Sziasztok!

Nos, ez egy igen hosszú fejezetre sikeredett, ugyanis végre rászántam magam arra, hogy normális részeket írjak - leírásokkal, részletekkel, mindennel. Úgy éreztem, most már igazán eljött az idő komolyan venni a fejezetek írását, nem csak párbeszédekkel teledobálni az egészet és így publikálni. Szóval mondjuk úgy... most már kicsit komolyabbak lesznek a részek, nem kifejezetten a történések szempontjából, hanem kinézetileg. Lehet néhány helyen kissé erőltetett lesz a leírás, de nézzétek el nekem, mert még bele kell rázódnom ebbe. :) A rész végi kérdést most kihagyom és inkább arra kérnék mindenkit, hogy véleményezze az "új arculatot". Köszönöm szépen mindenkinek!❤

Vérben fürdött az erdő.

Egyrészt a lemenőben lévő Nap miatt, másrészt pedig a szó szerinti vörös folyadék miatt, amellyel az emberi testünk rendelkezik, s amelyet a levegőben is érezni lehetett, az izzadtság, az agyvelő és a halál szagának kavarodásában.

Minden széthullott körülöttünk, alig néhány pillanat alatt. Minden.

Kóborlótetemekkel körülvéve, s egy emberivel, - amely Adam intézkedése által már nem válik eme csúnya kór áldozatává -  mely egy fehér lepedővel volt letakarva - rajta mezei vadvirágok virítottak színesen - , ültünk hatan, megkérdőjelezve mindazt, ami alig fél óra alatt zajlott le.

Adam az ölemben feküdt, én pedig szőke haját simogattam egyik kezemmel, másik kezemmel pedig az ő kezét szorongattam, mely szintén az ölemben nyugodott. Oliverre pillantottam, akinek arcán ismét felismerhetetlen érzések kavarogtak. Egyetlen ránc sem keletkezett a homlokán, egyetlen arcizma sem rándult, de sápadt volt és túlságosan hallgatag saját magához képest. Karma vele szemben ült egy fatörzsön, véres kését tisztítgatva, s közben időnként fel-felnézve a fa alatt heverő, lepedős tetemre. Yoonsoo a kishúgát tartotta az ölében, valami érdekes, koreai éneket dúdolva a fülébe, s Yoonah erősen kapaszkodott nővére vállába, félig álomba merülve. Ami engem illetett, az érzelmek úgy kavarogtak bennem, mint a víz amit az esőcseppek megzavarnak, de próbáltam arra koncentrálni, hogy Adam érezze: ott vagyok. Mert mindennél fontosabb volt Adam lelki épsége számomra abban a pillanatban. Pedig lett volna min agyalnom. Rengeteg minden.

* három órával korábban *

A kantinban ültem, Emily és Ed társaságában, zabpelyhet majszolva és a be-ki járkáló embereket bámulva. A levegőben érezni lehetett a feszültséget, szinte senki sem maradt tíz percnél tovább bent. Mindenki sietett, mindenki időben ott akart lenni a gongszóra a téren, hogy szerencsésen fel tudjon ülni az áttelepítésekre szánt citromsárga iskolabuszok egyikére. Mindenki, kivéve engem.

Dylan a tegnapi események óta került, pedig mindennél jobban szerettem volna vele tölteni ennek a napnak azt a részét, amiben még nem kellett azon aggódnunk, hogy túléljük-e. Megértem, hogy aggódik miattam, de nincs az az Isten, hogy engem rá tudjon venni arra, hogy elmeneküljek. Ha kell, együtt halunk meg. De nem fogom itt hagyni.

A kantin magas falán néhány légy körözött a pasztell sárga lámpa körül, melyeket Richard előszeretettel dobálgatott zabpehellyel a szomszédos asztalnál. Ha őszinte akarok lenni, őt és Grace-t most láttam először az étkezőben, ideérkezésünk óta. Örültem, hogy sülve-főve együtt láthattam őket és hogy Richard balesete csak jobban megerősítette a kapcsolatukat. Most is például evés közben az írást gyakorolták egy papírlapra és el kell ismernem, Richard remekül haladt.

Kissé hiányérzetem volt, de nem Dylan miatt. Valaki hiányzott, mintha az árnyékom - vagy talán pont a fényem -, nem lett volna velem. Nem is értettem az érzést addig a pillanatig, ameddig Karma be nem ugrott szórakozottan az ajtón, s vigyorgó képpel felém nem közelített. Azt hiszem, már túlságosan is megszoktam, hogy mindig mellettem van.

- Találd ki, hogy kiket láttam smárolni! - ült le velem szembe, ügyet sem vetve arra, hogy Ed és Emily is a társaságomban voltak.

Kérdőn felvontam a szemöldökömet.

- Nos, úgy tudom van neked egy legjobb barátod, ergo Adam. Adam fülig szerelmes volt egy lányba, ergo Amandába, akit miután megütött a korábbi pasija, szakított vele ééés ebből következik hogy...?

- Túlságosan is szereted az 'ergo' szó használatát? - nevettem el magam.

- Adam plusz Amanda egyenlő trú láv! - formázott szívet a kezéből, mire Emily is felkuncogott.

- Csak ha a saját szememmel látom, hiszem el! - közöltem vele.

Karma elmosolyodott.

- Odakint vannak! - intett a fejével. - Nézd csak meg magadnak!

Elrugaszkodtam a vasszékkel az asztaltól, majd felálltam és elindultam kifelé.

- Várj, ezt nekem is látnom kell! - szólt utánam Ed, így együtt indultunk kifelé az udvarra.

Hideg szellő járta át a testemet, ahogyan kiléptünk a kantinajtón. Már az idő is jelezte azt, hogy valami közeledik, valami történni fog, mert szürkés felhők gyülekeztek az égen, s bármennyire is szeretem az esőt, ez nem sejtetett semmi jót.

 A szemben lévő, békazöld füvön két szőke alak üldögélt egymással szemben, hatalmas, őszinte mosollyal az arcukon, miközben a másik kezét szorongatták.

Amanda arca vörös volt, mint a paradicsom, Adamé szintén.

- Szerinted... - fordult felém Ed, gondolom hogy megkérdezze szerintem igaz-e amit Karma mondott, de nemsokára választ kapott, amikor Amanda közelebb hajolt Adamhez és egy apró csókot nyomott az ajkaira.

A szám elé kellett kapnom a kezemet, hogy ne sikítsak fel örömömben. Helyette inkább ugrándozni kezdtem, majd nevetni, aztán Ed is valami hasonló reakciót produkált, míg végül egymás nyakába borulva nem nevettünk, egyrészt azért, mert boldogok voltunk, hogy Adamnek annyi minden után végül összejött Amandával, másrészt viszont saját magunkon nevettünk, hogy mennyire nevetséges reakciónk volt erre az egészre. 

Amanda hamarosan észrevett minket és vidáman intett felénk, aztán Adam is felénk fordult, s vigyorát senki sem lett volna képes levakarni az arcáról.

A legjobb barátom végre boldog volt. Igazán boldog.

- Én megmondtam! - lépett néhány pillanattal később mellém Karma, karba tett kézzel. Szelíden vállba boxoltam, majd elnevettem magam, mire ő is.

- Valahogy mindig igazad van. - feleltem. - Beszéltél Bettyvel? - kérdeztem. Karma most már önkéntelenül is Bettyt juttatta eszembe, aki az este igazán érdekes történettel ajándékozott meg minket.

Hogy mi volt az?

Betty története, a Karmás incidens után - melynek pikáns részleteit direkt kifelejtette a meséjéből - azzal folytatódott, hogy körülbelül két napig az erdőt járta. Éhes volt, rettegett, és bokrokban rejtőzve töltötte az éjszakáit - ha egyáltalán képes volt elaludni -, egészen addig, ameddig rá nem akadt egy pajtára. Sem élő, sem halott nem tartózkodott odabent, így gondolta: ott majd meghúzódik. Az egészben csak az volt a bökkenő, hogy nem vette észre a sarokban, a széna alatt lapuló hátizsákot, melynek tulajdonosa csak órák kérdése volt, hogy visszatérjen. Egy fiú volt, Betty állítása szerint néhány évvel idősebb nálunk, aki a Tate Moscovitz névre hallgat és nem csak névben. Betty azt mondta, a srác többnyire hallgatag volt, körülbelül öt éjszakáig békében megfértek egymás mellett ennek hála, közösen szerezték be az élelmet az egyik közeli benzinkútról és sikerült annyit kiszednie a srácból, hogy ő is Londonba tart. Mivel Betty akkor még mindenféleképp az Államokban szeretett volna maradni, nem tartott vele ezek után, hanem inkább elindult abba az irányba amerről gondolta, hogy eddig jöttünk, hátha talál magának egy új csapatot, akikhez odaszegődhet. Talált is.
Állítása szerint egy magát "Farkasfalkának" nevező társaságba került bele, mely két lányból és öt fiú tagból állt és akik egy hét alatt annyi mindenre megtanították őt, hogy el sem képzelte addig, hogy azt ilyen gyorsan lehetséges. Másfél hónap után érezte, hogy sokkal erősebb, bátrabb és elszántabb a korábbi énjéhez képest és hogy mindenképp szerette volna átgondolni az egészet. Megéri-e Londonba menni?
Rájött, hogy igen. Hisz ott a családja, a szerettei... és ott vagyunk neki mi, a barátok. Feltéve ha élünk. Egyik éjjel aztán egy sugallat miatt úgy döntött, elindul. Ott hagyta a csapatát, egy levél formájában megköszönte az eddigi segítséget, majd elindult megkeresni bennünket és ha minket nem is talál meg, legalább a Bostonba vezető utat. Két hét telt el, mire megtalált minket. Röviden, velősen, ennyi.

- Dehogy beszéltem! - sóhajtott fel Karma. - Úgy kerül engem, mintha egyenesen én lennék a pestis. Valószínűleg még mindig kínos neki az ügy. Én megértem, de azért mégis...

- Semmi baj! - simogattam meg a hátát. - Majd egyszer téged is megtalál a szerelem.

- Oh, azt kétlem! - kuncogott. - Engem nem könnyű szeretni.

- Pedig én szeretlek. Barátilag persze, de nagyon szeretlek, Karma. - magamat is megleptem azzal, hogy ezt ennyire bizalmasan kimondtam.

Karma elmosolyodott.

- Én is szeretlek Alice, szintén barátilag. Mert az én egyetlen, igaz szerelmem ugyanis ott közeledik! - mutatott a hátam mögé, mire 180 fokos fordulatot vettem és majdnem lefejeltem - vagy inkább lemellkasoltam - Olivert.

- Vigyázz már! - kiáltott rám, látszólag indulatosan, de aztán nevetésben tőrt ki. - Miért vagy még mindig itt, Karma? Menj a buszokhoz, hamarosan indulunk! 

- Rád vártam, kedves férjem uram! - tette a kezét a szívére. - Most hogy itt vagy, együtt buszozhatunk a naplementébe, a jövő felé! - dramatizált.

Majdnem összeestem ott a nevetéstől, főleg Oli ideges arckifejezése láttán, de azt hiszem leginkább Karma enyhén mániákus nevetése volt az, ami bélyeget nyomott rá.

- Nem maradsz? - kérdeztem Karmától, amikor sikerült leállítanunk magunkat mindhárman. Már lassan olyanok voltunk, mint a három muskétás.

- A-a. - rázta meg a fejét. - Védje csak meg a helyet az, aki készítette. Engem csupán elkaptak odakint és bevonszoltak ide, nem szabad akaratomból akartam jönni és mivel utána nem raktak ki, itt maradtam. Plusz itt voltál te is a csapattal és nem hagyhattalak magatokra.

- Milyen nagylelkű! - mondtuk ki egyszerre Olival, majd olyasmit tettünk, ami eddig nálunk nem volt egy természetes, megszokott dolog : szemrebbenés nélkül lepacsiztunk, pont a szó kimondását követően. Eléggé össze voltunk szinkronizálva.

- Ti ketten összejátszotok ellenem! - szűkítette össze a szemét Karma. - Oli... te megcsalsz engem Alice-el? Ennyi évnyi házasság után? - morzsolt el egy hamis könnycseppet.

- Tudod jól, hogy a te hibád! Minden este hazajössz seggrészegen... nem bírtam tovább. Egyszerűen nem! - viccelődött Oli is.

- Te is mész? - kérdeztem tőle, megszakítva a kis jelenetet. Oli bólintott.

- Valakinek rendet kell tartania a civilek között, Prinston hadnagy parancsa volt, hogy én és Karma mindenképp menjünk.

- Értem. - suttogtam. - Nem tudod kik maradnak?

Megrázta a fejét.

Valaki felsikított.

Egy bomba robbant fel, nem messze a helytől, ahol mindhárman álltunk. 

Egy lány sikított, aki mellett egy holttest feküdt - Adriené. Az egyik lába hiányzott és vér lepte be őt és a sokkos állapotban lévő lányt is.

Elkerekedett szemekkel néztük a jelenetet, mindannyiunk lába a földbe gyökerezett és jómagam már csak akkor eszméltem fel, amikor Dylan karon ragadott és rohanni kezdett velem.

Igen, róla beszélek. Dylan Westwickről, aki ki tudja honnan került elő, hogy elvonszoljon.

Elszaladtunk a fegyvertár mellett, körülöttünk mindenki menekült és sikítozott, a távolban hallani lehetett a gongszót is, ami a térre hívogatta az embereket - eléggé megkésve - , a szemem sarkából pedig láttam ahogyan Karma az ölébe veszi a kis Yoonah-t és úgy rohan vele, mintha a Jurassic Park-ban menekülnének a dinók elől.

Nem értettem, hogy miért nem ragadunk fegyvert és támadunk vissza vagy hogy miért nem védekezünk és miért menekülünk fejvesztve arra, amerre mindenki, de minden értelmet nyert abban a pillanatban, amikor a citromsárga buszok közelébe értünk.

- Alice, vidd fel Yoonah-t a buszra és helyezd biztonságba! Addig megkeresem a nővérét!

A kezembe nyomta a kislány kezét és már rohant is.

Yoonah szemeiből potyogtak a könnyek és nővére után kutakodott, én pedig próbáltam megnyugtatni őt, hogy meg fogjuk találni.

Sietve ugrottam fel vele a buszra, majd ráültettem az egyik bőrülésre, megkérve a háta mögött ülő Adamet és Amandát, hogy figyeljenek rá. Mindketten bólintottak és én elindultam az üléssorok között, hogy felvegyem a harcot az Iron Castle-el. Már épp szálltam volna le, amikor Oli utamat állta.

- Alice, menj vissza! - parancsolt rám úgy, ahogyan azokon a napokon, amikor még mindketten gyűlöltük a másikat és amikor bekerültem a 14-es osztagba.

- Nem, mennem kell segíteni! - kiáltottam és igyekeztem utat törni magamnak, de csak annyit értem el, hogy a mellkasának ütköztem.

- Menj vissza! - ismételte meg, s szigorúan nézett a szemembe.

- Nem! - kiáltottam és mivel Karma épp akkor segítette fel Yoonsoo-t a buszra, kaptam az alkalmon és kitörtem közöttük, egyenesen Dylan karjaiba rohanva. - Segíts! Nem akarják, hogy itt maradjak! - fúrtam bele az arcomat a pólójába. Mondd nekik, Dylan, hogy hagyjanak! 

Ám Dylan nem válaszolt, csak finoman eltolt magától.

- Nem ők akarják, hogy ne maradj itt, Alice! Hanem én. - jelentette ki és ekkor két erős kéz fogta meg hátulról a derekamat és emelt fel.

- Ne! Dylan! Ne! - üvöltöttem torkom szakadtából.

- Vigyázz rá! - kiáltott Dylan oda könnyes szemekkel az engem vonszoló Olinak.

Próbáltam elszabadulni, kézzel-lábbal rugdosódtam hogy kiszabaduljak, de nem volt értelme, mert végül Oli, Karma segítségével feltuszkolt a buszra, az pedig becsukta ajtaját és elindult.

Elkerekedett szemekkel tápászkodtam fel és rohantam oda a hátsó ablakhoz, egy utolsó pillantást véve a kint álló Dylanre.

Sajnálom. - olvastam le az ajkairól és úgy éreztem, egy világ dőlt össze bennem. 

Megint elveszítettem Dylant. És most talán örökre.

*

Félúton jártunk már a biztonságos menedék felé. Kisírt szemekkel gubbasztottam elől, a második széksoron, egy számomra ismeretlen fiúval megosztva a helyet. A nap már kezdett lassan eltűnni az ég tetejéről, s helyét egyre több, szürkés felhő foglalta el. 

Vihar közeledett. Mintha csak jelezte volna azt, ami ez után következett, azt a fél órás kétségbeesést és pánikot, ami a következő fél órában zajlott le.

Azzal kezdődött, hogy a busz lefékezett. Pontosabban forgott egy párat az utat ellepő porban, majd oldalával nekiütközött egy fának. Szerencsére senkinek sem lett komolyabb baja, de tudtuk, hogy valami történt.

Karma felállt és lassan odasétált a sofőrhöz hogy lássa, mi a fene történt, ám ekkor észre vette, hogy az üveget és a műszerfalat is vörösség lepi el. Vér.
Valaki homlokon lőtte a sofőrt.

- Mindenki  húzódjon lefelé, a székek alá amilyen gyorsan csak lehet! - utasított minket Oli, mi pedig így is tettünk. Hihetetlenül szerencsénk volt, ugyanis a következő pillanatban lövések lepték el a buszt, betörve az üvegeket, melyeknek szilánkdarabkái jóformán ránk estek.

- El kell tűnnünk innen! - kiáltotta Adam valahonnan hátulról és maximálisan egyetértettem vele. Yoonah sikított, egyeseket sírni is hallottam, a félelem fojtogatását lehetett érezni a levegőben.

Egy lány összeesett mellettem. Amikor odakúsztam hozzá, hogy megmérjem a pulzusát, rá kellett jönnöm, hogy halott.

A golyózápor nem állt le, rajtam pedig lassan kezdett eluralkodni a pánik.

Tudtam, hogy hallgatnom kellett volna a megérzéseimre. 

Ma meghalok.

Annyira biztos voltam ebben a gondolatban hogy szinte alig tűnt fel, hogy időközben a támadóink abbahagyták a lövöldözést. Elkaptam Oli tekintetét két széksorral odébb, aki egy puskát szorongatott a kezében és fülelt.

- Ki kell jutnunk innen! - suttogtam neki, ő pedig bólintott.

- Azt fogjuk tenni. - felelte, majd az ajtóhoz kúszott, amelyben megnehezítették a dolgát a kemény üvegszilánkok.

Amikor odaért, ismét fülelni kezdett, de mivel semmit sem hallott, megszólalt:

- Ha kirúgtam az ajtót, mindenki rohan, amerre csak bír. Ne álljatok meg! Érthető voltam?

Mindenki egyaránt bólintott, majd felkészült a menekülésre.

Oli felsóhajtott, majd elkezdett visszaszámolni:

- Három... Kettő... Egy!

Kirúgta a busz ajtaját és kirohant, őt követtem én.

Ismét hallani lehetett a lövöldözéseket, ám én csak az előttem szaladó Oliver hátára koncentráltam, aki próbált a leggyorsabban és legrugalmasabban biztonságos helyet találni,

Csak hogy a sors nem szeretett minket azon a napon annyira.

Nem csak hogy megtámadtak minket és időközben eleredt az eső, de egyenesen szembefutottunk egy óriási csapat kóborlóba.

Oli lefékezett, én pedig majdnem neki ütköztem, de végül nekem is sikerült megállni.

Egy hatalmasat nyeltem a horda láttán.

Végünk.

Az Iron Castle-esek ravaszak és okosak. Csapdába csaltak minket. Nem az volt a céljuk, hogy ők öljenek meg minket: az volt a cél, hogy mi öljük meg saját magunkat.

- Alice, kapd ki a nadrágszíjamból a Ruger P94-et. Most! - utasított.

- Mi?

- Csak csináld! - kiáltotta, majd M16-osát az ellenségre szegezte. - Nem halok meg harc nélkül. - jelentette ki.

Kikaptam a szíjából a kis pisztolyt, majd körül néztem.

Karma, Yoonah, Yoonsoo, Amanda és Adam voltak még velünk. Más senki.

Yonsoo-nál is egy fegyver volt, Yoonah a lábába kapaszkodott szorosan. Adamnél csak néhány kés volt, s igen kifáradt a futást követően. Karma most is elszánt volt, kés és pisztoly is volt nála bőven és nem mutatta jelét rettegésnek. Amanda pedig próbált a háttérben meghúzódni és hagyni, hogy mi végezzük el a dolgunkat. 

Nem kellett volna.

Adam elengedte a kezét és nekirontott a legközelebbi kóborlónak, sikeresen fejbe szúrva azt, s amely végleg holtan rogyott le a földre.

Ezek után egyikünk sem tétovázott: ott lőttük a kóborlókat, ahol csak értük. Oli és Karma gondoskodtak a töltényekről, hátizsákjaikban ugyanis rengeteg lapult.

Igen, sokat használtunk el, de csak így menthettük meg az életünket. Azaz... majdnem mindannyiunkét.

Lassan kezdtek elfogyni a példányok - hála az égnek, mivel mi is fogytunk az erőből - , amikor dejavú érzés fogott el engem.

Ez is egy sikítással kezdődött.

Egy csontig hatoló sikollyal, melyet nem volt nehéz felismerni.

A fej ott lógott a karján.

Test már nem társult hozzá, mert azt valahogy lelökte magáról, de a feje ott volt.

A húsába mart, ő pedig képtelen volt leszedni magáról.

Aztán egy másik érkezett, a vállába harapva, még kínkeservesebb sikolyokat kicsikarva belőle, s friss vért csepegtetve a ruhájára és a földre.

Könnyek között esett térdre, az arca annyira fájdalmas volt, hogy nézni sem bírtam. Nem bírtam nézni, mert fájt.

Tudtam, hogy nem segíthetünk, tudtam, hogy ott van vége. Tudtam, hogy nincs visszaút.

Tudtam, hogy halálra van ítélve.

És ő is tudta.

- Ne, Amanda! - kiáltott fel Adam, majd a földön vonagló lányhoz lépett, leszedve róla mindkét kóborlót és sorban megölve őket. 

A karjai közé kapta a lányt, kinek kezéből és vállából kiharaptak egy-egy részt, s akinek csak idő kérdése volt, hogy elvérezzen.

- Amanda! - ordította, közben a fejét tartva. - Amanda, minden rendben lesz! - suttogta, könnyes szemekkel. - Szeretlek Amanda, minden rendben lesz! - próbálta bemesélni, inkább magának, mintsem a lánynak, de a szíve mélyén tudta, hogy vége.

A lány ekkor elmosolyodott.

- Már nem érzem. - nyögte ki. - Már semmit... sem... érz...

Alig volt képes kimondani a szavakat.

Adam arcáról vízesésként zúdultak le a könnyek és csak nézte csendben a gyönyörű, haldokló lányt.

Amanda utolsó lélegzetvételével elmorzsolt még egy könnycseppet, majd csak annyit suttogott el:

- Adam, mindig te... - de sose fejezte be azt a mondatot. Soha nem tudtuk meg, hogy mit akart.

Elment.

Adam utolsó józansági pillanatában olyasmit tett, amire egyikünk sem számított: fejbe lőtte Amandat, ezzel véget vetve a szenvedésének.

Erőtlenül rogyott össze ezek után.

Az utolsó három megmaradt kóborlót Karma elintézte, én pedig gyorsan a legjobb barátomhoz szaladtam, aki a földön fetrengve ordítozott.

Vége volt.

Adam teste a sírástól rázkódott, én pedig próbáltam megnyugtatni őt, de persze kevés sikerrel. 

Oliver odasétált Amanda testéhez, megfogta, majd az egyik nagyobb fa alá tette, s letakarta egy lepedővel, melyet a táskájából szedett elő, aztán elsétált és leült odébb.

Fájdalom nyilallt ekkor a szívembe.

Ma elveszítettük Amandat. Amandat, aki néha az idegeinkre ment, aki az elején nem volt a legszimpatikusabb, de aztán nagyot nőtt a szememben, amikor változásnak indult. Amandat, aki mindig fel tudott dobni a divatmániájával, aki rettegett mindentől de mégsem akart tétlenül átvészelni mindent. 

Ma elveszítettem egy jó barátot.

De az sem kizárt, hogy nem csak őt egyedül.