utánunk iramodott. Rettenetesen féltünk, Trina nem bírta abbahagyni a sikoltozást, Iris pedig nem győzött húzni engem utánuk. El sem tudom képzelni min mehetett keresztül szegény húgom... Azóta is szégyellem magam, hogy így kellett látnia. A kóborlót végül apa lelőtte. Kiderült, hogy fegyvert tartott a kocsinkban vészhelyzet esetére. Minket beültetett az autóba. Emlékszem, ott ültem az anyósülésen, apa bepattant, kérdezte hol van Steve és én csak... ott ültem, mint egy oszlop, meg sem moccantam, nem bírtam megszólalni. Rázogatni kezdett, de nem reagáltam. Aztán kaptam két pofont, arra eszméltem fel. Apa kiáltozni kezdett velem, hogy össze kell szednem magam, hisz férfi vagyok. A kezembe nyomott egy térképet, aztán beindította a motort és utasított, hogy nézzem az utat hazafelé. A térképet szorongattam a kezemben, de nem voltam képes az utat követni. Csak az volt a fejemben, hogy segíthettem volna Steve-en, de mégsem tettem.

- De hát nem tudtál volna már segíteni - suttogtam.

Oli bólintott.

- Tudom. De erre csak napokkal később jöttem rá, mikor képes voltam felfogni, hogy mi a fene történt körülöttünk. Mondanom sem kell, nem mentünk többé haza. Az autópályán ott állt minden kocsi, fele kóborlókkal volt tele, így aztán másik útvonalon mentünk és... szörnyű volt - mesélte. 

A keze után nyúltam, majd megszorítottam azt.

- Sajnálom - suttogtam.

Megrázta a fejét.

- Én sajnálom - válaszolta. - Nagyon csíptem Edet, nem ezt érdemelte a srác. Főleg nem egy olyantól, mint Elizabeth. Mindig gyűlöltem az olyan embereket, akik csak a saját érdeküket nézték. Életeket tesznek tönkre, olyanokat bántanak akik ártatlanok... nem tudom mi járhatott a fejében. 

Lehajtottam a fejemet.

- Nekem kellett volna meghalnom - motyogtam. - Mindketten tudtuk ezt, ott volt Elizabeth tekintetében is, fel voltam készülve - csuktam be a szemeimet - és mégis Edet lőtte le. 

Ekkor Dylan sétált elém.

- Miattam tette - suttogta. - Ed nem miattad halott, Alice, hanem miattam - jelentette ki.

Felnéztem rá.

- Dylan...

Megrázta a fejét.

- Ha megölt volna téged, tudta volna, hogy többet soha nem néznék rá. Hogy megvetném, hogy gyűlölném... Most is gyűlölöm, most is megvetem a tettéért, de tudta, az jobban fájna nekem, ha téged öl meg - ekkor a kezébe temette az arcát. - Ha nem csókolóm meg, ha nem vállalom, hogy magunkkal hozom... ez soha nem történik meg. Ed miattam halott! - nem lehetett hallani, de tudtam, hogy Dylan sír. A szívem majdnem megszakadt ettől a látványtól, attól, hogy magát hibáztatta. 

- Dylan - szólította meg ekkor Emily. Már egy ideje ébren lehetett. - Nem a te hibád, hanem csakis az enyém - jelentette ki. Dylan felpillantott rá, szemei valóban könnyesek voltak. - Ha nem sajnálom meg, ha nem mentem meg aznap a táborban - folytatta Emily -, akkor soha nem csókolod meg, soha nem kerül a csapathoz és akkor Ed még most is élhetne - suttogta. - Szóval ha valaki hibás Ed haláláért, az én vagyok.

- Ems, ez nem igaz! - tiltakoztunk egyből Bettyvel. - Nem tehetsz róla - tette hozzá Betty.

De Emily hallgatott és csak a padlót bámulta.

Kemény és nehéz percek teltek el így. Mindenki hallgatott. Olyan érzelmek törtek a felszínre percek alatt, amilyenek talán még soha. Először voltunk mindannyian ennyire nyíltan őszinték egymással, először mondtuk ki az érzéseinket úgy, hogy ezt mindenki előtt megtettük. Azt hiszem, most először éreztem azt, hogy mindannyian tényleg egy csapat vagyunk. Már megbíztunk egymásban.

Léptek zaja zavarta meg a csendet. Mindannyian felkaptuk a fejünket és nem hittünk a szemünknek: Elizabeth, Millford és néhány másik katona társaságában vágtatott el a celláink mellett, ránk sem hederítve. Szemüket egyenesen előre szegezték és csak akkor álltak meg, amikor megtalálták azt a cellát, amelyikből a következő áldozatukat vonszolhatták el. Mindannyiunk szeme elkerekedett, amikor Millford az ajtóra mutatott.

- Ő az? - kérdezte.

Elizabeth bólintott, majd komoly, rideg hangon kijelentette:

- Igen, ő az!

Millford intett a fejével, a katonák pedig elkezdtek bevonulni a cellába.

A fiú hátrálni kezdett, ám elkapták. Hasba rúgták, ahogyan azt Eddel is tették, majd elkezdték ráncigálni, ki a folyosóra. Millford felemelte az arcát, majd megvizsgálta.

- Megvagy - vicsorgott. - Gratulálok, Elizabeth! Tudtam, hogy bízhatunk benned! - veregette meg a lány vállát, majd elindultak visszafelé. Meg sem mertünk szólalni döbbenetünkben. Az első, aki reagálni tudott, az Oli volt.

- Hé! Hová viszik a srácot? - kérdezte Oli, s azonnal felpattant amikor meglátta hogy Karmát vonszolják végig a folyosón.

Millford és Elizabeth rá sem bagózott. Úgy tettek, mintha ott sem lennénk. 

- Hallgass, kölyök! - kiáltott rá végül az egyik katona.

- Engedje el! - kiáltotta Oli. - Nem hallotta mit mondtam? Engedje el! - megpróbált a katonák után kapni a kezével a rácsok között, de még megérinteni sem tudta őket.

- Karma! - kiáltotta a fiú nevét ekkor. - Karma!

- Rendben leszek, Oli - hallotta Karma válaszát. - Ne aggódjatok  miattam!

De Oli hajthatatlan volt.

- Engedjék el! - már az ajtót kezdte el rugdosni a lábával. Az egyik katona ekkor átnyúlt a rácson és orrba ütötte, mire Oli hátratántorodott.

- Haver, nyugodj le! - fogta meg Dylan a vállát, de Oli megfordult és lefejtette a kezét magáról. Letörölte a vért ami az orrából kezdett el ömleni, majd felénk fordult.

- Hát nem értitek? Bántani fogják! Ha megtudják milyen képessége van, akkor főleg. Az is lehet, hogy majd ellenünk felhasználják. Karma nem tud leállni, ezzel ti is tisztában vagytok, nem igaz? Nem hagyom, hogy vér tapadjon a kezéhez, eddig élőt még nem ölt és ha rajtam múlik, ezután sem fog.

- De nem tehetünk semmit - mondta Dylan. - Nem tudunk kijutni.

- Engem nem érdekel, addig rúgom ezt a szart, ameddig ki nem esik! - jelentette ki Oli határozottan. - Steve után nem veszítek el még egy barátot. Nem engedem meg magamnak ezt a luxust.

Azt hiszem egyikünket sem lepte meg a tény, hogy Oliver a barátjának nevezte Karmát, pedig ez volt az első alkalom, hogy valakit a barátjának tekintett a csapatból.

Valamit tennünk kellett. Megtörtént a legrosszabb, ami történhetett velünk. De mégis... hogyan szabadulhatnánk ki innen?

Hirtelen bevillant egy ötlet. Egy banális ötlet, ami nem biztos, hogy beválik, de egy próbát megért. De ezt csak Oli és Dylan segítségével tudtam megvalósítani.

- Oli, várj! - kiáltottam. - Tudok egy jobb megoldást!

Kérdés:

Szerintetek mit tesznek majd Karmával?