Amikor Grace kimondta a nevet, lélekszakadva kezdtem el rohanni, egyenesen előre. Egy kis faház keresztezte az utamat, ahol Grace-ék meghúzták magukat és ahol az általa mondott személy talán az utolsó óráit vagy perceit élte meg éppen. Azonnal felrohantam a lépcsőn.

Szíven ütött, rettenetesen szíven ütött. A történtek után meg pláne. Amanda után... pont ő.

Az ajtóban beleütköztem valakibe.

- Alice? - csodálkozott.

Először a sötét miatt nem láttam ki az, de a hangját felismertem.

- Betty? - kérdeztem.

- Igen! Én vagyok!

- Oh, Istenem! Betty! - öleltem át szorosan.

- Élsz! Életben vagy... - suttogta, majd ő is szorított az ölelésen. - Annyira aggódtam. Hogy találtál ide? - kérdezte, majd elengedett.

- A többiekkel... - motyogtam. - Adam-el, Karmával, Olival, Yoonieval és Yoonahval.

- Hála az égnek! Megsérült valamelyikőtök?

Beharaptam az alsó ajkamat.

- Meghalt - válaszoltam.

Betty szemei elkerekedtek.

- Ki? Kicsoda? - fogta meg a vállamat.

- Amanda.

Bettynek is ugyanaz volt a reakciója, mint Gracenek. Észrevettem, ahogyan a keze is remegni kezd.

- Úgy érted ő is... - motyogta. - Tudod, hogy...

- Tudom - biccentettem. - Hozzá indulok.

- Elmondod neki? - kérdezte.

Aprót bólintottam.

- Joga van tudni. Akkor is, ha már számára is késő - nyeltem egy hatalmasat.

- Igazad van - törölte meg könnyes szemeit. - Én is megtenném. Akkor menj! Nehogy...

Nem fejezte be a mondatot, de szükségtelen volt, hisz nagyon jól tudtam mi lett volna a vége.

Elindultam a folyóson, amely abban a pillanatban végtelen hosszúnak tűnt. Egyetlen szoba volt, ahonnan fény szűrődött ki, s ahonnan elmosódva hangokat lehetett hallani. Közelebb mentem, de csak annyira, hogy neki tudjak támaszkodni a falnak, ameddig megvárom, hogy az illető aki bent van nála, kijöjjön.

- Nem teheted ezt velem... - hallottam, hogyan mondja ki a szavakat.

- Ezt nem én döntöm el. Tudod jól, hogy ezt nem én döntöm el - válaszolt neki.

- De biztosan lehet tenni valamit! - csattant fel az előző és ekkor ismertem fel. Dean volt az. Dean hangja volt.

- Ha lehetett volna, Grace tudta volna. De nem lehet. Ezért halt meg Darcy is. Meg Daisy...

- Kérlek, ne mondj ilyet többé! - kiáltotta Dean, s tisztán lehetett hallani, hogy zokog. Éreztem, hogy a szívem csak még jobban összetörik és egy gombóc keletkezik a torkomban.

Hogy leszek én ezt képes végighallgatni?

- Hogy meghalok? - kérdezte Greg.

- Hagyd abba... - Dean most már suttogott. - Nem hagyom, hogy meghalj.

Feszült csend következett.

- Dean... - szólalt meg ismét Greg.

Dean nem válaszolt, Greg viszont folytatta.

- Valamit tudnod kell. Valamit, amit már régen el szerettem volna neked mondani.

Bekukucskáltam az ajtón. 

Tudtam, mi következik és szerettem volna látni, hogyan reagál majd rá Dean. Nem arra, hogy hogyan törik össze. Hiszen össze fog. Hanem arra, hogy hogyan vélekedik erről.

Láttam, hogy egymás kezét fogják. Dean erősen szorongatta az ágyban fekvő Greg kezét, aki víztől kiverten, ám annál nagyobb mosollyal feküdt az ágyban.

- Micsodát? - szipogott Dean.

Greg ekkor szabad kezével legjobb barátja arcához ért és letörölte a könnycseppjeit.

- Nem akarok úgy elmenni, hogy sírni látlak - suttogta. - Ne sírj a halálom miatt, Dean. Szeretlek és örökké szeretni foglak. Akkor is, ha már nem leszek többé.

- Én is szeretlek, Greg. A legjobb barátom vagy. Ezért nem akarom, hogy... - elcsuklott a hangja.

Greg megrázta a fejét.

- Dean... én nem úgy szeretlek - vallotta be, mire Dean abbahagyta a szipogást és mélyen Greg szemeibe nézett. - Ne érts félre, barátként is szeretlek, de... - beharapta az alsó ajkát, s csak egy apró sóhaj után válaszolt - ...én mindig többet éreztem irántad.

Dean arcára láthatóan kiült a megdöbbenés. Persze gondoltam, hogy ez lesz.

- Azt akarod mondani, hogy...

Greg bólintott.

- Mindig szerelmes voltam beléd. Már a kezdetektől. Szerettelek, Dean. Bármit megtettem volna érted - mondta.

Dean közelebb húzódott hozzá.

- Miről beszélsz? - kérdezte. - Mindent megtettél értem - simogatta meg barátja arcát.

- Talán. De az érzéseimet nem tudtad volna viszonozni. Ezért nem mondtam el neked soha. És a barátságunk, a tudat, hogy melletted lehetek... sokkal fontosabb volt és sokkal többet ért, mintha egy ilyen vallomással eltaszítasz magadtól.

Ismét csend következett. Fájdalmas csend.

- Mondd, te ennyire... ostoba vagy? - suttogta Dean, s ismét sírni kezdett. - Már hogyan taszítottalak volna el? Soha nem tettem volna meg...

- De... Marlene...

- Teszek Marlene-re! - kiáltotta. Meg tudtam érteni, hogy dühös és feszült, hogy egyszerűen nem tudja hogyan viselkedjen. Meg tudom érteni. - Teszek az egészre! Mindig sokkal fontosabb voltál számomra mint ő, Greg. Sajnálom, hogy nem voltam képes kimutatni és nem azt érezted, de mindig fontosabb volt a barátságunk, mint Marlene! És ha elmondod, akkor talán... akkor talán megpróbálhattam volna beléd... beléd szeretni.

Greg elmosolyodott.

- Az nem megy olyan egyszerűen, mint ahogyan hiszed. Egy ember nem szerethet bele kényszerből valakibe. És kényszerből nem is az igazi. Én ezzel tisztában voltam, Dean. Ezért nem kell magadat hibáztatnod.

Dean végleg utat engedett könnyeinek és csak sírt. Nekem is a szám elé kellett kapnom a kezemet, hogy meg ne hallják, ahogyan feltör belőlem a zokogás. 

De Greg még mindig mosolygott. Greg mindig ilyen volt, amióta ismertem. Nyugodt. Pozitív.

Ki gondolta volna, hogy utolsó perceit is így éli majd le?

Kissé felült az ágyon, majd a mellkasára húzta Dean fejét és simogatni kezdte a haját.

- Hát ezért nem mondtad el - suttogta Dean. - Azt, hogy mindkét nemhez vonzódsz. Ezért volt olyan nehéz neked... És én meg... én meg mint valami kretén...

- Csst... nyugodj meg! - mondta neki Greg. - Szeretlek, oké? És a túlvilágról is vigyázni fogok rád!És nem haragszom rád. Soha nem is haragudtam.

- És ha nem lettem volna itt amikor haldokolsz? Ezt nem tudtam volna meg soha. Örökké gyötörhetett volna a bűntudat, hogy haragudtam rád miközben nem tudtam az igazat.

- Dean, felejtsd el. Én nem mentem volna úgy el, hogy gyűlöllek. 

Úgy tűnt, már Dean is beletörődött. Belenyugodott, hogy Greg menthetetlen. Csak ott feküdt, a mellkasára dőlve és magához szorítva őt.

- Megígérsz nekem valamit? - kérdezte Greg.

- Bármit... - motyogta Dean, majd feltápászkodott, hogy Gregre nézhessen.

- Vigyázz Kelvinre - nézett Greg mélyen a szemeibe. - Össze fog törni.

- De hisz én is össze török... - suttogta Dean.

Greg megrázta a fejét.

- De te erősebb vagy. Tudom, hogy erősebb vagy. Ne hagyd cserben őt! Kérlek...

Dean végül heves bólintásba kezdett, majd letörölte a könnyeit.

- Ígérem.

Ekkor éreztem úgy, hogy eljött az ideje bemennem, így határozott mozdulatokkal bekopogtam.

Mindketten felkapták a fejüket, én pedig lassan beléptem.

- Alice... - akadt el a lélegzete Dean-nek. Közelebbről látva a meggyötört arcát és kisírt szemeit csak még szívbemarkolóbb volt. - Istenem, Alice! - pattant fel, majd a nyakamba ugrott és eláztatta a vállamat könnyeivel. Csak sírt, én pedig nem mondtam semmit. Becsuktam a szemeimet és simogatni kezdtem a haját, éreztetni akartam vele, hogy mellette vagyok.

A Zombi Apokalipszis nem fair. Most éreztem igazán a súlyát ennek.

Dean nemsokára elengedett.

- Magatokra hagylak - suttogta, majd vissza sem nézve kirohant a szobából. Amint becsukta az ajtót, rögtön Greg ágya felé néztem, ahol a fiú épp ugyanúgy mosolygott rám, mint azelőtt.

- Örülök, hogy láthatlak Alice - mondta.

Lassan az ágyához sétáltam, majd leültem rá.

- Én is, Greg. Bár nem így képzeltem a találkozást - vallottam be.

- Hát én sem - mondta egy szomorú mosollyal. - De azt hiszem, ilyen az élet, nem? Minden váratlanul érkezik, s ugyanilyen váratlanul ér véget.

Egyet kellett vele értenem. Ez valóban így van.

- Hogyan történt? - fogtam meg a kezét. Egészen hideg volt az enyémhez képest.

- Menekültünk, egy horda kóborlóba botlottunk, nem voltam elég figyelmes és... egyikük megkarmolt - kicsit előrébb húzódott, felhúzta a pólóját és megmutatta a nagy, csúnya, véreres sebét a hátán. - De ahhoz képest nem fáj annyira. De talán csak miattatok. Ti tartotok engem még józanul.

Lenyeltem a hatalmas gombócot a torkomban.

Itt az idő, éreztem.

- Greg... valamit el kell mondanom - motyogtam.

Érdeklődve nézett rám.

Gondterhelten beharaptam az ajkamat, miközben próbáltam megfogalmazni a mondatot magamban. Aztán elhatároztam, hogy bele vágok a közepébe.

- Amanda halott - suttogtam, előbb a takarójára bámulva, majd őrá.

Azt hittem, sírni fog. Hogy dühös lesz, hogy kiabálni kezd majd...

De nem ezt tette.

Greg még mindig nyugodt volt, s csupán annyit tett, hogy becsukta a szemeit hátra döntötte kicsit a fejét és elmosolyodott.

- Akkor mégis találkozunk, Mandy - jelentette ki. - Pedig úgy féltem, hogy nem tudok elbúcsúzni tőled, de nem is kellett. Csak üdvözölni foglak. Nem leszek egyedül odaát, velem leszel te.

Greg nem sírt, én viszont igen. Nem tudtam mást tenni.

Greg olyasfajta életleckét tanított nekem abban a pillanatban, amit örökre meg fogok jegyezni. Ezzel pedig erős nyomot hagyott bennem.

- Hamar elment? Sokat szenvedett? - kérdezte, majd kinyitotta a szemeit.

- Nem - ráztam meg a fejemet. - Gyors volt az egész. Adam karjai között halt meg.

Greg biccentett.

- Nem ezt érdemelte.

- Tudom - suttogtam. - Sajnálom, nem tudtuk megmenteni.

Greg megrázta a fejét. 

- Ez nem a te hibád - mondta. - Ez csak a sors keze. Az élet ennyit adott meg számára. És úgy néz ki, számomra is.

- A sors egy balfasz - jegyeztem meg, mire elnevette magát. A nevetése betöltötte az egész szobát és azt hiszem az volt az a pillanat, ami miatt a halála után nem egy szomorú, felemésztő érzés emlékét hagyta bennem magáról, hanem egy vidám, élettel telit.

- A sors egy balfasz, ez tény és való, köszönöm - törölte le a könnyeit, amelyek örömkönnyek voltak.

Megsimogattam az arcát, majd egy puszit nyomtam a homlokára.

- Hiányozni fogsz - suttogtam. - Nagyon fogsz hiányozni.

- Ti is nekem. De majd odafentről nézlek benneteket. És aki bántani mer... nos, azt kísérteni fogom.

Elmosolyodtam.

- Rendben. Én meg majd vigyázok a srácaidra cserébe, okés? Mindkettőre nagyon fogok vigyázni! - mondtam, könnyekkel teli szemekkel, de mosolyogva.

- Én pedig boldogan bízom rád őket - vigyorgott.

Valami furcsa érzés kapott el akkor. Furcsa, de megnyugtató. Bármennyire is a legszörnyebb érzés volt abba belegondolni, hogy ismét meghal egy ember, aki fontos számomra, már nem úgy láttam a dolgokat mint korábban. Nem úgy láttam a halált, mint a végzetet. Úgy láttam, mint valami kezdetét.

És akkor, ott döntöttem el, hogy hogyha eljön majd egyszer utánam is, nem fogok félni tőle.

Kérdés:

Mit éreztél a rész olvasása közben? (gonosz kérdés, de nagyon érdekel)