A reggeli kelés szőrnyű volt, de annál rosszabb már csak Midnight pórázra kötése. Negyed órát vesződtem vele mire sikerült elkapnom és rá akasztanom. Általában szabadon hagyjuk, nincs hozzászokva a pórázhoz, de most biztonsági óvintézkedések miatt muszáj rajta lennie.

A reggeli fenomenális hangulatomat még csak Oli unott arca tudta tetézni, akinek fogai között már megint ott lapult az az egy szál cigaretta, amit természetesen abban a pillanatban kellett meggyújtania, amikor én megérkeztem.

- Szia! - köszöntem neki, de ő csak biccentett. Köszönés helyett inkább leguggolt Midnighthoz és megsimogatta a fejét.

- Szia kutyus! - köszöntötte. - De aranyos!

- Tudom. - bólintottam. - Korog a hasam, nincs egy kis kajád? - kérdeztem.

- Tartalékolni kell, szóval majd odakint megreggelizünk, de addig kapsz egy mentolos cukrot, tessék! - dobta a markomba, mintha valami ötéves kislány lennék. - Induljunk!

Intett az őrszemnek, hogy nyissa ki a kapukat, az pedig engedelmesen végre is hajtotta azt.

A távolban már messziről észre lehetett venni a hajnal első sugarait és néhány bűzölgő kóborlót. Midnight feltűnően nyugodtan ült, nem kezdett el ugatni, ezzel megelőzve, hogy még több kóborló gyűljön körénk. Oli kérdés nélkül elintézte a őket és máris mehettünk tovább.

- Merre keressük először? - kérdeztem.

- Nyugat felé megyünk elsőként, oda voltak elrejtve a tartalékaink. - magyarázta.

- Hol fogunk éjszakázni?

- Van pár ház ott a közelben, nyugi. - felelte.

- Kivéve ha fel nem gyújtották. - motyogtam az orrom alatt.

- Tessék?

- Semmi. - ráztam meg a fejemet.

Tovább meneteltünk csendben.

Kóborlókat alig találtunk, így nyugisan telt az út.

- Egyébként azt hiszem, még nem volt alkalmam megköszönni. - szólalt meg ő ismét. - Hogy nem kented rám az egész akció-ügyet.

- Nincs mit megköszönnöd. - feleltem.

- Azért... talán van. Nem lehetek veled bunkó 24/7-ben. - nevette el magát, mire én is eleresztettem egy mosolyt. - Persze ez nem azt jelenti, hogy szimpatikusabb vagy.

- Te sem nekem. - jegyeztem meg. - De a kutyám szeret téged, szóval annyira gáz nem lehetsz.

Elvigyorodott.

- Akkor én gáz vagyok? - kérdezte egy hang mögöttünk, mire megfordultunk. Midnight automatikusan csaholni kezdett.

- Karma! - kiáltottam. - Mit keresel idekint?

- Kérlek ne engedd el a kutyát! - nézett az egyre idegesebb Midnightra. - Amúgy követtelek benneteket!

- Mégis miért?

Mélyen hallgatott.

- Menj vissza! - kiáltott rá Oli. - Neked nem kell velünk tartanod!

- Én csak megfigyellek benneteket na! - válaszolt végül.

Felsóhajtottam.

- Karma, elengedem Midnightot ha nem mész vissza azonnal! - fenyegettem meg, az egyetlen gyenge pontjával, amit tudtam.

Karma dühösen nézett rám, de mikor látta hogy nem tágítok, feladta. Megfordult és elsétált, ezzel pedig Midnight is elcsendesedett.

- Ez a gyerek fura. És most ránk hozott egy csomó kóborlót azzal, hogy a kutyádat felzaklatta. Hamarosan rajtunk lesznek! - jegyezte meg Oliver.

- Akkor jobb ha duplázzuk a tempót. - javasoltam.

- Triplázzuk. Szerintem rohanjunk! Nézd! - mutatott a jobb oldalamra, ahol legalább hat kóborló tartott felénk.

- El is intézhetjük őket! - mondtam.

- De ameddig ezzel elleszünk, még több fog jönni és nem szabadulunk. Na gyere! - fogta meg a kezemet majd rohanni kezdett velem, én pedig erősen fogtam Midnight pórázát, hogy el ne szabaduljon.

Olinak igaza volt, ugyanis a kóborlók hamarosan ügy özönlöttek, mint a bolhák.

- Mégis hogy rázzuk le őket? - kérdeztem futás közben.

- Megoldjuk. - felelte Oli, de ezzel cseppet sem nyugtatott meg.

A lábam már kezdett elnehezedni a sok rohanástól, a hátamat nyomta a csomag és Midnight póráza is sértette a tenyeremet, így nem voltam a legjobb helyzetben.

Hamarosan elértük az út végét, vagyis igazából egy elágazást. Sajnos mindkét új út az erdő egyik-egyik felébe vezetett.

- Tartjuk az irányt! - jelentette ki Oli, így a nyugat felé vezető utat választottuk.

A kóborlók egy percre sem tágítottak, kitartóan iramodtak utánunk.

- Oli... nem hiszem, hogy már sokáig bírom! - jelentettem ki. Oli hátra fordult, majd megnézett. - Alice...

- Tudom, arról fogsz hamarosan papolni nekem, hogy akkor eddig hogyan éltem túl? De nem vagyok a toppon mióta bekerültünk a táborba. 

- Azt akartam mondani, hogy ereszd el Midnightot. Így lassabban haladunk. Hamarosan meg fogunk állni, mert jön egy folyam. Átvágunk a vízen és amikor ezek a szerencsétlenek is utánunk jönnek, akkor párat közülük biztosan elvisz a víz és ameddig szarakodnak, addig elhúzunk. 

Meglepődtem Oliver találékonyságán, de hallgattam rá és eleresztettem Midnightot. Valóban sokkal könnyebben haladtunk, de a fájdalmaim így sem szűntek meg. 

Aztán nemsokára elértük a folyamot.

- Ne engedd el a kezemet és csak óvatosan lépkedj! - utasított Oli, én pedig bólintottam.

Lassan araszoltunk a hideg vízen keresztül, annyira lassan, hogy a legelső kóborló már utol is ért minket és lábujjai már a vízzel érintkeztek, amikor mi még a folyam közepén sem voltunk.

- Ez így túl lassú! - kiáltottam.

- Túlságosan erős a sodrás, nem tudunk másképp haladni! - válaszolt Oli.

Folyamatosan hátra kellett pillantanom. Már több kóborló is elérte a vizet, s velünk ellentétben ők igyekeztek, egyik valóban el is esett és a sodrás arrébb vitte.

Oliver végül megszaporázta pár fokkal a lépteinket és sikerült kievickélnünk a túlsó partra.

- Még egy kicsit bírd ki, rendben? - nézett rám, majd elengedte a kezemet. - Keresünk egy biztonságos helyet!

Biccentettem.

Kissé nehézkésen, de ismét futásnak eredtünk. Az oldalam egyik ponton szúrni kezdett, de nem törődhettem most ezzel. Sokkal rosszabb dolgokat is átéltem már a fájdalomnál. 

Körülbelül három percig szaladhattunk még, amikor Oli megállt.

- Szerintem lerázhattuk őket! - nézett a hátunk mögé, ameddig én a térdeimre támaszkodva kifújtam a levegőt.

- Remek! - sóhajtottam.

- Most már sétálhatunk! - közölte velem.

- Csak pár pillanat, okés? - kérdeztem.

Biccentett.

- Addig előre megyek egy kicsit és körül nézek, ha jól emlékszem, láttam egy házat erre valahol a múltkor. Addig ülj le és pihend ki magad!

- Rendben.

Amint Oliver elment, kettesben maradtunk Midnightal. A kutyus végig éberen őrzött engem, így tudtam, hogy még véletlenül sem tudna ránk támadni egy kóborló. 

Leültem az út szélére, egy fa tövébe és az út másik felén lévő fák közé bámultam. A környék csendes volt, csupán a már megszokott madárcsicsergést lehetett hallani.

Bárcsak nekem is olyan könnyű lenne, mint nekik. A szárnyaikkal bárhová el tudnak repülni és nem kell a földön, kóborlókkal és miegyebekkel foglalkozniuk.

Hirtelen egy árny suhant el a fák között. Épp csak egy pillanatra láttam, de már éreztem, hogy figyelnek engem.

- Karma? - kérdeztem.

De választ nem kaptam.

A gyomorforgató érzés mégsem szűnt meg bennem és szinte tudtam, hogy valaki ott van a túloldalon. Az is rásegített az egészre, hogy Midnight egyfolytában szaglászott a levegőben és ide-oda fordítgatta a fejét.

Ekkor eldöntöttem, hogy felpattanok és lassan elsétálok az út másik felére.

- Karma, ha te vagy az, ez nagyon nem vicces! - jelentettem ki.

- Alice! - hallottam meg, hogy valaki kiabálja a nevemet. Oli tért vissza. - Megtaláltam a házat! - jelentette ki. - Biztonságos és ha jól láttam, érintetlen is. De te... mit csinálsz a késsel a kezedben? - nézett rám értetlenül.

- Semmit! - tettem el az említett tárgyat a zsebembe, amit észre sem vettem, hogy előszedtem. - Én csak azt hittem, láttam valakit.

- Menjünk! - intett Oli.

Felsóhajtottam, még egyszer visszanéztem a fák közé, majd követtem őt.

Kérdés:

Szerintetek Alice tényleg látott valakit vagy csak képzelte?