Az ágyon feküdtem és merengtem. Mostanában csak ebből álltak a napjaim.

Azokon gondolkodtam, amiket Gwendolyn mondott, de legfőképp a szerelmemen. Dylan ma egy hete ment el. Már teljesen szertefoszlott bennem a remény, hogy valaha is visszatér. Amióta Gwen elvitte Midnightot és a kést, rossz érzések fogtak el. Különben is, letelt az a három nap és nem kaptam vissza a kutyust. Pedig betartottam az ígéretemet.

- Nem fog visszajönni! - suttogtam.

Adam társaságában voltam az ő szobájában és a plafont bámultam szüntelenül.

- De igen. Csak ez időbe telik, Alice! - mondta Adam.

Megráztam a fejemet.

- Minek is jönne vissza? Én egy senki vagyok, egy semmi... 

- Ez nem igaz. Mondd csak... mit érzel olyankor, amikor ilyeneket mondasz? Hm?

Megráztam a fejem ismét.

- Teljesen elveszett bennem minden remény, Adam. Érted? Mi van, ha meghalt? Mi van ha nem sikerült neki? Mi van ha valahol fogva tartják? Vagy... tudom hogy hülyeség, de ha új barátnője van? - az ajkamba haraptam, mert el sem hittem, hogy ezt pont én mondtam ki.

- Dylannek? Te viccelsz? Dylan Westwickről beszélsz. Az abszolút túlélő, menő csávó. A csapatunk gyakorlatilag Daryl Dixonja. És szeret téged! Látom rajta. Különben is, minek kellene neki egy cafka? Az ő barátnője a legkirályabb a környéken!

Elnevettem magam.

- De komolyan beszélek, Adam!

Legjobb barátom felsóhajtott, majd felállt a fotelből és mellém telepedett az ágyra, mire én is felültem.

- Alice Black! Dylan nem fog megcsalni téged, mert egyszerűen nincs rá oka. Ha mégis megtenné, akkor egy totális idióta, aki nem érdemel meg téged! - simogatta meg a hátamat. - Akkor olyan lenne... mint amilyen én voltam Amandaval. Nem értékeltem, amikor esélyem lett volna rá és most nézd: elveszítettem. Egy srác miatt, akit alig ismer.

Elszomorodva néztem rá, majd a vállára hajtottam a fejemet.

- Ez már teljesen biztos? - kérdeztem.

Adam bólintott.

- Teljesen. - suttogta. - Beleszeretett Adrienbe. Ő maga mesélte el, nem sokkal a távozásod után a buliról.

- És te nem mondtad el a saját érzéseidet?

- Dehogy! Hogyan is tehettem volna ezek után?

Néhány pillanatig csendben maradtunk így. Mindkettőnkben volt egyfajta üresség olyan emberek miatt, akiket rettenetesen szeretünk. Sajnáltam, hogy nem jött neki össze Amanda. Pedig Adam ritkán szerelmes, s az, aki képes magát így megszerettetni vele, annak nagyon különlegesnek kell lennie.

Meghitt pillanatunkat Tyler "rontotta el", aki zihálva rontott be a szobába.

- Haver, Amanda és Adrien durván veszekszenek odakint és nem tudok mit kezdeni velük! - jelentette ki. Adamnek nem kellett kétszer mondani, azonnal lábra szökkent és kirohant, én pedig utána.

- Mi történt? - kérdeztem, lemaradva kicsit Ty-al.

- Nem tudom, de Amanda hisztirohamot kapott.

Épp abban a pillanatban értünk ki, amikor Adrien szó szerint pofon vágta (ököllel) Amandat.

Alig mertem hinni a szemeimnek, hogy ez a fiú képes volt megütni őt.

Több se kellett Adamnek: szinte ráugrott Adrienre és ott püfölte, ahol csak érte. Amanda felsikított és nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a táborból sokan körénk gyűljenek. Greg elrángatta a mostohatestvérét a helyszínről, aki továbbra is csak sikítozott, Adamet viszont úgy tűnt, senki sem fogja megállítani. Közben Adriennek is sikerült visszaütnie, felszakítva ezzel egy részt Adam alsó ajkán. Nem mintha ezzel megállíthatta volna. Ez addig ment így, ameddig Ed meg nem jelent és szét nem választotta a két felet.

- Normális vagy Adam? - kiáltott az unokatestvére arcába. - Ki akarod dobatni magad innen?

-De hát megütötte! Megütötte Amandat! - kiáltotta Adam.

- Akkor is nyugodj le, nem ez a megoldás! - próbálta Ed csitítani. - Bejelentjük Prinston hadnagynak az esetet, ő majd kezeli az egészet.

- Na és Amanda? Vele mi lett volna? Mi lett volna, ha Adrien tovább üti és nem vagyok ott, huh? - Adam teljesen kikelt magából.

- Mi történt? - jelent meg mellettem Karma.

- Adrien megütötte Amandat, Adam pedig visszavágott Adriennek. 

Karma a homlokát kezdte el ráncolni.

- Barom. - suttogta.

- Ki? Adrien?

- Adam. - felelte a legnagyobb meglepetésemre. - Felelőtlenség volt. 

Értetlenül néztem rá.

- Csak a csaj miatt... chh. Amanda miatt nem biztos, hogy...

- ... ha valóban ismernéd Amandat, Karma, tudnád, hogy min kellett keresztül mennie ezidáig. Nem volt könnyű neki.

- Egy rinyagép volt végig. De szar lehetett neki, hogy mindenki őt védte. - jegyezte meg gúnyosan.

- Miért vagy ilyen bunkó? 

Vállat vont.

- Szar hangulatom van. - felelte. - És Adam daliás viselkedése nekem olyan... fura.

Elnevettem magam.

- Mondd csak, Karma: voltál te már szerelmes?

Elmosolyodott.

- Tudom mi jön: ha valaha szerelmes lettél volna, akkor megértenéd. Hát ja, nem volt időm szerelmesnek lenni. A fél életemet eddig pincékben töltöttem.

Elkomorodtam.

- Bocsi. - suttogtam.

- Nem, igazad van! Nem vagyok jó az emberi kapcsolatokban. Túlzásba viszem néha a bunkózást.

Megsimogattam a vállát.

- De kezdesz belejönni. Engem meggyőztél! - mosolyodtam el.

*

- Nem vagy eszednél! - sóhajtott fel Grace, ahogy fertőtlenítőt kent Adam ajkán lévő sebére. - Ez nagyon csúnya seb. Az az Adrien sincs eszénél! Ha ide meri tolni a pofáját, én ütöm meg még mielőtt kezelném. Te jobban vagy? - fordult Amanda felé, akinek egy lila folt éktelenkedett az arcán.

- Igen. - suttogta. - Adam... köszönöm. Ha nem lettél volna ott... nem tudom mi lett volna a vége. - harapott bele az alsó ajkába.

Adam halványan elmosolyodott.

- Richard, ideadnád arról a polcról azt a kék tubust? - kérte Grace, Richard pedig természetesen megtette. Már sokkal jobban mozgott bal kézzel és szerintem Grace-el gyakorolni szokták az írást meg az efféle dolgokat is, mert ritkán látom mindkettejüket.

- Mióta vagytok ti itt a kezelők? - kérdezte Ed. - Ahányszor itt járok, mindig te vagy itt, Grace.

- Azért, mert a másik orvos elfoglalt. Van egy páciens a táborban akire legalább fél napon keresztül ügyelnie kell. Megkért, hogy csak a nagyon fontos dolgoknál hívjam ide őt. Ezért van itt Richard. Hogy futárkodjon nekem.

- Értem. És ki az a páciens?

- Prinston hadnagy édesanyja. - felelte Grace. - Nagyon beteg, már nincs sok hátra neki, de a hadnagy nem tudja elengedni. Ragaszkodik az édesanyjához. Az orvos pedig... a hadnagy fia, Lace. Természetesen ő sem szeretné, ha a nagyija meghalna.

Csendben néztük, hogy hogyan dolgozik Grace tovább. Remek lány, szerintem neki vesszük a legnagyobb hasznát és mindig neki vettük. Ritkán ijed meg, rettenetesen jószívű és segítőkész... nem tudom miért látja ő bennem a példaképet, miközben nekem kellene látnom benne. Én egy szétszórt ember vagyok, azt sem tudom mit akarok és túl könnyen megbízom emberekben. Változtatnom kell ezen. A bátorság és a szerencse nem mindig jön össze.

- Yoonsoo hogy van? - kérdeztem.

- Sokkal jobban! - mosolyodott el Grace. - Már tornászik meg minden, a sebe szépen gyógyul. Hamarosan kiengedem. Igaz is Mandy... megnézhetem a te golyó ütötte sebed is? Csak hogy lássam, rendben gyógyult-e.

- Persze. - bólintott Amanda.

Szerencsére Amanda sebe nem volt mély, nem volt elvérzés veszélyében sem, így hamar begyógyult a sebe, már egy ideje a nyoma is alig látszik.

Valaki hirtelen az ajtófélfán kopogott és mindannyian arrafelé fordultunk.

Nem is tudom miért nem gyanakodtam, hisze valahogy minden nap összefutunk. Természetesen Oli állt ott.

- Öhm, sziasztok! Elrabolom Karmát és Alicet néhány percre! - jelentette ki, majd intett a fejével, hogy menjünk ki.

Karmával egy röpke összepillantás után elindultunk kifelé, a többiek kíváncsi tekintete által övezve.

- A kapunál. Vár rád valami! - világosított fel.

A szívem ekkor felgyorsult. Dylan?

Oli intett a kapuőrnek, hogy nyissa ki a kaput, s amikor ez megtörtént, meglepetten konstatáltam, hogy nem Dylan tért vissza. 

A kés és Midnight ücsörögtek ott. Amint Midnight meglátott, egyből felém rohant és mivel leguggoltam, össze-vissza nyalta az arcomat. Felkaptam a kést is, majd a zsebembe csúsztattam. 

Tovább simogattam Midnightot, amikor észre vettem, hogy a nyakörvén ott lapul egy cetli. Gyorsan leszedtem és kibontottam.

- Köszönöm a segítséget! A kutyus tündéri, a kés pedig kihúzott a csávából. Majd egyszer visszafizetem nektek. Tudjátok mit? Inkább visszafizetem most: vigyázzatok, mert közelednek! 

-Gwen

Felolvastam hangosan is, hogy Karma és Oli is hallja.

- Kik közelednek? - kérdezte Karma.

- Szerintem az Iron Castle. - jelentette ki Oli, majd rám nézett.

Hatalmasat nyeltem.

Dylan...

Ám el is felejtettem a gondolatmenetemet, amint pillantásomat visszafordítottam a kapu felé, s megláttam ki áll az útszakasz közepén.

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel, csak kifogott rajtam az ihlethiány. Ma még számíthattok egy részre, lehet csak este, de az is lehet, hogy már délután. Addig is:

Kérdés:

Szerintetek ki állt az úton?