- Nem tudjátok merre vannak a többiek? - kérdeztem Bettyt.

- Ötletem sincs - suttogta a lány. - De remélem nem esett bajuk. Tyler még tartozik nekem egy lila Fantával. Megígérte, hogy szerez nekem! - kuncogott, ezzel egy halvány mosolyt csalva az én arcomra is.

Igen, most már biztos, hogy az időszak amit Betty nélkülünk töltött, pozitív hatással volt a viselkedésére. Már nem fél, már nem retteg, nem rinyál többé. Elszánt, magabiztos... és pozitív lett. Ez tetszik.

Bólintottam. Biztos voltam benne, hogy Adamék is ugyanitt vannak, csak talán egy másik börtönfolyosón. Kizárt, hogy megölték volna őket.

De annyira szükségem lett volna rájuk. Kellett nekem Adam. Csak egy ölelés tőle, hogy minden rendben lesz... De nem. Még csak Grace sem tudott megölelni, vagy Emily vagy Betty. Az egyetlenek akiket ölelgethettem volna az Oli és Dylan. De egyik sem tűnt jó ötletnek. Oli nem az ölelkezős fajta és bár megvigasztalt, nem vagyunk puszipajtások. Dylan pedig... asszem nem kell részleteznem, miért nem tehetem meg, bármennyire szeretném.

- Ed... félek - suttogta Emily, aki barátja karjaiban ücsörgött. Legalább neki jól megy dolga... Ed megsimogatta az arcát, majd egy puszit nyomott a halántékára.

- Itt vagyok! - mondta a lánynak. - Nem lesz semmi baj, megígérem! - mosolygott rá.

Emily is elmosolyodott, majd átölelte Edet. A komor helyzetünkben annyira jól esett látni egy kis boldogságot. Annyi éven keresztül epekedtek egymásért, hogy megváltás volt őket együtt látni. Amióta összejöttek, azt hiszem egyszer sem láttam őket veszekedni. Megtalálták az arany középutat a kapcsolatukban.

- Alice - szólított meg Dean a szomszédos cellából. - Aludnod kéne, kimerültnek látszol.

Rá néztem, majd elmosolyodtam. Az egy dolog, hogy kimerült voltam. Az már egy másik, hogy nem alhattam el. Főleg úgy nem, hogy elvileg valamennyiünket meg fognak ölni az elkövetkezendő napokban. Szinte éreztem a levegőben, hogy velem kezdik majd. Millford ismer. Nem fog engem megkímélni.

- Melyikünk nem az? - kérdeztem. - Melyikünk nem fáradt már bele ebbe?

Dean lesütötte a szemeit.

- Kelv... te jól vagy? - kérdeztem a néma fiút, mire az mosolyogva bólintott, majd Deanre nézett. El sem tudom képzelni milyen lehet olyan szörnyű fájdalmakat átélni mint a szerelme elvesztése olyasvalakinek, aki nem tudja kiönteni szavakban a szívét. Nem tudom mi játszódhatott le odabent Kelvinben Greg halálát követően, de ha ilyen őszintén tud mosolyogni, akkor azt hiszem sikerült valamelyest rendeznie magában a történteket. Ezt teszi velünk az Apokalipszis. Túl kell tennünk magunkat a megváltoztathatatlanon annyira gyorsan, amennyire csak lehetséges, mert csak idő kérdése, mikor jön majd egy újabb tragédia...

- Elegem van, nem ülhetünk itt tétlenül! - fakadt ki Oliver, majd felpattant a földről és idegesen járkálni kezdett a szűk cellában. Aztán megfogta az egyik kezét a másikkal és becsukta a tenyerét.

- Van valakinél cigi? - kérdezte ekkor Karma fennhangon. - Olivernek elvonási tünetei vannak!

- Hallgass! - rivallt rá Oli. - Jól vagyok és még mindig áll a fogadás. Semmi bajom!

Karma szórakozott képet vágott.

- Milyen fogadás? - kérdeztem.

- Olinak ki kell bírnia egy hetet cigizés nélkül - magyarázta Karma. - Ami nem fog neki sikerülni.

- De sikerülni fog, kuss legyen már! - morgott Oli az orra alatt.

Karma felnevetett, majd nekidőlt a rácsnak.

- Azért még ugye szeretsz? - kérdezte Olitól.

Oli is felnevetett kínjában, majd Karmára nézett.

- Ez csak természetes - válaszolt neki.

- Igazi tinédzser lámúúúúúr! - kiáltott fel ekkor Betty, teljesen váratlanul.

Mindannyiunkból egyszerre tört ki a nevetés ekkor.

- Csak bromance. Valójában te tetszel neki - kacsintott oda Oli.

Karma annyira vörös lett, amilyennek még sosem láttuk.

Betty felkuncogott.

- Ez igaz? - fordult Karma felé, aki csak hebegett-habogott döbbenetében. És ismét, Oliver amilyen tuskó, annyira jó fej is. Bár ő tette bele a pácba Karmát, ő is szedte ki belőle.

 - Ezért az esküdt ellenségem vagy, Betty Gillian! - mutatott újjal a lányra. 

- Oh, igen? - vonta fel a lány a szemöldökét, Oli felé fordulva. 

- Elcsábítottad a férjem. Ez bosszút jelent! Vért kíván!

- Vért akarsz? Küzdeni akarsz? - pattant fel Betty a padlóról, majd közelebb lépett a cella falához, ahogyan Oli is. - Rendben. Rendezzük le!

Mélyen egymás szemeibe néztek, majd egyszerre tőrt elő mindkettejükből a nevetés. Gyorsan lepacsiztak, aztán mindkettejüknek le kellett ülniük. Oli már a hasát fogta a nevetéstől, Betty a könnyeit törölgette, Karma pedig egyszerre süllyedt el a szégyenben és volt büszke arra, hogy "mindenki érte epekedik". Bevallom, ezzel a kis jelenettel az én kedvem is feldobták és ahogyan láttam, a többiekét is.

Ők itt a barátaim. A társaim ezen a különös, veszélyes utazáson. A családom. Szeretem őket. Mindegyiküket. Azaz majdnem mindegyiküket...

Elizabeth a sarokban kuporgott és csak meredt maga elé, duzzogva. Ő és Karma akkora távolságot tartottak egymás között, amilyet csak lehetett. Elizabeth gyűlölte a fiút. Pedig az semmit sem tett ellene.

*

Az este gyorsan elszállt. Már régen aludtunk mind, amikor sikolyokra lettünk figyelmesek. Odakint még sötét volt, a holdvilág bevilágított a cellaablakon. Kómás fejjel ébredtem meg és láttam, ahogyan Elizabeth a falhoz húzódik, de hiába. Két őr gyorsan felkapta és elkezdte kirángatni őt a cellából. Kihajították a folyosóra, miközben az kínkeservesen zokogott.

- Hé! Mit művelnek vele? - kiáltotta Dylan.

Ekkor a vicsorgó, kopasz alak képe jelent meg hirtelen a cellánál.

- Megmondtam, te kis seggdugasz, hogy búcsúzzatok el egymástól! - nevetett fel, majd a tekintete átsiklott rám.

Bevallom, levegőt sem bírtam venni.

- Ez az, Millford? - kérdezte, rám mutatva.

Ekkor a vörös hajú izomkolosszus meg is jelent, s ijesztő vigyorával bólintott.

- Ő az!

Oli rögtön kapcsolt és oda állt elém.

- Csak a testemen keresztül! - kiáltotta, pedig még be sem nyitottak és még én sem fogtam fel, mi a fene folyik itt. Csak akkor esett le, amikor Dylan is beszélni kezdett:

- Nem viszik el! Nem hagyom!

Hirtelen kapkodni kezdtem a levegőt.

Annyira tudtam!

Hallottam, ahogyan a cella nyikorogni kezd, majd valaki a földre rántotta Dylant és a fejének szegezte a fegyverét. Egy másik katona egyenesen Oli homlokára célzott, de az meg sem mozdult.

- Félre az útból, kölyök! - kiáltott rá.

- Soha - felelte Oli, szemrebbenés nélkül.

A katona a pisztoly csövének a végét a homlokának döntötte.

- Utolsó szavak? - kérdezte.

Oli egy mély levegőt vett.

- Hagyja abba! - kiáltotta Karma. - Hagyja békén őt!

Karma szavai hoztak vissza engem is a valóságba. Felpattantam és elindultam a katona felé, feltartott kezekkel.

- Engedje el, magam is menni tudok!

Oli ijedten nézett rám.

- Alice, nem! - kiáltotta. - Majd én megyek helyette!

Ekkor Millford termett előtte és jól arcba boxolta, aztán hasba rúgta és püfölni kezdte.

- Ne! - sikítottam. - Álljon le! Engem akar, hagyja őt! - rohantam felé és megfogtam az öklét, épp amikor lecsapni készül rá ismét. Ekkor a keze irányt váltott és az én arcomon csattant.

- Alice! - kiáltotta Dylan a nevemet és megpróbált kiszabadulni, de hasztalan volt.

Én teljesen sokkos állapotban pedig nem voltam képes mást figyelni, csak Olivert, akinek szájából rohamosan ömlött a vér és engem figyelt. Moccanni sem bírt.

Ekkor Millford a hajamtól fogva kezdett el kifelé húzni. Sikítva kaptam oda a kezemet, de nem érdekelte, hogy fájdalmat okoz ezzel nekem. Hallottam a többiek kétségbeesett kiáltásait. Grace zokogását, Dean kiáltását... 

Azt hittem vége. Azt hittem ennyi. De nem, itt nem álltak le.

- Még kell egy nekünk - mondta Millford, majd körbefuttatta a tekintetét. Láttam, hogy Dean elrejti Kelvint. Tudta, ha Millford felismerné, ő lenne a következő. Az szerencsére nem vette észre a sötétben, így a másik irányba fordult.

- Őt akarom! - mutatott rá valakire, majd elindult, még mindig a hajamtól ráncigálva. Rettenetesen fájt, szörnyen féltem, minden végtagom remegett, minden erő elhagyta a testemet és csak arra tudtam gondolni, hogy Oli most csak miattam sérült meg, miattam fekszik véres arccal a padlón és miattam bántották Dylant is. Miattam történt. Ez az én hibám.

Ed és Emily cellájánál álltunk meg.

- Emily, szeretlek! - váltott Ed egy gyors csókot a lánnyal. Emily láthatóan teljesen össze volt zavarodva, Ed viszont tisztában volt a helyzettel, hamarabb kiszúrta a dolgot, mint én: ő volt a következő és egyben az utolsó Iron Castle-es kiválasztott aznap hajnalban.

- Ne, ne bántsák! - sikítottam, de semmi értelme sem volt. Az őrök bementek a cellájába, fegyvert fogtak Emilyre, aztán hasba rúgták többszörösen Edet, majd kivonszolták, kilökdösték a folyosóra, ahol még belé rúgtak párszor.

- Ed! - ordított Emily. - Ed! Ed! Ed! Elég, hagyják abba! Könyörgöm, hagyják abba! - csapkodta a cella ajtaját, de mindhiába. 

Dylan ismét utánam kiáltott, Emily pedig Ed után. A világ legnehezebb érzése volt így látni és hallani őket. Miattunk aggódtak, miattunk zokogtak...

Millford még mindig szorosan markolta a hajamat, miközben Elizabeth mellett húzott maga után. Egy pillanatra összetalálkozott vele a tekintetem és felfedeztem benne, ő is mennyire retteg. De ez érthető volt.

Ezt nem élhetjük mindhárman túl.

Kizárt dolog.

És Elizabeth a leggyengébb láncszem hármunk közül.

Kérdés:

Szerintetek mi lesz a három "kiválasztott" sorsa?

Author's note

Most egy kis kitérőt teszek, mert eddig tűrtem és hallgattam, de most már ennyi! Az én türelmem is véges és szerintem jogos az, amiért most hangot emelek. Egyre kiakasztóbb azt látni, ahogyan a történetemet copyzzák. Akinek nem inge, ne vegye magára. Sok jó zombis történetet olvastam ezen az oldalon, azokban pedig az volt a szép, hogy másképp közelítették meg az apokalipszist, mint én. Na de a copyk... Ebben az a legviccesebb, hogy nem egy eset van, hanem több is. Már meg ne haragudjatok, nem nevezek senkit sem nevén, de... nem érzitek kicsit pofátlanságnak azt, hogy olyasmire kaptok elismerést, aminek legalább a fele nem is a ti munkátok? Egész mondatokat, idézeteket, történéseket, szereplőket emeltetek át az én történetemből, egy icipicit átalakítva, de ha valaki elolvassa és összeveti az enyémmel, nagyon pontosan látni fogja, hogy egy és ugyanaz a kettő. A történetet szerzői jogok védik, már lassan három éve dolgozom rajta, sok munka volt benne. Igen, nem tökéletes, igen, nem egy profi munka. De az ENYÉM a SAJÁT történetem és egyszerűen nem bírom felfogni hogy egyesek hogyan képesek szemtelenül lemásolni és utána büszkének lenni rá, hogy most mekkorát alkottak. Nem tudtok egyediek lenni? Annyiféleképpen meg lehet írni egy zombis történetet, annyi szempontból meg lehetne közelíteni... akkor meg minek döntötök úgy, hogy lemásoltok egy olyat, amit már egyszer valaki megírt? Ha ezzel akartok olvasottságot szerezni, nem ez a módszer. Nekem sem egy hét alatt jött össze ennyi megtekintés, csillagozás és komment. Nekem sem egy csapásra jött össze minden. Évek kellettek és kemény munka meg átgondolás! És ez idő alatt váltig állíthatom, hogy nekem eszembe se jutott más történetét lecsekkolni, hogy ellopjam az ötleteiket. Nekem soha nem az volt a célom, hogy az olvasott írók közé kerüljek Wattpadon. Én azért jöttem fel erre az oldalra, hogy kiírjam az ötleteimet, első sorban magamnak, másodsorban pedig másoknak, ha valakit érdekel. De rohadtul elveszi a kedvem mindentől, amikor azt látom, hogy a munkám kárba vész, mert jön valaki és gondol egyet, oszt átvesz mindent, mert az "menő". Nőjetek fel már emberek! Tudom, valószínűleg senkit sem fog meghatni a megjegyzésem és semmit sem fogok elérni vele, ugyanúgy menni fog a copy továbbra is, mert sajnos manapság a Wattpad csak erről szól, de meg kell védenem a becsületemet és igenis úgy gondolom, hangot kell emelnem ezzel a szituációval szemben. És ezek után még legyen kedve az embernek feljönni írni?

 Mindenesetre köszönöm, hogy végigolvastad. Szép estét nektek!