Ahhoz képest, hogy ez a házikó kívülről kicsinek tűnt, kiderült, hogy belül nagyon is tágas. Már eleve a környezetét egy szép virágoskert és egy fehér kerítés övezte, amelyet még nem tett tönkre sem élő, sem pedig holt. Oli magyarázta, hogy ezt afféle tartalékházként tartogatták eddig, szükség esetére. 

Hát most szükség volt rá.

Csodáltam, hogy senki nem járt még itt. Csend volt és rend, kivételt képez az előszoba egykor fehér szőnyegén hagyott hatalmas vörös folt. Oli szerint az előző tulajokat ölték meg ott, amikor először fésülték át a házat, a törött tárgyakat pedig rendbe hozták.

- Hát igen, takarítónők is kellenek az Apokalipszisbe! - jegyeztem meg cinikusan, majd besétáltam a konyhába, ahol egyből három érintetlen műzlis doboz is szemet szúrt nekem. Gondoltam, majd kifosztom azokat, de ekkor megakadt a szemem egy doboz mogyoróvajon.

- Az az enyém! - csaptam le rá azonnal, majd felkaptam a mogyoróvajat egy kanál társaságában, leszedtem a fedelét és semmilyen kertelés nélkül majszolni kezdtem az édességet.

- Nekem is kell! - jelentette ki Oli.

- Hát nem kapsz! - vetettem oda neki szórakozottan.

- Mint a parancsnokod, követelem, hogy add át nekem a mogyoróvajat!

Elnevettem magam.

- Azt csak hiszed. Nem vagyok ilyen hülye! - vigyorogtam.

Erre Oli előszedett egy másik kanalat, határozottan elém lépett és belemélyesztette a mogyoróvajas üvegbe.

- Hé, te barom! - kiáltottam rá, de csak felkuncogott.

- Én szépen kértem! - jegyezte meg. 

- Nem! Te követelted, a követelők pedig nem kapnak semmit! - nyújtottam ki felé a nyelvemet.

- Ó, igen? Nélkülem és a tájékozódási képességeim nélkül soha nem találjuk meg még a házat sem!

- Na ne szívass, tökéletesen ismerted a környéket, az előbb vallottad be! - vágtam egy fapofát. - Különben is: el kellett volna emelned a mogyoróvajat még idejében!

Elnevette magát.

- Bolond vagy! - jelentette ki.

- Te vagy bolond. 

Aztán mindketten nevetésben törtünk ki.

Oli az ujjaival beletúrt a hajába és rendezgetni kezdte azt, én pedig addig elmostam a kanalamat.

Ahogy kinéztem az ablakon, észre vettem egy kóborlóhadat a kerítésen kívül, akik nagyon be szerettek volna jutni a kertbe.

- Oli... - szólítottam aggodalmasan a fiút, mire ő is az ablakhoz sétált. - Mégis tudják, hol vagyunk? - kérdeztem.

Oli megrázta a fejét.

- Nem, nem valószínű. - jelentette ki. - Szerintem csak...

Ám nem tudta befejezni a mondatot, mert csapódott a bejárati ajtó, nemsokára pedig Karma gondterhelt arca nézett vissza ránk az előszobából.

Amint meglátott minket, megtorpant.

- Mi... ti...?

- Már megint te? - kérdezte Oli. - Nem megmondtam, hogy menj el?

- Azt is tettem! - felelte Karma. - Csak túlságosan élveztem, hogy a falakon kívül lehetek és sétálni kezdtem, de észrevettek a kóborlók és túl sokan voltak. Hosszú kerülőutat kellett megtennem egy mocsáron keresztül és még így sem ráztam le az összeset! - bosszankodott. - Viszont ha ez vigasztal titeket, legalább a fele bagázzsal végeztem!

Felsóhajtottam.

- Ez most komoly? - kérdeztem.

- Esküszöm, Alice! Nem hazudok!

- Egyáltalán hogy jutottál ki? - faggatta Oli.

- Az az őrszem hülye, simán kiosontam. - vont vállat. - Nekem ez nem megy nehezen.

- Te voltál az, mi? - kérdeztem gyanakvóan, majd méregetni kezdtem.

- Én? - nézett rám értetlenül. - Ezt hogy érted?

- Az erdőben! Te bujkáltál a fák között amikor Oli magamra hagyott pár percre!

De Karma olyan arcot vágott, hogy rögtön rájöttem, a feltételezésem pocsék volt.

- Mondtam, hogy keresztül jöttem egy mocsáron. Nem láttalak téged, Alice, amióta visszaijesztettél a táborba a kutyáddal. Apropó... hol az a kis dög? - nézett körül.

- Szerencsédre "a kis dög" most odabent fekszik a szobában a szőnyegen! - jegyeztem meg.

- Maradjon is ott! - borzongott meg.

Ekkor Oli hirtelen felsóhajtott.

- Nincs mit tenni! Egyre több gyűl össze odakint! - figyelte az ablakot. - Be kell sötétítenünk az ablakokat és eltorlaszolni az első - és a hátsó ajtót. Ma itt kell mindenképp maradnunk. Karma, ma itt fogsz velünk éjszakázni, aztán holnap visszamész!

- De én nem aka... - tiltakozott volna Karma, de hasba könyököltem. - Rendben, megyek! Ahogy szeretnétek! - morogta.

*

Már jócskán beesteledett, amikor a kóborlók oszolni kezdtek a helyszínről.

- Ha szabad megkérdeznem... - nézett Oli farkasszemet Karmával - ... mégis milyen kísérletekről beszéltél az osztag első küldetésének idején, amikor... enyhén szólva, bekattantál?

Karma beleharapott az alsó ajkába.

- Hosszú történet! - jelentette ki.

- Van rá időnk, szóval mondd csak! - kérte Oli.

Karma végül beleegyezett és megosztotta Olival azt, amit anno velem is megtett. Ez azt jelentette, hogy végre nyit valaki felé, s bár nem gondoltam volna, hogy pont az "ősellenségemre" esik a választása, mégis örültem neki.

Miközben beszélt, azon gondolkodtam, hogy per pillanat nincsenek mellettem a társaim. Nincs mellettem az a hét ember, akivel elkezdtük ezt az utat és a többi sem, akivel folytattuk. Egy sötét, gyertyától pislákoló szobában ültem, két idegen társaságában. Való igaz, hogy igazából egyikük sem idegen már, mégsem érzem azt, amit például akkor érzek, ha Emily vagy esetleg Richard van a közelemben. A kötődést.

Ennek még ki kell alakulnia szerintem. Karmával működik a dolog és nagyon bírom is őt, vele menni fog, ha ő is hajlandó lesz rá... de hogy Olival hogyan fogunk egy hullámhosszra kerülni, azt megnézném. Bár ma segített nekem és nevettem is vele egy jót a mogyoróvajas incidensen, ez még nem tesz öribarikká minket.

Karma meséjét teljes mértékben jól kezelte, sőt, a sajnálatát is kifejezte, ami Olinál nagy szó.

- Ideje aludni! - mondta egy hatalmas ásítás után. - Fent van két szoba, idelent meg ez a kanapé. Ki hol alszik?

- Várj... én nem akarok egyedül aludni. - jelentettem ki. - Ez a ház a frászt hozza rám! Meg... milyen lenne már egy tök idegen szobájában aludni?

- Egyetértek! - helyeselte Karma.

- Jó, akkor aludjunk mindhárman idelent. Lehozzuk fentről a matracokat és az ágyneműt és meg van oldva! - sóhajtotta Oli.

Így is tettünk.

Én kerültem a kanapéra.

*

Midnight ugatására keltem. Azt hittem, már megint Karmát ugatja, de a hangja a bejárati ajtótól jött.

Álmosan, kómás fejjel lépkedtem el odáig, hogy kinézzek az ajtón.

Kint lassacskán hajnalodott és talán az égbolt színe volt az oka annak, hogy nem vettem észre a nyilvánvalót. Amikor viszont feltűnt, azonnal visszarohantam a házba, felkelteni a fiúkat.

Tűz volt. 

Ráadásul, úgy alig 30 méterre tőlünk.