- Alice, Dean? - hallottunk meg egy hangot, fél órával később. Akkor engedtem csak el Deant. A könnyek már az arcomra száradtak, kicsit enyhült is a sok rossz odabent. Jó volt végre fellélegezni. Jó volt, hogy Deannek kiönthettem a szívemet.

- Alice, Dean? - szólítottak ismét minket.

Dean rám nézett, én pedig bólintottam.

- Itt vagyunk, Tyler! - kiáltotta, Tyler pedig megfordult és felpillantott.

- Hála az égnek! - mondta, majd megkönnyebbülve kifújta a levegőt. - Azt hittük, eltűntetek.

- Nem - ráztam meg a fejemet. - Szerencsére...

Dean elmosolyodott.

- Lemegyünk - mondta Tylernek.

- Megvárlak - bólintott a fiú.

Dean felállt, majd nyújtotta nekem is a kezét és felhúzott.

- Csak óvatosan, Alice. Segítek.

Bólintottam.

Az biztos, hogy leszállni nehezebb volt, mint fel, de örülök hogy Deanre támaszkodhattam. Több szempontból is.

Ha belegondolok, nekünk és Deannek már az elején megvolt ez a különleges kapcsolatunk. Amikor megismertem, ígéretet tettem neki hogy elmegyünk megkeresni a barátnőjét. Be is tartottam a szavamat. Amikor Betty elment, ő tartotta bennem a lelket. És most ismét itt vagyunk egymásért. És tudom, hogy betartja amit ígért.

Leugrottunk a fáról.

- Minden rendben? - kérdezte Tyler, amint ugrándozva elé értem. Halványan elmosolyodtam, majd bólintottam.

- Minden okés - feleltem, majd átöleltem. - Hiányoztál, Tyler.

- Te is nekem - suttogta. - És a többiek is. 

- Öööö... srácok! Nem szeretnék semmit sem megzavarni, de... az ott mi? - kérdezte Dean.

Elengedtem Tylert, majd az erdő felé néztünk, hiszen arra mutatott. Fényeket lehetett látni a sötét törzsek között. Több kicsi, sárgás-fehér fényt.

- Elemlámpák? - tűnődött Ty.

- Az meglehet - válaszolt Dean. - A kérdés már csak az, kik tartják a kezükben. 

- Szerintem szólni kéne a többieknek - javasolta Tyler. - Hogy felkészülhessünk a legrosszabbra, ha kell.

Dean bólintott, majd Tylerrel együtt elindultak be a házba.

- Te nem jössz, Alice? - kérdezték.

Megráztam a fejemet.

- Kikülditek Olit? Kérlek. És Karmát is, ha felébredt. Haladéktalanul.

Bólintottak, majd beszaladtak a házba. Én le sem vettem a szememet a fényekről, amelyek minden egyes lépéssel egyre nagyobbak lettek. Mintha hangokat is hallottam volna, bár ebben nem voltam biztos.

- Alice! - rázta meg valaki a vállamat.

Megfordultam és Oli állt ott, maga mögött Karmával.

- Jól vagy? - kérdeztem a felemás szemű fiút.

- Soha jobban - mosolyodott el. - A férjem tudja hogyan kell embereket kiütni...

Oli nevetve megforgatta a szemeit.

- A férjed a legjobb mind közül - jelentette ki Karmának. - Na de mi a baj? - fordult ismét felém.

Én csak a mutató ujjammal az erdő felé böktem.

- Na bassza meg... - mondta Karma. 

- Van nálatok fegyver? - kérdeztem.

Oli előszedett egy pisztolyt és Karmánál is volt kettő. Egyet át is nyújtott nekem.

- Menjünk - intett Oli a fejével, majd rohanni is kezdett az erdő felé, utána Karma.

Elmosolyodtam. Mondanom sem kellett mit szeretnék, ők már tudták.

Természetesen én is utánuk szaladtam. Tudtam, hogy balul is elsülhetnek a dolgok. Tudtam, hogy benne van a pakliban hogy az Iron Castle az, egy halom emberrel akik bármelyik percben szitává lőhetnek mindhármunkat, de egy Zombi Apokalipszis közepén, ráadásul ilyen napok után már semmi másom sem maradt, mint harcolni és remélni. Ha meg meg kell halnom... akkor meg kell halnom.

Pár perc után Oli és Karma lassítottak a lépteiken, így én is. Csendben haladtunk tovább.

- Már közel járnak, bújjatok el! - utasított Oli, mi pedig úgy tettünk, ahogy mondta.

Nemsokára hangokat lehetett hallani.

- És mi van, ha egy csapda? Mi van ha megölnek ott minket? - ez egy lány hangja volt. Mintha ismerős lett volna valahonnan.

- Hallgass már, Elizabeth! Csak az kell még, hogy valaki meghalljon. Végigrinyáltad így is az utat, rosszabb vagy, mint Amanda! - szóltak rá.

És akkor ismertem fel: ez Ed hangja!

Azonnal kiléptem a fa mögül.

- Alice, mit művelsz? - kérdezte Oli.

- Ez Ed - válaszoltam, majd elindultam egyedül a vaksötétben, a hangok felé. Körülbelül ha tíz lépést tehettem, amikor az arcomba világított egy elemlámpa.

Az Elizabeth nevű lány felsikított.

- Állj, várjatok! - kiáltotta ismét egy ismerős hang. - Ez Alice! Ez kurvára Alice Jane Black! - ujjongott.

- Emily? - kérdeztem.

Ekkor leoltódott a szemembe világító lámpa.

- Alice... - suttogta valaki.

Amint tisztult a látásom, akkor vettem észre, hogy kinél volt az elemlámpa és ki állt alig fél lépésre tőlem. 

Elkerekedtek a szemeim.

- Dylan... - suttogtam. - Istenem, Dylan! - nem kellett kétszer mondani nekem, azonnal a nyakába vetettem magam és előbukott belőlem a zokogás.

- Itt vagyok, jól vagyok - motyogta, majd belefúrta az arcát a vállamba. Annyira jó érzés volt ismét érezni az illatát, az érintését. - Minden rendben? - kérdezte, amint elengedett. Személy szerint én még egy ideig ölelkeztem volna vele, na de majd a házban.

Bólintottam.

- Minden rendben. Velem. Itt vannak a többiek is. Vagyis sok minden történt, de most... csak hadd örüljek, hogy itt vagytok! - vigyorogtam.

- Alice, gyere már ide a fenébe is! - kiáltotta Emily nevetve, mire rögtön a karjaiba szaladtam. - Istenem, úgy hiányoztál! Azt hittem megőrülök, ha nem talállak meg benneteket.

- Szintúgy - feleltem. - Gyere te is ide, Ed! - szóltam oda nevetve a fiúnak. Természetesen ő is jól megölelgetett.

- Adam veled van? - kérdezte.

- Igen - bólintottam. - Meg Grace, Tyler és Betty is. És Dean, Kelvin, meg Karma és Oli, Yoonie és Yoonah... itt vagyunk. Nincs veletek...

- Richard, Matt és Cody? - kérdezte Ed. - Sajnos nem. A Camp of the Reckless elesett, az Iron Castle győzött. Sok a halott és a túsz... és fogalmunk sincs, ha biztonságban vagyunk-e. Alig menekültünk meg, Elizabeth jobb karját meg is lőtték... sok minden történt még igazából - vakarta meg a tarkóját.

- Elizabeth? - kérdeztem.

Az egyik fa mellett álló szőke lány felnézett ekkor.

- Emlékszel még rám? - kérdezte.

Megnéztem az arcát, majd biccentettem.

- Persze. A küldetésről.

Bólintott.

- Te jól vagy?

- Igen. Igazából csak Dylannek köszönhetem, hogy még élek.

Dylanre néztem.

- Visszatért az én hősöm - mosolyodtam el, majd oldalról átöleltem. Közben néztem, hogy Elizabeth nagyon furcsa arcot vág, de nem különösebben törődtem vele. A sérülésére fogtam a dolgot.

Közben Oli és Karma is mellettünk voltak már, s én Dylan kezét szorongatva indultam vissza a ház felé.

Mondanom sem kell mekkora volt az öröm, amikor visszatértek. Szegény Grace volt az egyetlen csak, aki nem lélegezhetett fel, hiszen Richard nem volt közöttük, de természetesen ugyanúgy örült Emilyéknek is.

Aztán jött a mesélés. Amanda, Greg...

Emily percekig zokogott, annyira fájt a szíve hogy nem lehetett itt, hogy elbúcsúzhasson. Ed és Dylan ajka is lefelé görbült, Elizabeth viszont - érthető módon, hisz nem igazán ismerte őket -, nem mutatott sok együttérzést.

- És veletek mi történt? - kérdeztem Emilyt, amikor kicsit megnyugodott.

- Ott voltam a csatában, Alice - válaszolta Ems. - Rémes volt. Vér, haldokló emberek, kóborlók, sikolyok, fegyverropogás, szétzúzott épületek... örülj, hogy megszabadultál. Már azt hiszem, sosem szabadulok meg a látványtól - borzongott meg. - Egy ideig Codyval rohantunk, aztán ő visszament valaki után, azt mondta várjam meg, de nem jött vissza. Aztán arra jött Elizabeth, reszketett. Véletlenül maradt a csatatéren, meglőtték. Akkor jelent meg Dylan és Ed és valahogy nagy nehezen kievickéltünk és rohantunk ahogy csak bírtunk. A tábor abban a pillanatban esett el, amikor Prinston hadnagyot fejbe lőtték. Borzalmas volt - suttogta. Megsimogattam hosszú, sötétbarna haját.

- De élsz. Mert egy túlélő vagy, Emily.

- Mind azok vagyunk. Vagyis... majdnem.

Ed ekkor átölelte Emilyt, a lány pedig a vállának dőlt.

Én elkaptam Adam tekintetét, akinek furcsa arckifejezés ült ki az arcán. Kérdőn néztem rá, mire a fejével Dylan felé bökött. Rá néztem. A fiú szótlanul meredt maga elé, szinte mozdulatlanul.

Adamre néztem ismét és vállat vontam. 

Valami nem volt rendben. Éreztem.

Meg akartam szólítani Dylan-t, de Elizabeth gyorsabb volt.

- Dyl, kijössz velem egy percre? - kérdezte. - El akarok szívni egy szál cigit és félek egyedül.

Dylan szó nélkül bólintott, majd rám se pillantva kisétált a lánnyal a helyiségből.

- Ringyó - suttogta Emily.

Rá néztem.

- Ringyó? Miért? - kérdeztem.

Emily ekkor Edre nézett és gondterhelten beharapta az alsó ajkát.

Ed bólintott, Emily pedig felsóhajtott.

- Nem akartam, hogy tőlem tudd meg - suttogta. - Jobb, ha utánuk mész. Azt hiszem - nyelt egyet - jobb ha tőle tudod meg.

Elkerekedtek a szemeim.

Ugye nem az van, amire gondolok?

Nekem sem kellett kétszer mondani. Azonnal elindultam ki, s csendesen lopóztam végig a folyosón. Az nyitott ajtó mellett a falnál megálltam, majd hallgatózni kezdtem.

- De el kell neki mondanod! - ez Elizabeth volt.

- De nem kell. És jobb, ha te is hallgatsz erről. Különben nem állok jót magamért!

Dylan szavai letaglóztak.

Elizabeth elnevette magát.

- Ha szeretted volna, nem csalod meg - jelentette ki, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. 

Dylan... hogy mi?

- Nem csaltam meg, én csak...

- Ugyan! Le se tagadd. Ez megcsalásnak számít, kisapám! És tudom, hogy érzel valamit irántam.

- Dehogy érzek! - tiltakozott Dylan. - Semmit sem jelentesz nekem, Elizabeth!

- Kérlek... nézz rá és nézz rám. Csak egy kócos lányka, divatérzéke nulla és biztosan hülye mint a tyúk... De nézz rám! Gyönyörű, intelligens és a testem... nem semmi.

Majdnem elokádtam magam amint hallottam miket mond az a... ringyó.

- Tudom, hogy akarsz engem, Dylan - suttogta. - Hogy vágysz rám, hogy epekedsz utánam... csókolj meg! Gyerünk, csókolj meg!

Ekkor döntöttem el, hogy nekem elég volt. Könnyeimet lenyelve léptem ki az ajtó mögül, csak azért, hogy azt lássam: Elizabeth szó szerint rá mászott Dylanre, már-már tényleg összeértek az ajkaik miközben a csaj azt se tudta, hol tapizza.

- Khm - köszörültem meg a torkomat, mire mindketten ijedten néztek rám. Dylan azonnal ellökte magától a csajt.

- Alice! Ez nem az aminek látszik! - bökte ki.

Halványan elmosolyodtam.

- És az sem aminek hallatszik, mi?

Elizabeth gúnyosan rám nézett.

- Látod? Csak egy féltékeny ribanc. Jobbat érdemelsz, Dyl - simította végig a barátom mellkasát.

- Kit nevezel ribancnak te koszos ringyó? - horkantam fel. - Szégyellném magam, ha a helyedben lennék.

Felnevetett.

- Én szégyellném magam, ha úgy néznék ki, mint te! - vetette oda nekem.

Legszívesebben odamentem volna hozzá és kitéptem volna azt a festett szőke haját, és olyat rúgtam volna belé, hogy azt megemlegeti még évekig.

De nem ilyen voltam.

- Beszélni szeretnék Dylannel. Négyszemközt - néztem dühösen a csajra. Az csak hátra dobta a haját.

- Felőlem... Szólj, ha szakítottatok! - fordult Dylan felé, majd beletúrt a hajába. - Aztán folytathatjuk... a dolgainkat - kacsintott a lány.

- Elizabeth... elég! - szólt rá Dylan. - Húzz el!

A lány csak elmosolyodott, majd gyorsan elrohant mellettem, vissza a házba.

Dylanre néztem, aki erősen kerülte a tekintetemet.

Tehát igaz volt. Tényleg... megcsalt.

- Dylan... nézz rám! - mondtam.

Kellett neki pár pillanat ameddig képes volt megtenni, amire kértem.

- Alice, én most... most...

- Te most? - kérdeztem, miközben leültem a ház lépcsőjére. Nagyon cinikusnak tűnhettem kívülről, de belül jobban fájt a dolog, mint eddig bármi. Komolyan, nem tudtam mi hiányzik már, hogy ennél is szarabbul érezzem magam.

Dylan felsóhajtott.

- Most nagyon szégyellem magam.

Felvontam a szemöldökömet.

- Oh, valóban? - színleltem meglepettséget. - Ugyan miért, Dylan?

- Alice, meg kell értened! Nem akarok semmit Elizabethtől! Csak egy csók volt... vagyis kettő, de...

- Vagyis kettő, vagy úgy - bólintottam.

- De én nem akartam! Véletlenül történt.

- Véletlenül? Megcsókoltad... kétszer. Véletlenül? - kérdeztem. Nevetségesnek tartottam, ahogy menti a helyzetet.

- Igen. Mert hiányoztál!

Megráztam a fejemet.

- Mennyi idő telt el, mióta utoljára találkoztunk? Kettő, maximum három? Ne nézz hülyének, Dylan...

Megrázta a fejét, majd hozzám sétált és leguggolt elém, megfogva a kezeimet.

- Kérlek, Alice! Tudom hogy ez nem mentség és elbasztam, de... én téged szeretlek. Mindennél jobban! Kérlek - érintette meg az arcomat, majd megpróbált megcsókolni, de ellöktem magamtól.

Undorodtam attól a gondolattól, hogy előtte mást csókolgatott. Egy tapadós ringyót.

- Menj... Dylan - suttogtam, próbálva visszatartani a könnyeimet.

Elegem volt ebből a színjátékból. 

Engem szeret...

Én hülye, azt hittem, hogy majd tényleg úgy fog szeretni ahogy a filmekben. De nagyobb hülyeséget nem is beszélhettem volna be magamnak.

- Alice... kérlek! Nem jelentett nekem semmit! Semmit az ég világon!

- Azt mondtam tűnj el! - kiáltottam az arcába. Teljesen kihozott a sodromból. Nem akartam hallani ismét ahogyan bocsánatért esedezik. Elsőre is megértettem, hogy mi a helyzet. - Menj innen, Dylan Westwick!

Láttam a szemeiben, hogy megbántottam. De teljes mértékben tettem rá.

- Alice, én...

- Dylan! - szakította félbe valaki. - Azt mondta, menj el. Hát légy férfi és menj - Oli hangja volt. Majdnem hanyatt estem a döbbenettől.

Mikor került ez ide? Mióta állhat az ajtóban?

Dylan felegyenesedett.

- Neked meg mi közöd hozzá? - kérdezte.

Oli felhorkant.

- Semmi. Igazán semmi. Csak annyi, hogy én néztem végig ahogyan ez a lány érted aggódik. Én voltam itt, azt tapasztalva hogy hogyan próbál erősnek maradni azok után amit vele tettél. És visszatérsz, megcsalod és... azt hiszed minden okés?

Dylan elnevette magát.

- Ugyan, kérlek. Mintha te nem lettél volna részese benne. Te mondtad, hogy segítesz nekem, te vállaltad el, hogy vigyázol rá és akkor még én vagyok a szar, kétszínű alak? Ugyanannyira a te kezed is benne volt a dologban, Way.

Csend uralkodott el közöttünk.

- Ezért küldték el, mi? - suttogtam. - Hogy ne legyek ott amikor te és Elizabeth...

- Ez hazugság! - kiáltott fel Dylan. - Nem ezért történt!  

- Hát akkor? - kérdezte Oli. - Mert én is azt hittem, miatta teszed. Mert azt hittem, szereted és meg akarod őt védeni...

- Mert így volt! - erősködött Dylan. - Pontosan így volt!

Így volt?

Kínomban nem tudtam mást, felnevettem. Mint valami idegbeteg. 

- Így VOLT? - nyomtam meg ráerősen a második szót. Heves bólogatásba kezdtem. - Hát persze, Dylan. Egek, de hülye voltam! Nem kellett volna Adamre hallgatnom ebben. Egy tuskó vagy! Nem az a Dylan Robert Westwick, akit megismertem. Ha már nem akarsz velem lenni, elég lett volna, ha elmondod. Ne áltassuk egymást tovább - haraptam be az alsó ajkamat.

- Tessék?- pislogott. - Félreérted! Nem így akartam mondani! Alice, te...

- Vége, Dylan - szakítottam félbe. - Vége van! És most menj el...

Mélyen a szemeibe néztem. Dühös voltam, csalódott és azt hittem olyat már nem lehet, hogy a darabokra tört szívemet még jobban összetiporják. De tévedtem. Bármi lehetséges.

- Alice...

- MENJ MÁR! - kiáltottam. - És ha lehet, egy jó ideig kerülj. Nem akarlak látni. Sem téged, sem pedig az új barátnődet!

Dylan szemei ismét helyette beszéltek. Minden reményét összetörtem, mindene szerte foszlott abban a pillanatban.

De megértette. Megértette, hogy elcseszte.

Megfordult és elindult vissza, be a házba.

Lesütöttem a szemeimet, amint eltűnt.

Csend uralkodott körülöttem. Ennyit az örömről. Ennyit arról, hogy azt hittem minden rendben lesz. Ennyit arról, hogy visszakaptam a szerelmemet. Mert elveszítettem. Végleg.

A kezeimbe temettem az arcomat, de nem bírtam sírni. Azt hiszem kibőgtem már magam. 

Ekkor Oli köszörülte meg a torkát mögöttem.

- Khm... szeretnéd, ha én is elmennék, Alice? - kérdezte.

Megfordultam és szembe néztem vele. Az ő tekintete már teljesen más volt, mint Dylané. Érdeklődő.

Olit érdekelné, hogy hogy vagyok? Hová írjam ezt fel?

Megráztam a fejemet.

- Nem. Igazából nagyon örülnék, ha maradnál, Oli. Persze csak akkor, ha szeretnél. És ha elviseled hogy valószínűleg vagy végig kussolok, vagy pedig elhordom mindennek azt a srácot, akit rohadtul szeretek.

Oli bólintott.

- Maradnék. Ha nem zavar a cigi - vette elő a Marlboro-s dobozt, majd elmosolyodott. - Tudom, hogy gyűlölöd.

Egy kis mosolyt csalt az arcomra ezzel.

- Nem tudom honnan tudod, de valóban. Gyűlölöm azt a dobozt.

- Már nem látod sokáig, három szálam maradt - mutatta.

Biccentettem.

- Szívd csak el, nem bánom. Jelen pillanatban semmi sem zavar.

Elővett egy szálat, leült mellém, meggyújtotta, majd két ujja közé fogta.

Így ültünk ketten, csendesen a lépcsőn.

Oliver Way ült mellettem a lépcsőn. És bármennyire is bizarr, jól esett, hogy mellettem áll.

Kérdés:

Mit szóltok az Elizabeth és Dylan dologhoz?