Már kezdett virradni, amikor még mindig esetlenül a padló közepén térdepeltem, próbálva összeszedni magam. Újra és újra lejátszódott a jelenet a fejemben és nem tudtam kiverni belőle Elizabeth kétszínű képét sem.

- Alice... Mi történt? - kérdezte Oli óvatosan, de nem válaszoltam. Nem bírtam megszólalni.

- Alice... - szólított Dylan is. 

Továbbra is csöndben maradtam. Vértől csöpögő kezeimet remegve emeltem fel, lassan a pólóm aljába töröltem őket, majd becsuktam a szemeimet, erősen összeszorítva azokat. Amint kinyitottam őket viszont azt kellett tapasztalnom, hogy nem, mindez nem álom volt. Mindez megtörtént. A való világban vagyok és Ed tényleg...

- Mondj valamit, könyörgöm!

Én csak a kezemet az arcomhoz emeltem és letöröltem a könnyeimet. Elkezdtem rázni a fejemet.

- Nem... - suttogtam.

- Tessék? - kérdezte Dylan, de ismét a csöndet hívtam elő segítségként.

- Ki tudja mit műveltek vele azok a gazemberek! - csapott egyet Richard a rácsra. - Beteg állatok mind, főleg az a vörös!

Még a hideg is kirázott Millford hallatára.

- Elizabethel mit csináltak? - kérdezte Karma. - Őt látom nem hozták vissza...

Szinte már rosszul voltam Elizabeth nevének említésétől is. Úgy éreztem nem kell sok hozzá és kidobom a taccsot.

Oli letérdelt elém, majd a kezébe vette a kezemet.

- Ez kinek a vére? - kérdezte, majd a pólómra mutatott. Dylan is odakúszott mellé és ketten vizsgálták már.

Ismét rám tőrt a sírógörcs, kitéptem a kezemet az Oliéból, majd a rács oldalához húzódtam, felhúztam a térdeimet, rá hajtottam a fejemet és utat engedtem a könnyeimnek.

- Sokkot kapott, valaki ölelje meg - suttogta Gracey.

Ekkor egy kezet éreztem meg a vállamon. Bettyé volt, ismertem már ezt az érintést.

- Minden rendben lesz, Alice. Itt vagyunk! - suttogta a fülembe. Sajnos átölelni nem tudott, de jól esett a közelsége.

- De ő... ő nincs... - motyogtam.

- Kicsoda? - kérdezett vissza szinte azonnal Betty.

- Mit mondott? - kérdezte Dylan.

Betty idegesen rászólt.

- Pofa be, ne sürgessétek! Minden okés, Alice! - simogatta meg a hajamat. - Csak szép lassan beszélj...

- Alice... - egy ismerős hang szólított - Ed hol van?

A szívem kihagyott egy ütemet. Hogyan gondolhattam azt, hogy Emily nem fog erre rákérdezni? Hogyan gondolhattam azt, hogy a számára legfontosabb ember hollétéről nem fog majd megkérdezni?

- Nem, nem, nem! - kiáltottam zokogva.

Betty jobban átnyúlt a rácson és sikerült mindkét kezével átölelnie hátulról. Megfogtam a kezeit és megszorítottam őket.

- Ed... - motyogtam, de alig tudtam beszélni. - Ed...

- Igen? Mi van vele Alice? - kérdezte Betty. - Mondd el, úgy... úgy minden jobb lesz.

Erősen koncentráltam, próbálva összeszedni minden gondolatomat, erőmet és bátorságomat, hogy kimondjam.

- Le... lelőtte... 

Betty ijedten sóhajtott fel.

- Elizabeth, lelőtte... - folyattam, de elcsuklott közben a hangom.

Egy ideig csend honolt, aztán Betty kimondta, amit egyikük sem mert:

- Elizabeth... lelőtte... Edet? - kérdezte.

Felemeltem a fejemet és kisírt szemekkel bólintottam.

Betty becsukta a szemeit és azon perc eleredtek az ő könnyei is. Szipogni kezdett, majd lassan elengedett, lehuppant a földre és az arca elé tette a kezét. Ettől még jobban elkeseredtem, de ez semmi volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor pillanatok múlva előre fordultam és Emily szemeibe néztem. 

A lány nem kapott levegőt, a jobb keze a szíve fölött pihent és csak meredt maga elé, épp mint egy élőhalott. Szája kissé elnyílt, szeme ide-oda mozgott, elveszítette az egyensúlyérzékét és nekiesett a cellája egyik oldalának.

- Emily! - sikította Grace, majd a lányhoz szaladt. Emily belekapaszkodott Grace kezébe, majd mindketten lassan a földre ereszkedtek és leültek. Emily kapkodta a levegőt, Grace pedig próbálta csitítgatni, kevés sikerrel.

Lassan mindenki felfogta körülöttünk, hogy mi is történt. Dylan hangosan szitkozódni kezdett, Karma a fejét fogta és sétálni kezdett a cellájában, Dean, Kelvin és Oli csak maguk elé meredtek, Richardnak pedig meg is eredtek a könnyei. Az egyedüli aki nem mutatott érdeklődést az csak Tate volt, érthető okokból, hiszen ő nem ismerte Edet.

- Halott - suttogta Emily, fájdalmas hangon. - Halott - ismételte meg.

Grace kisírt szemekkel nézett rá, majd megfogta a kezét. Sajnos nem tudott tenni semmit, hogy enyhítsen a lány fájdalmán.

Ismét elveszítettünk egy embert. Elveszítettük a vezérünket, aki nélkül soha nem jutottunk volna el idáig. Túl szép lett volna, ha mindannyian együtt jutunk el majd Londonba? Túl idealisztikus? Túlságosan... lehetetlen?

Igen. Lehetetlen lett volna.

Bele se mertem gondolni, mit fog majd Adam szólni ahhoz, hogy meghalt az unokatestvére - ha egyáltalán ő is életben van még. Nyugtalanított, hogy nincsenek itt. Nyugtalanított, hogy hogyha élnek még, csak később tudhatják meg majd a hírt. Semmi sem rosszabb annál mint amikor azt hiszed, hogy valaki még él, biztonságban van, minden rendben vele... miközben valójában végig halott volt, hogy már régen nincs, hogy soha többé nem ölelheted át őt, hogy többé nem szólhatsz hozzá. Felfoghatatlan és rettenetes érzés volt.

Hónapokkal ezelőtt még egyikünknek sem kellett volna ezzel szembenéznie. Ha minden a régi lenne, ha nem tőrt volna ki ez az istenverte világvége, akkor ez a nyár úgy telt volna el, hogy valószínűleg mindnyájan Denverbe utaztunk volna meglepni Emily bátyját, Derricket és kis ideig újra együtt lett volna a régi csapat, Emily pedig boldog lenne, Tylerrel kimentünk volna valami jó kis fesztiválra és tomboltunk volna az Imagine Dragons dalaira mint két őrült, Grace elmehetett volna praktizálni az egyik helyi kórházba betegápolónak, Ed egyetemre járhatott volna vagy akár focizhatott volna egy helyi menő klubnál, Adam szinte biztosan letette volna a sofőrvizsgáját és elvitt volna minket a Niagara vízeséshez, Betty pedig kirángathatta volna minden hétvégén piknikezni vagy kirándulni valahová a csapatot. Na és én? Én még mindig fülig szerelmes lehetnék reménytelenül Dylan Westwickbe, de az is megeshet, hogy megúntam volna már ezt az érzést ennyi év után. Most pedig valószínűleg megint suliba készülődnénk visszamenni valamennyien.

De ami a legfontosabb: Daisy, Darcy, Anne, Amanda, Greg és Ed még mindig élnének. Yoonie és Yoonah nem bolyongtak volna egyedül az úton a szüleik nélkül,  Oli nem szakadt volna el Iristől, Mattnek nem kellene a barátnője nélkül élnie, ahogyan Codynak sem - már ha ők élnek még. Richardnak nem hiányozna fél karja, Dean szülei és Marlene még élnének, ahogyan Kelvin családja is és soha nem kellett volna ismernie Millfordot. Az egyetlen ember aki ebből a történetből rosszul jöhetett volna ki, az Karma. És őszintén mondom, ha az Apokalipszis bármi jót is cselekedett, az ez volt: kiszabadította Karma McKinney-t a rabságból.

Tehát alapjába véve az Apokalipszis több rosszat cselekedett, mint jót. És gyűlöltem. Eddig is gyűlöltem, de ezúttal jobban. Vissza akartam kapni a régi időket, amikor még az volt a legnagyobb problémám, hogy hányast kapok a következő matekdogára, nem pedig az, hogy milyen veszély leselkedik majd rám a következő órában.

Emily hirtelen felpattant, majd őrült módjára rángatni kezdte a rácsot. Grace megijedt és csak tágra nyílt szemekkel nézte, mit művel.

- Gyilkosok! - ordította Emily. Teljesen kikellt magából. Mindannyian csak meredten figyeltük őt.

- Gyilkosok vagytok mind! Remélem ugyanolyan halált haltok majd mint amilyet az  ártatlan embereknek okoztatok, csak kétszer annyira fájdalmasabban! - csapkodta a rácsot. - Elizabeth, remélem szenvedni fogsz! - kiáltotta zokogva. - Ha kijutok és a szemem elé kerülsz... - de a mondatot elharapta. Majd'  felforrt a dühtől és a keserűségtől.

Lassan leereszkedett a földre ismét, homlokát a rácsnak döntötte és csak zokogott tovább.

- Szeretlek, Ed... - suttogta. - Mindig szeretni foglak!

Grace odament hozzá és átölelte. Azt hiszem nagy szerencséje volt Emilynek, hogy ott volt vele Grace.

*

Fél órával később Emily már Grace karjaiban aludt. Álomba sírta magát. Mostanában csak az álmok és az alvás nyújtották számunkra az egyetlen menedéket a valóság és a gyötrelmes érzéseink elől. A nap lassan kúszott fel az égre, bevilágítva a cellánk ablakán, de én továbbra is magam elé meredtem.

Amanda.

Greg.

Ed.

Alig néhány nap alatt.

Ilyen tempóban mindenkit el fogok veszíteni, aki jelent még számomra valamit...

Az idő egyre gyorsabban fogy, mi viszont csapdába estünk és bármennyire is próbálom keresni  úgy érzem, innen már nincs kiút.

Kérdés:

Téged kinek a halála rázna meg leginkább azon szereplők közül, akik most még életben vannak?

U.I.: Telefonról írtam a részt és éjszaka, nézzétek el a hibákat, reggel még átnézem és átjavítom ha van valami.