A feszült csendben csak Adam néhai fel-fel szipogását lehetett hallani. Szerintem a lelkét is kisírta, s nem jöttek már a könnyei. De sírt helyette az erdő, az eső... és az én szívem.

Fájt, reszketett és zokogott. Úgy éreztem, hogy nincs már semminek sem értelme.

Fájt... mert Dylan elárult. Azt akarta, hogy elmeneküljek és ne legyek mellette a csatában. Össze törtem belülről emiatt.

Reszketett... mert rettegtem, hogy a többiek talán nem élték túl. Vajon hol lehetnek? És mi van velük?

Zokogott... mert Amanda odaveszett. És senki sem pótolhatja őt soha. Örökké a szívembe zártam őt.

Egy hosszabb idő elteltével Adam felállt. Könnyei már az arcára száradtak. Feltette a fejére szürke kapucniját, majd felém fordult.

- Sétálok picit. - jelentette ki.

- Veled megyek! - álltam volna fel, de megállított.

- Egyedül. - suttogta. - Ki szeretném szellőztetni a fejemet.

És már fordult is meg.

- De, Adam... 

- ...Alice, hagyd! - szólt rám Karma. - Szüksége van most erre.

Nehéz szívvel ültem vissza a farönkre. Szemembe könnyek gyűltek, majd a térdemre könyökölve a tenyerembe temettem az arcomat.

Hogyan történhetett ez meg? Olyan hirtelen és olyan gyorsan...

Csak egy kicsit kellett volna oda figyelnünk, csak picit...

Már aznap el kellett volna indulnunk, amikor Gwen a levelet küldte. 

Akkor Amanda még élne. 

Egy kéz simogatását éreztem meg a vállamon.

- Nincs semmi baj, Alice. - suttogta Karma. - Próbálj megnyugodni.

Felnéztem rá, miközben egy könnycsepp utat tőrt magának az arcomon.

- Nem tudom, mit tehetnék. - suttogtam. - Nem tudom, hogyan segíthetnék rajta.

- Semmit sem kell tenned. Nem tudsz mit tenni. Majd az idő megoldja. Az idő mindent megold.  Adam le fogja ezt rendezni majd magában.

- Nem, az idő soha nem old meg semmit! - ráztam meg a fejemet. - Csak annyit tesz, hogy kissé megfakítja az emlékeket, semmi többet. De az a szívbemarkoló érzés és a szeretteink emléke mindig ott marad. Én nem először láttam ilyet. Ilyen... halált mint az Amandáét. Darcy is pontosan így halt meg. És Darcy emléke sem költözött ki a fejemből, soha nem is fog. A halála pedig... - itt elakadtam, képtelen voltam folytatni. Próbáltam visszatartani a sírást, de hasztalan volt, előbukott belőlem az egész és már megállítani sem szerettem volna. Annyira régen nem sírtam már ki magam rendesen, hogy szinte meg is feledkeztem arról, hogy milyen érzés.

Csak akkor bírtam abbahagyni, amikor valaki leguggolt elém és a kezeimet elvette az arcom elől.

Felpillantottam, csak hogy megláthassam Oli aggodalmas arctekintetét magam előtt.

- Alice... gyere velem! - suttogta.

- Miért?

- Csak gyere.

Kérdőn néztem rá, de azért feltápászkodtam a farönkről és követtem őt. Néhány lépés után hátra pillantottam Karmára, akinek szintén tanácstalan arckifejezése volt.

Oli egy bő három percig sétáltatott engem, közben figyelemmel lesve a kóborlókat - vagy az élőket -, nehogy felbukkanjon egy is közülük. Szorosan markolta a fegyverét és néha-néha hátra pillantott felém is, bár nem lett volna szükség, hiszen így is hallhatta a lépteimet a száraz ágakon maga mögött.

Az erdő zavaróan csendes volt, annyira, hogy szinte már képtelenség. Visszagondolva lehet, hogy csak én szűrtem ki valahogyan a kisebb zajokat, de ez nem számít.

Oli megtorpant, majd felém fordult.

- Ne csináld ezt. - nézett a szemembe.

- Micsodát?

- Ezt, amit most teszel. A sírást, az önmarcangolást, a... gyengeséget.

Értetlenül pislogtam rá.

- Hogyan? 

Felsóhajtott.

- Te is tudod jól, mire célzok. Kapd össze magad, Alice Black!

Úgy meredtem Olira, mint még soha senkire életemben. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem abban a pillanatban: meglepettség és düh.

Meglepett, hogy azt mondja nekem: szedjem össze magam. Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy Oliver Way-t érdekelni fogja a lelki állapotom, ott röhögtem volna szembe. Hogyan és miért történt az, hogy a kezdeti ellenszenve ilyen gyorsan elillant?

Dühös voltam, mert mégis hogyan kérhet ilyet tőlem? Most halt meg az egyik barátom, a másik szinte önkívületi állapotban van, a többiről azt sem tudom hogy él-e még, a szerelmem pedig helyettem döntött valami olyasmiben, amit nekem kellett volna eldöntenem.

- Jogomban áll sírni, önmarcangolni magam és gyengének lenni! - mondtam, kissé túlságosan erősen. - Ha máskor nem, hát most van okom rá! Hogy mondhatod azt, hogy ne tegyem? Nincs más választásom, hiszen az életem... ami már nem is élet... romokban hever! Romokban, érted, Oli? - kiáltottam és ismét elkapott a zokogás. Neki kellett dőlnöm az egyik fa törzsének, mert féltem, hogy elesnék.

Hallottam, ahogyan Oli felsóhajt.

- Ne most kelljen csalódnom benned. Kérlek! Ne pont most... - suttogta, mire felnéztem.

- Ezt meg hogy értetted? - kérdeztem.

Oli felpillantott rám. Szemei színtiszta bánatot sugároztak.

- Tudod miért nem öltelek meg akkor? - kérdezte. - Aznap az erdőben?

Nem számítottam, hogy ezt kérdi majd. Egyáltalán nem.

- Na miért? - kiáltottam rá. - Nem mintha nem tudnám: szánalmas voltam, megszántál egy szerencsétlent, ennyi az egész. Tudod mit? Talán jobb lett volna ha ott helyben megölsz. Akkor most nem lennék itt. Minden jobb lenne. De oké, akkor hadd halljam tőled is, legalább legyen nyugodt a lelkiismereted, mondd csak ki: Miért nem öltél meg, Oli?

Nagyon kíváncsi voltam, hogy mivel fog előrukkolni, hisz régóta foglalkoztatott már a kérdés. Persze a választ tudtam már rá. Legalábbis azt hittem, tudom.

- Mert kibaszottul a húgomra emlékeztettél, Irisre! - jelentette ki, mire meglepettség vette át a dühös arcom helyét. - Amikor megláttalak a fatörzsnél kuporogni, automatikusan ő jutott eszembe. Ahogyan ott szorongattad a fegyveredet és ijedten figyeltél rám... nem láthattad rajtam, de olyan szintű bűntudat járt át abban a percben, hogy képtelen lettem volna rá, hogy megöljelek. Igen. Gyötört a bűntudat, amiért otthon hagytam egyedül. - suttogta.

Hallgattam. Könnyeim már nem folytak, a dühöm elszállt.

- De ez nem minden. - folytatta Oli. - Amikor megjelentél a táborban... meglepődtem. Meglepődtem, mert azt hittem, nem élted túl azt az estét az erdőben. Úgy hittem, ha én nem öltelek meg, majd más megteszi. De nem így lett. Te ott voltál... egy egész csapattal. Ott álltál Cody mellett mosolyogva, engem pedig... bármennyire hihetetlen, hatalmas megkönnyebbülés járt át akkor. Ezt persze... nem mutathattam feléd, hisz egyrészt nem bíztam meg benned, másrészt meg meg kellett bizonyosodnom arról, hogy valóban olyan kemény fából faragtak, mint ahogyan azt én gondoltam vagy csak egyszerűen szerencséd volt a csapatoddal és ők mentettek meg. Bunkóztam, gyötörtelek, játszadoztam veled, megaláztalak... azt hiszem szinte mindennel próbálkoztam, de nem sikerült megtörnöm téged. Semmivel sem. Aztán meg pont ezért volt bűntudatom, amiért így viselkedtem veled. Kivívtad a tiszteletemet, Alice. Kivívtad már... legalább két hete. Sőt... talán már aznap kivívtad, amikor megpróbáltál megvigasztalni azután a balul elsült küldetés után, bár még akkor sem bíztam benned, hisz nem tudhattam, hogy őszinte voltál-e? Aztán megvédtél és... rájöttem, hogy én voltam mindvégig a hülye. Egy köcsög voltam mindvégig és semmi értelme sem volt annak, hogy így viselkedtem veled. Rájöttem, hogy ezt egyáltalán nem érdemelted meg. Rájöttem, hogy a húgom mennyire nem lenne büszke rám. 

Mondatát egy pillanatig abba hagyta és nyelt egy hatalmasat.

- És most itt állok előtted... mondjátok hogy nincsenek érzéseim. - nevetett fel keserűen. - De vannak, Alice! - nézett a szemembe. - De csak olyanoknak mutatom ki, akikben megbízom. Most mit mondhatnék? Gratulálok, átmentél! Megláttad a valódi énemet! Van szívem, így van bűntudatom, lelkiismeret furdalásom és most orbitális hülyének fogsz nézni, de a bocsánatodért esedezem, mert é...

Nem hagytam befejezni a mondatot. Elrugaszkodtam a fától és nekicsapódtam Oli mellkasának. Szorosan átöleltem őt, arcomat belefúrva a pólójába.

Szinte hallottam, ahogyan elakadt a lélegzete is. Bizonyosan nem számított rá és ami azt illeti, én sem számítottam a saját tettemre.

- Bízom benned, Oli - engedtem el aztán. - Ne kérj bocsánatot. Az, hogy így viselkedtél velem csak erősebbé tett. Fájt, bevallom. Rémesen. De én is félreismertelek téged. Azt hittem, szórakozásból és szánalomból teszed mindezt. De nem így volt. Csak a húgod és a bűntudatod miatt tetted.

- Igen, de ez nem jogosít fel engem arra hogy így visel... - a szájára tapasztottam a mutatóujjamat. Elég bizarr megnyilvánulás volt tőlem, de csak így hallgattathattam el. 

- Felejtsük el. Az egészet. Meg sem történt.

- Nem tudjuk elfelejteni. Én nem tudom. - rázta meg a fejét. - Ahogyan te is mondtad... az idő csak megfakít mindent.

- Figyelj Oli: ezt majd megbeszéljük akkor. Rendben? Nyugodtabb körülmények között. Túl sok minden kavarog jelenleg bennem.Köszönöm, hogy elmondtad. Ez rengeteget jelent nekem, főleg tőled. Nekem is van mondanivalóm ezzel kapcsolatosan, most viszont nem tudnám értelmesen megfogalmazni. De ígérem, beszélni fogunk mindenről.

- Rendben van. - bólintott.

- És még valami....

 Tudom, hogy még ezer Iris létezik a földön, de egyszerűen meg kellett kérdeznem tőle.

- A húgod, Iris... valahol Vegas után lakik? Mármint... laktatok? És van egy Trina nevű barátnője?

Erre Oli szemei elkerekedtek.

- Te ezt... ezt honnan?

A szám elé kaptam a kezemet. 

Ilyen nincs...

- Ilyen nincs! - mondtam ki hangosan is. - Találkoztam vele. Velük.

- Hol, mikor? - fogta meg a kezemet Oli. - Jól van? 

- Minden rendben vele. Vagyis rendben volt, amikor utoljára láttuk. Apukátokra várt, aki Vegasba indult anyukátok után. Egy házban volt az erdőben. Menedéket nyújtott nekünk, amikor elszaladtunk az első táborból.

- Istenem! - suttogta Oli. - Akkor az után mehetett el! - gondolkodott el egy pillanatra. - Amikor visszamentem oda - amikor megtaláltuk Codyt - , már nem volt ott. Pedig ott voltam a házban is, tudtam, hogy ott kell lennie, de semmi. Elment. Mondtam neki, hogy ha három nap múlva nem térek vissza, ne várjon rám, mert valószínű halott leszek, ahogyan apa is. Ez egy... hosszú történet, de lényeg a lényeg: tényleg azt hitte, halott vagyok! Csak remélem... remélem, hogy apa időben visszaért és most nem bolyonganak valahol egyedül Trinaval. - temette a kezeibe az arcát.

Bűntudatom lett. Nem kellett volna felkavarnom.

- Hé, Oli! - érintettem meg a vállát, mire rám nézett. - Biztos vagyok benne, hogy Iris jól van. Okos lány, ahogyan Trina is. Tudom, hisz láttam rajta. És ha valóban rám hasonlít, akkor még életben van. 

Oli felsóhajtott.

- És ha nem? 

Megráztam a fejemet.

- Irisnek életben kell lennie. Ebbe kapaszkodj Oli! Az utolsó reménysugárba! Ameddig nem látod őt a saját szemeiddel, addig reménykedj! Nem minden helyzetben kell a legrosszabbra számítani. Ezt megtanultam. Mindig bízz és remélj! Még találkozni fogtok.

A nap utolsó aranysugarai lemenőben voltak már, bevilágítva a fák törzsei közé és rá Oli aggodalmas arcára. Ennyit sem láttam aggódni, mióta ismerem.

Fordult a kocka: már Oli marcangolta önmagát. 

Az ember azt hinné, ez gyengeségre vall, de valójában erősség. Tudni kell néha széthullani is, hogy aztán ismét felállhass a padlóról. Mert az élet nem fair és soha nem is lesz az. De csak rajtunk múlik, hogy megküzdünk vele vagy feladjuk.

Oli lassan bólintott, én pedig megsimogattam a vállát.

- Hatalmasat nőttél a szememben 10 perc alatt Oliver Way. - mosolyodtam el.

- Te pedig elérted azt, hogy még jobban megbízzak benned. - eresztett el egy halvány mosolyt.

Lassan visszasétáltunk a többiek felé.

Nem maradhatunk itt. Sietnünk kell menedéket találni és már nincs sok időnk, mert hamarosan besötétedik. 

Sziasztok!

Végre meghoztam a részt, remélem elnyerte a tetszéseteket!:) Próbálok gyorsan hozni részeket, de sajnos nagyon nehezen találok időt az írásra, remélem megértitek. 

Köszönöm, hogy elolvastátok!:)

Kérdés:

Mit gondoltok Oli "vallomásáról"?