Kelvin az ölemben feküdt. Nagy sokára sikerült elaludnia szegénykémnek, s még álmában is csak Greg nevét ismételgette - természetesen hangtalanul. A haját simogattam, s próbáltam nem mozogni, nehogy megébredjen.
Jobb oldalamon Dean ücsörgött, aki órák óta csak maga elé meredt. Azt hiszem, csupán átértékelte az életét és az együtt töltött perceit megboldogult barátja társaságában. Grace a kezét szorongatta. Neki is kisírt szemei voltak, de a könnyek már elapadtak. Dean vállának dőlve nézte, hogy Tyler hogyan próbál megszerelni egy rádiót.

Greg az éjszaka meghalt.

Halála után Dean volt az, aki fejbe szúrta, ezzel megakadályozva hogy átváltozzon. Számára is készítettünk egy sírt, s én ismét imádkoztam.

Greg jobb helyen van. Én így éreztem.

Most bent ültünk a házikóban egy másik szobában az összesen: én, Dean, Kelvin, Yoonie, Yoonah, Grace, Betty, Tyler, Adam, Oli és Karma. Mindannyiunk számára betett ez a nap, egyesek teljesen szét voltak esve, míg mások a fáradtság miatt kezdtek kidőlni.
Megnyugtatott a tény, hogy bár a tragédiákat nem úsztuk meg, mégis most itt ült egy része a csapatnak. Tizenegyen voltunk. Tizenegyen biztosan megvoltunk. És abban bíztam, hogy a többiek, akik nem voltak velünk abban a pillanatban, ők is megvannak valahol.

Élniük kell. Életben kell lenniük.

Emily, Ed, Matt, Richard, Cody... és Dylan. Egyiküket sem úgy ismerem, mint akik könnyen feladnák a harcot. Na és Midnight... Ó, édes Midnightom, hol lehetsz most?

Még Gwen is eszembe jutott abban a pillanatban. 

Figyelmeztetett bennünket, remélem ő nem keveredett bele az eseményekbe.
Bár őt ismerve - attól függetlenül, hogy csak egyszer találkoztunk -, neki sincs baja.

- Ő jól van? - törte meg a csendet Betty, aki a szomszédos fotelben ült, s az Olinak dőlő, még mindig kiütött Karmára mutatott. Az ébenfekete hajú srác szemei csukva voltak, de egyenletesen lélegzett, s semmit sem sejtett abból, hogy tulajdonképpen mi is zajlott le körülötte néhány órával ezelőtt. Ebből a szempontból szerencsésnek tartottam.

Oli a fiúra nézett. Tenyerét lassan a homlokára helyezte - talán megnézni ha láza van-e vagy ilyesmi -, aztán kisöpörte a hajfürtjeit a szeméből. Elvette a kezét.

- Semmi baja - suttogta. - Legalábbis remélem.

Olira néztem, aki elkapta a tekintetemet. Aprót biccentett, bár ötletem sincs miért, de azért visszabiccentettem. 

Elnézett, így én is.

Csend telepedett a szobára. Csak Tyler bütykölését lehetett hallani, semmi mást. 
Rettenetesen elkezdtem gyűlölni ezt a csendet. Legszívesebben felordítottam volna, de félő volt ha megteszem, többé nem állok le.

- Én ezt nem bírom tovább! - jelentette ki Dean pár pillanattal később fennhangon, majd felpattant a kanapéról. 

- Hová mész? - kérdezte Grace aggodalmasan.

De Dean nem válaszolt, csak idegesen kirohant az ajtón.

Kirázott a hideg.

Valami nincs rendben...

- Grace, vigyázz Kelvinre - néztem az unokatestvéremre, majd amilyen gyorsan és óvatosan csak tudtam, átcsúsztattam a fiú fejét az ő ölébe.

Felpattantam és Dean nyomába eredtem. Kirohantam a házból, a sötét éjszakába, s nem hogy látni, de még hallani sem hallottam semmit.
Ijedt voltam, fáradt - mind lelkileg, mind testileg - és úgy éreztem nem lennék képes túlélni azt, ha Deant is elveszítem. 

Nem. Ebben az állapotban nem tudnám ezt is kibírni. Belehalnék.

- Dean? - kiáltottam, annak a reményében, hogy válaszol. Persze Dean sokkal okosabb és makacsabb volt annál, mint hogy válaszoljon nekem.

A szívem a torkomban dobogott, a pulzusom pedig már-már az egekbe szökött és hihetetlenül reszkettem. A lábaim, a kezeim, az egész testem remegett. Elfogott a rosszullét, a szemeim benedvesedtek... mintha egyszerre pánikroham vagy valami hasonló kapott volna el. 

Nagyon rossz előérzetem volt.

- Dean! - kiáltottam ismét és nem érdekelt ki vagy mi hallhatja meg. - Dean! - már szinte sikítottam.

Semmi. Csak a felemésztő csönd.

Egy tücsök, egy madár, egy rohadt kóborló... semmi. Lassan minden óra, minden perc, minden másodperc ebből az idegtépő csöndből állt, amiből elegem volt.

Sok mindenből elegem volt.

Aztán meghallottam.

Egy nyögés volt, majd egy puffanás.

Fentről jött.

Amint felemeltem a tekintetemet láttam, hogy egy árnyalak a ház tetején mászkál.

- Dean? - mentem vissza a ház felé. 

Az alak körvonala lassan kezdett kirajzolódni, s láttam: valóban ő az.

- Dean! - kiáltottam és futásnak eredtem. A ház melletti bükkfa segítségével mászott fel a tetőre és a hang amitől a puffanást hallottam egy cserép volt, amit mászás közben a lábával vert le.

- Mit művelsz? - kérdeztem.

- Maradj ott, Alice! - szólt rám és tovább erőlködött.

Ha eddig ijedt voltam, hát most okot adott arra, hogy rettegjek. Éreztem, hogy mire készül.

Szó nélkül mászni kezdtem én is felfelé, függetlenül attól, hogy a lábaim remegtek és simán lezuhanhattam volna. De ez mégis kit érdekel akkor, ha a barátod őrültséget készül elkövetni?

Felhúztam magam a legmagasabb ágig, ahonnan fel lehetett mászni a tetőre. Reszketve, de végül sikerült a procedúra és a tetőn, a cserepek között már négykézláb indultam meg Dean felé. Ő ott állt már a háztető szélének közepén és a földet kémlelte maga alatt.

- Dean... - suttogtam.

Rám emelte könnyekben úszó tekintetét.

- Miért másztál fel, Alice? - suttogta. - Nem akartam, hogy lásd...

Nagyot nyeltem.

- Dean... ne csináld ezt! - könyörögtem. - Dean, ezt nem teheted.

Dean gúnyosan elmosolyodott.

- Oh, tényleg? Szerintem meg igenis rendelkezhetek az életem fölött! 

- Előtted az élet! - kiáltottam. - Könyörgöm, Dean!

Fájdalmas nevetés hangzott fel a torkából.

- Az élet? Mi értelme élnem? - kérdezte, mélyen a szemeimbe nézve. - Amanda halott! A legjobb barátom, Greg halott! Ezek után... nem szeretnék én sem élni többé. Mert nincs miért. Nincs... kiért.

Elkerekedett szemekkel néztem rá.

Azt tudtam, hogy a gyászt mindenki másképp dolgozza fel. Dean egyszerre két embert veszített el és érthető, hogy ennyire maga alatt van de... ijesztő, hogy így gondolkodik.

Az ember azt hiszi, ismeri már eléggé a másikat. Ilyenkor derül ki, hogy nem.

- Felfogtad, hogy miket mondasz? - kérdeztem. - Dean... - gyűltek össze a könnyek a szememben. - Miattuk kell élned! Hát nem emlékszel, mit ígértél Gregnek? Azt mondtad, vigyázni fogsz Kelvinre. Ígéretet tettél, Dean! Nem szegheted csak úgy meg!

- Szóval hallgatóztál - suttogta.

- Ez most tényleg számít? - motyogtam.

Dean ekkor ismét a földet nézte.

- Nem. Már semmi sem számít - rázta meg a fejét. Egy mély levegőt vett.

Ismét mászni kezdtem. Próbáltam gyors lenni, de a cserepek csúsztak és kapaszkodni is nehéz volt.

- Dean...

- Alice... - nézett rám. - Tényleg jobb, ha ott maradsz! - intett a kezével. - Csak hadd menjek...

Hevesen rázni kezdtem a fejemet.

- Dean... megijesztesz.

Dean egy erőset nyelt.

- Ne haragudj rám!

Már csak néhány centi választott el tőle. Tartottam vele a szemkontaktust és araszolva haladtam, nehogy esze ágába is jusson megtenni.

- Visz...

- NEM! - sikítottam, amitől megijedt, mivel teste kissé megrázkódott. A karja után kaptam és valahogy sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Összekulcsoltam a kezemet az övével. - Ha te mész, én is megyek! - jelentettem ki magabiztosan.

Most rajta volt a sor, hogy elkerekedett szemekkel nézzen rám.

- De, Alice...

- Nincs vita, Dean! Ha ugrasz, veled ugrom! - jelentettem ki határozottan.

Láthatóan megrémült. Éreztem, ahogyan az ujjai remegni kezdenek. Megnyalta az alsó ajkát, majd ismét a mélybe nézett.

- Nem teheted ezt, Alice. Neked van miért élned...

- Ha te meghalsz, akkor nem lesz - jelentettem ki. - Mert a szívem kettészakad ha még egy barátomat elveszítem, Dean. Nem élném túl, ha te sem lennél. Nem menne - ráztam meg a fejemet, majd egy könny szaladt le az arcomon.

Meglepetésemre Dean gyengéden letörölte azt.

- Ne dobd el az életedet, légyszíves ne dobd el, én... - nem fejeztem be a mondatot, mert átölelt. Egy rossz mozdulat és bármelyik percben lezuhanhattunk volna, de mi ott ölelkeztünk - szó szerint a halál szélén.

- Sajnálom - suttogta. 

Szorítottam az ölelésen. Nem fog leugrani nélkülem. Ez már biztos.

És tényleg képes lettem volna leugrani vele akkor. Nem biztos hogy meghaltunk volna, de már Grace sem tudott volna segíteni rajtunk ha valami lett volna velünk.

De megtettem volna. Rémisztő belegondolni... de megtettem volna.

Remegő kezeit a vállamra helyezte, majd intett a fejével.

- Üljünk le - suttogta.

Aprót bólintottam. 

Leültünk a tetőre és felnéztünk az égre.

Teljesen összetörtem.

Szétestem, összeomoltam...

Már régen nem történt velem ilyen. De nem bírtam tovább. Nem lehettem mindig erős. Nem tudom örökké tartani magam.

- Ott van Greg... és Amanda - motyogtam, a csillagokra mutatva.

Dean az égre nézett és biccentett. Aztán rám nézett, mélyen a szemeimbe, én pedig rá.

- Igazad van, téged nem hagyhatlak itt... - suttogta. - Olyan ostoba voltam, bele sem gondoltam abba, hogy ti mit éreznétek, ha én is elmennék. Nem magam miatt döntöttem a maradás mellett. Miattatok.

Belefúrtam arcomat a mellkasába.

- Tudom, hogy próbálsz erős maradni, Alice. És az is vagy. De ereszd ki most. Az összes visszatartott könnyet, az összes fájdalmad... ereszd el, itt vagyok! - suttogta. - És melletted leszek, ameddig az élet másképpen nem határoz. Ígérem. És sajnálom, hogy így viselkedtem. Ismét megmentettél, köszönöm. Ideje már, hogy valaki téged is megmentsen.

És akkor zokogni kezdtem.

Kérdés: 

Mit gondoltok Dean öngyilkossági szándékáról?

Elnézést kérek, hogy ilyen résszel fejezem be ezt az évet, de úgy érzem egészen találó, hiszen a 2016 egy borzasztó év volt, rengeteg szempontból. Mindenesetre Boldog Új Évet kívánok mindenkinek és remélem 2017-ben is velem lesztek és olvassátok a történetet!❤