A kapunál lassan körvonalazódott néhány ember és egy tank alakja, akik befelé baktattak, rendes ütemben. Akkor realizáltam, hogy ez nem egy támadás. Ha az lenne, nem nyitották volna ki a kapukat és nem lenne ilyen nyugodtság.

A szívem automatikus módon gyorsabban kezdett el verni, aztán minden előzetes nélkül rohanni kezdtem.

- Alice, várj! - kiáltotta Oliver, majd ő is a nyomomba eredt.

Amikor elég közel értem ahhoz, hogy lássam a jövevényeket, megálltam. Megvártam, ameddig ő is észre vesz, s amikor ez megtörtént, egyikünk sem szakította meg a szemkontaktust.

Megígérte. Megígérte és... visszajött. Hihetetlen, hogy itt van újra.

- Szuper. A szerelmespár újra együtt! - jegyezte meg Oli szarkasztikusan, de nem szenteltem rá a figyelmemet.

Már messziről mosolygott rám, picit mintha feszült lett volna, de én is így éreztem. Visszamosolyogtam rá.

Aztán rohanni kezdtem, egyenesen a karjaiba és elsírtam magam.

- Hiányoztál! - suttogta Dylan, miközben megsimogatta a hajamat. - Nagyon hiányoztál, Alice! - szorított erősen magához.

- Te is nekem! - mondtam, majd elengedtem és megsimítottam az arcát. Volt egy kisebb karcolása a jobb szeme alatt, de ezen kívül nem láttam sebet rajta. - Mindenki jól van?

Dylan megrázta a fejét.

- Néhányan odavesztek, a nagy harc pedig odavonzotta a kóborlókat is és... hát miattuk is elestek páran. - felelte.

Elkerekedtek a szemeim.

- És Cody? - néztem körül, s nem láttam a fiút, de Dylan elmosolyodott és a hátam mögé mutatott.

Megfordultam és megnyugodtam, mivel Cody ott nevetett Olival. Szinte meg is feledkeztem róla, hogy ők ketten jóban vannak. Nagy kő esett le a szívemről.

- Itt vagy! - fordultam vissza Dylan felé.

- Itt vagyok. Hisz megígértem. Mindig visszatérek hozzád, Alice! Örökké.

- Örökké? - kérdeztem.

Mosolyogva bólintott, majd közelebb hajolt és megcsókolt.

Hiányzott már a csókja, az illata, az, hogy mellettem van. Dylan a harchoz képest boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnt, s hamarosan megértettem, miért.

- Van egy jó hírem. Vagyis... több is.

Érdeklődve fürkésztem az arcát.

- Sikerült megnéznem mi van a pendrive-on. - jelentette ki.

- Micsoda? Hogyan?

- Az Iron Castle-nél voltak számítógépek, gondolom azokon dolgozott apa is. Olyasmi derült ki, ami teljesen lesokkolt.

- Mi? - kérdezte.

- Apám tudta, hogy meg fogják ölni egy idő után és készített benne egy búcsúüzenetet számomra. Úgy gondolta, talán a pendrive majd egyszer, valahogyan eljut hozzám. Ehhez is megvolt a maga terve, de ezt majd később. Előbb ezt a hírt szeretném közölni veled! - lélegzet visszafolytva vártam a mondanivalóját. - Van egy... öcsém. - suttogta.

Elkerekedtek a szemeim.

- Tessék? - kérdeztem.

- Van egy féltestvérem. - jelentette ki. - Apa bevallotta, hogy megcsalta anyámat, nem sokkal a születésem után. Még sem volt annyira harmonikus a kapcsolatuk mint ahogyan azt hittem. - jegyezte meg. - Persze, kibékültek meg minden, megbeszélték hogy ilyen nem lesz több, hogy rendesen fognak felnevelni engem és hogy soha többé nem beszélnek az esetről, nekem pedig főleg nem szólnak róla. De apám törődött vele is titokban. És... állítása szerint az öcsém, Pike még életben van. Őt is az Iron Castle-hez akarták hozni, de apa segített rajta és elmenekült.

- Wow... - nem bírtam mást kinyögni. Az előbb hallottak rendesen lesokkoltak engem is. Dylannek van egy öccse, akiről még ő maga sem tudott.

- Azt szeretné, ha megtalálnám őt. De azt sem tudom hol keressem, így nem biztos, hogy teljesíteni tudom a kérését. 

A vállára helyeztem a kezemet.

- Semmi baj, Dylan. Apukád megértené. A helyzetünk kilátástalan és rejtélyes. Nem biztos, hogy sikerülhet megtalálnunk úgy, mint a múltkor Marlene-t. De kutatni fogjuk ott, ahol megfordulunk. Ígérem.

Dylan elmosolyodott.

- Én is így gondolom. Mindenképp azon leszek, hogy legalább megpróbáljam. De... ez még nem semmi. Az Iron Castle-nél találtam valakit, aki ugyancsak családtag.

Tágra nyíltak a szemeim.

- Kicsodát? - kérdeztem.

Erre Dylan megfordult és elkiáltotta magát:

- Hé, Luke! Gyere csak ide!

Egy fiú nézett felénk, majd közeledett hozzánk. Dylannél néhány centivel magasabb volt, fekete, szaggatott farmert viselt, fekete bőrdzsekivel kombinálva.

- Alice... bemutatom neked az unokatestvéremet, Luke Westwicket! - mutatott a fiúra. - Luke, ő itt Alice Black, a barátnőm. Luke ott volt apával a táborban, neki akarta apa oda adni eredetileg a pendrive-ot. Az Apokalipszis kezdete óta ott voltak. - magyarázta.

A fickó - azaz Dylan unokatesója- egy furcsa arcot vágott, majd Dylanre nézett.

- Ő a csajod? - kérdezte hitetlenül, majd visszanézett rám. - Mondd csak, mennyivel fizetett neked? - kérdezte szórakozottan, majd elnevette magát.

- Istenem, Luke! - sóhajtott fel Dylan. 

De én is csak elnevettem magam.

- Örülök, hogy megismerhetlek! - kacsintott. - Luke Westwick vagyok, 21 éves és pont az eseted! - jelentette ki, hatalmas mosollyal az arcán.

Elkuncogtam magam.

- Azt nem mondanám!

Luke hitetlen arcot vágott.

- Ezzel most megsértettél! - helyezte drámai módon a szívére a kezét.

- Sajnálom. - mondtam szórakozottan, mire ismét rám kacsintott.

- Ha bármikor megunod ezt a vízfejűt itt - dörzsölte meg nevetve Dylan buksiját -, akkor itt leszek!

- Türtőztesd magad, Luke! - mondta Dylan szórakozottan. - Még nem biztos, hogy itt maradhatsz! 

- Ugyan... ebben a táborban szükség van menő fickókra is! - húzta ki magát.

Ahogyan ezt kimondta, pont elkaptam Oli tekintetét, aki olyan arcot vágott, hogy elnevettem magam. Ő is nevetni kezdett.

Dylan furán nézett ránk.

- Nocsak... itt mi történt? Csak nem kedvelt meg Mr. Bunkó? - kérdezte.

Elmosolyodtam.

- Talán. Már sokkal rendesebb!

- Ajánlom is! - puszilta meg a homlokomat. - Mert ha megbánt valamivel, kitekerem a nyakát! - karolta át a vállamat védelmezően. 

- Nyugi, szerintem erre nem kerül sor. - próbáltam biztosítani róla. - Egyébként nekem is van egy-két hírem. - komorodtam el.

- Milyen hír? - kérdezte. - Amúgy Luke, menj a többiekkel! Be kell mutatkoznod Prinston hadnagynak! Később találkozunk!

- Oké zsoké. - válaszolta Luke, majd követte a többi katonát.

- Szóval? - fordult vissza felém.

- A jóval vagy a rosszal kezdjem? - kérdeztem, miközben Dylan-el befelé igyekeztünk a szobáinkba.

- A jóval.

Elmosolyodtam.

- Képzeld: ma visszajött hozzánk Betty! - újságoltam.

Dylan megtorpant, majd rám nézett.

- Betty? Az a Betty?

Bólintottam.

- Ez remek hír! - derült fel az arca. - De... hogyan?

- Azt mondta, majd elmeséli, ha mindenki jelen lesz. Most még jobb, hogy te is itt vagy!

- És a rossz hír?

Megcsóváltam a fejemet, majd felsóhajtottam.

- Az Iron Castle vissza fog vágni. 

Dylan elcsodálkozott.

- Mi? Az nem lehet, elintéztük nagy részüket! Honnan tudod? - kérdezte.

- Valaki informált bennünket odakintről. Holnap kitelepítik a táborból a gyengébbeket, a többiek - bele értve engem is -, pedig itt maradnak és felveszik a harcot.

Dylan ekkor elkapta az arcomat.

- Nem, Alice! Neked is el kell menned! 

- Micsoda? Miért?

- Mert nem engedhetem, hogy ellenük harcolj!

Értetlenül néztem a szemeibe.

- Miért? Hisz tudok harcolni, nagyon jól lövök és egyszer már sikerült...

- NEM! - kiáltotta el magát, majd elengedte az arcomat. - Az Iron Castle-esek nagyon erősek, így is alig győztünk, s ha valóban lesz ki visszavágjon közülük nekünk, akkor még brutálisabbak lesznek. Ők esztelenül ölnek, nem gondolják végig, csak leütnek, lelőnek és könyörögni sincs időd. Nem teszlek ki ilyen veszélynek, nem veszíthetlek el Alice!

- Mert én téged igen? - kiáltottam vissza, s a mögöttünk igyekvő Cody-Oli duó is megtorpant. - Dylan, alig tértél vissza és most azt mondod, hagyjalak itt? Hagyjalak itt és menjek el, miközben így is halálra aggódtam magam miattad? Nem. - ráztam meg a fejemet. - Nem fogom ezt tenni. Vagy velem jössz, Dylan Westwick, vagy én maradok itt veled. Nincs köztes megoldás és nem érdekel, mit mondasz!

Dylan megrökönyödve nézett rám, de nem szólt semmit. Ajkait csalódottan elhúzta, majd megrázta a fejét.

- Gondolkodásra van szükségem. - jelentette ki, majd visszafordult abba az irányba, amerről jöttünk eredetileg. 

Könnyes szemekkel, szomorúan néztem rá, aztán pedig Codyra és Olira. Cody elmosolyodott, majd átölelt, én pedig vissza őt.

Közben viszont Olit figyeltem, akin azt vettem észre, hogy erősen gondolkodik. Mélyen a szemeimbe nézett, de ő sem mondott semmit. Nála viszont nem éreztem azt, mint Dylannél, hogy esetleg féltene az Iron Castletől.

Ó, dehogy!

Olin azt éreztem... a szemei azt súgták nekem, hisz bennem. Hiszi, hogy vagyok elég erős, hogy megbirkózzam a feladattal. 

Nem akartam bevallani, de ezzel valahogy erőt és önbizalmat adott nekem.

Kérdés:

Nem is tudom mi legyen a kérdés, szóval ez ilyen multi-kifejtés legyen: mit gondoltok azokról a dolgokról, amik a pendrive-on voltak, mit gondoltok Lukeról és mit gondoltok arról, hogy Oli talán most végre megkedvelte Alice-t?