Amanda teljesen kikészített.

Egész délelőtt ruhákat próbálgattunk fel az egyik házban, ahová megbeszélésünk szerint Adam is elkísért minket, de próbált inkább egy könyv olvasására koncentrálni, mintsem hogy a mi "divatbemutatónkat" nézegesse. Én körülbelül az ötödik ruha után fel akartam adni, de Amanda nagyon unszolt - megjegyzem, ő nálam kétszer annyi ruhát próbált fel -, így még nyolcat felpróbáltam, majd kijelentettem, hogy köszönöm szépen, nekem a sima, fekete ruha, nevezetesen a hármas számú tökéletesen megfelelt. Két óra döntésképtelenség után végre Amanda is eldöntötte, hogy már pedig ő fehéret fog viselni és Adam amint meglátta alig bírta levenni róla a szemét. Úgy nézte, ahogy a hercegek a hercegnőket a filmekben.

Amanda végül távozott, mondván hogy sminkelnie kell és amikor magával hívott elutasítottam, mondván, hogy még van egy kis dolgom estéig és nem szeretném elrontani a sminket amit készít nekem időnap előtt. Elfogadta, de a lelkemre kötötte, hogy egy órával a buli előtt mindenképp térjek be hozzá. Megígértem.

Amint kilépett az ajtón, sétálni kezdtem, majd leültem és a kezeimbe temettem az arcomat.

Adam az asztalnál olvasott, én pedig az ablakülökén gondolkodtam.

Minek megyünk bele ilyesmikbe? Kell nekem ez a buli? Semmi értelme.

- Alice! - szólított meg Adam. - Mi a baj? - nézett rám aggodalmasan.

Felpillantottam.

- Semmi. - ráztam meg a fejemet. - Csak elment a kedvem ettől a bulitól.

Adam elmosolyodott.

- Ne haragudj, hogy belerángattalak. Ha nem szeretnéd, nem kell eljönnöd.

- Dehogynem. Nem árt egy kis kikapcsolódás, meg... ha nem megyek el, Amanda ki fog nyírni.

Elnevette magát.

- Amanda már csak ilyen. - jegyezte meg. - De... gyönyörű. - suttogta.

Egyetértően bólintottam.

- Kételyeim vannak Adriennel kapcsolatosan. Lehet, hogy csak a féltékenység beszél belőlem, de könyörgöm... pár óra alatt jöttek össze? Ez nem igaz szerelem. Félek, hogy csak kihasználja Amandát.

- Igazat adok neked. - válaszoltam. - Szerintem csak arra kell neki, hogy lefektesse és... kampec. Amanda sokkal jobbat érdemel. Téged.

Adam mélyen a szemeimbe nézett.

- Szerinted én jobb vagyok? - kérdezte.

- Hogy szerintem? Kérdezz rá bárkire és ugyanezt mondja majd. Miért kérdőjelezed ezt meg egyáltalán?

Lesütötte a szemeit.

- Csak... mindig azt mondták nekem, hogy egy haszontalan senki vagyok.

- Kik? - kérdeztem.

- Ki. Az anyám. - felelte.

Meglepődtem.

- Az anyukád?

- Igen, Alice. Ha nem lenne nekem Ed és ti... egy idegroncs lennék most. Az sem biztos, hogy élnék még.

Jobban felültem az ablakülőkén. Adam mindig abban a hitben ringatott minket, hogy az anyja mennyire rendes nő. Végig hazudott?

- Anya bevihetett volna... - mondta hirtelen. - De nem akart. Inkább kint hagyott itt megrohadni. Ez állt a levélben: "Adam, vigyázz magadra! Úgy érzem, nem tudnék idebent vigyázni rád, jobb a barátokkal ilyenkor." Kedves szavak, mi? - nevetett fel. - Ezért hajítottam el a fenébe azt a levelet a padláson. Soha nem érdekelte anyámat, hogy mi van velem.

- Miért? - kérdeztem értetlenül.

- Mert egy alkoholista. Apa pedig eleve a seregben harcolt eddig is és gyanítom, most is ezt teszi. Apám szeret engem, de hívja a kötelesség és nincs ideje velem foglalkozni. Tökre... egyedül vagyok.

- Nem vagy egyedül! - suttogtam, majd felálltam és átöleltem. - Én mindig itt leszek neked, tudod jól!

Elmosolyodott.

- Tudom. Te vagy... az egyetlen, aki mindig betartja a szavát. Legalábbis nekem.

- Miért nem mondtad el korábban? - kérdeztem könnyes szemekkel. - Miért tartottad magadban?

- Féltem. Féltem, hogy csak sajnálatból tűrnétek meg magatok mellett. Sajnálatból pedig nem akartam barátokat.

- Ed tudott róla?

Bólintott.

- De nem járt el a szája és ezért roppant hálás vagyok neki.

Kicsordultak a könnyeim.

- Most miért sírsz, Al? - mosolyodott el. - Nincs mit sírni ezen, ez... a fájdalmas valóság.

- Tudod miért sírok, Adam West? - kérdeztem, majd megfogtam az arcát. - Mert még egy ilyen ember, aki egy ilyen családban felnőtt és ezek után képes mindig mosolyogni és másokat felvidítani... nem hiszem hogy van még egy a Földön. És ezek után kételkedsz abban, hogy jobb lennél Adriennél? Egy percig se kételkedj magadban! Nálad értékesebb embert jómagam nem ismerek.

Adam is elérzékenyült, könnyes szemekkel ölelt át szorosan.

- Köszönöm. - suttogta. - Tudod mennyire szeretlek, Alice? Mindig tudod, mit kell mondanod valakinek, hogy könnyíts a helyzetén.

- Ezen nincs mit megköszönni. Én is szeretlek, Adam! - jelentettem ki. - Ma este pedig ha törik, ha szakad: meg kell szerezned Amandat.

Adam elengedett és elnevette magát.

- Megtegyem?

- Még szép! - kiáltottam el magam.

- Rendben. - vigyorgott. - Na gyere, keressünk neked valami normális szerelést. Nekem a rendes Alice kell, nem a cicababa változat.

Elnevettem magam. Igaza volt. Utáltam ilyen ruhában "parádézni".

De egyébként elgondolkodtatott. Adam... a legjobb barátom. Persze, a többiekkel is jóban vagyok és Tyler is a legjobb cimbim de... Adam valahogy mindig itt volt nekem és én is neki. Mégsem tudtam róla mindent, pedig ezt hittem. Az anyja egy bunkó és remélem megbűnhődik azért, amiért ilyen módon bánt a fiával. Ha ezentúl bárkinek baja lesz Adammel... kutya legyen a talpán, de neki fogok ugrani. Adamet nem engedem, hogy bántsák. Semmilyen körülmények között.

*

Bon Jovi tipikus dala az It's my life szólt a kantinból, amikor Adammel és a többiekkel a buli helyszínére igyekeztünk. Nem volt kedvem részt venni rajta, de Adam miatt meg kell tennem.

Amint beléptünk, furcsa, szürreális élmény kerített hatalmába. Soha nem voltam nagy rajongója az ilyen "suli-buliknak", de amint megláttam hogy csak színes lufik és néhány krepp papír dísz színezi a helyiséget, megnyugodtam. Semmi csilivili, semmi rossz. Az emberek vidáman táncoltak: idősebbek, fiatalabbak... minden mennyiségben. Adrien rögtön fel is kérte a ragyogóan szép Amandat, aki azt hiszem az Apokalipszis kitörése óta most volt a legboldogabb, hogy végre tehetett valamit. Az enyém, az Emily és a Grace sminkjét is ő készítette el és mondanom sem kell, remek munkát végzett, mindannyian nagyon szépek voltunk, bár velem egészen meggyűlt a baja, ugyanis nem szerettem volna túl sok sminket magamra kenni. Végül Amanda feladta és csak alapozót és egy kis szempillaspirált használt, illetve kihúzta a szemeimet fekete szemceruzával. El kellett ismernem, érti a dolgát.

Amandáékon kívül Greg és Kelvin is felbátorkodtak együtt táncolni, tudomást sem véve egyesek megvető pillantásairól. Bátor dolog, hogy így felvállalják, bár talán a mai világban már nem ez a legnagyobb gond. Sosem értettem azokat az embereket, akik elítélték azokat, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Ők pontosan ugyanolyan emberek, mint mi és semmi jogunk nincs beleszólni abba, hogy kit szeressenek. Hisz mindenki így születik, nem pedig maga választhatja ki, hogy kit szeret.
Dean nem jött el, ahogyan Karma sem. Előbbi még mindig iszonyat sértődött lehet, az utóbbit pedig nem igazán társasági emberként ismerem. Mondjuk én sem vagyok annyira az. Vagyis régen nem voltam.

Ameddig a többiek beszélgettek, én Matt mellé léptem, aki egy adag süteményt hozott ki épp a konyhából.

- Alice? - nyújtotta felém a tálcát, én pedig elvettem róla egy csokis sütit és beleharaptam.

- Mhhm. Ez nagyon jó lett, Matt! - dícsértem meg.

- Köszönöm! De ez Jane érdeme is! - jegyezte meg.

- Jane? - kérdeztem.

- Igen. - mosolyodott el Matt. - Jane O'Conner. Nagyon rendes csaj, az íjászcsapatot vezeti, de most a csapata háromnegyede elment az Iron Castle-t megtámadni és mivel neki itt kellett maradnia biztonsági okokból ha netán baj történne, besegített a konyhán nekem. Egyébként tudtad, hogy régen Dylan szomszédja volt, csak aztán 12 éves korukban Jane és a szülei San Franciscoba költöztek?

Döbbenetemben majdnem félrenyeltem a sütimet.

- Dylan szomszédja? A mi Dylanünké? - kérdeztem.

- Ühüm. A te Dylanedé. - bólintott.

Ennyire kicsi lenne a világ? Cody, most meg ez a Jane... hány ismerőssel fogunk még találkozni?
Ami azt illeti, szerintem még elég sokkal, legalábbis ezt éreztem.

- Dylan tud róla? - kérdeztem automatikusan.

Matt felkuncogott.

- Csak nem vagy féltékeny? - cukkolt.

- Dehogy! Csak tudni akartam.

 - Igen, már találkoztak. - bólintott. - Dylan nem mesélte neked?

- Nem. Valahogy elfelejtette megemlíteni. - jegyeztem meg gúnyosan.

Matt átkarolt.

- Ne izgulj, Dylan szeret téged, láttam. Ahogyan egymásra szoktatok nézni, az mindig magamat és Darcyt juttatja eszembe. Egek, hogy nekem mennyire hiányzik az a lány! - sóhajtott fel. - Tudod... Darcy volt az, aki engem tökéletesen kiegészített. Ő volt a gyógymód az ítélkező forrófejűségemre, a fellobbanásaimra... és már nincs.

Lehajtottam a fejemet.

Darcy volt azt hiszem Matt életének szerelme és annyira sajnálom, hogy nem tudtuk megmenteni. Mindannyian szerettük azt a lányt, ez tény és való, hiszen akkor is pozitív tudott lenni, amikor éppen ő volt rossz passzban.

- Ne aggódj. Jane amúgy is más szúrt ki magának. - jelentette ki.

- Kicsodát? - kérdeztem, ám ekkor csevegésünket az épp belépő Oliver látványa zavarta meg.

Szemeivel egyenesen engem fixírozott, mintha azon gondolkodott volna, hogy valóban engem lát-e vagy sem.

- Hűha, az a srác nagyon csekkol téged! - suttogta Matt. - Bár nem csodálom, hisz nagyon szép vagy! Hadd találjam ki: Amanda rángatott bele?

Elnevettem magam.

- Ki más lenne itt a divatguru, ha nem ő?

- Ami azt illeti, Jane is eléggé kedveli a divatot. Elizabeth-el szokták megdumálni, azzal a csajjal aki épp a kedves Tyler barátunkkal smárol a sarokban! - mutatott a terem egyik sarkába.

- Ismerem. - bólintottam. - Akkor be kellene ajánlanunk Amandat is közéjük!

Matt felnevetett.

- Igazad van.

Oliver lépkedni kezdett felém.

- Leüssem ha rád hajt? - suttogta oda nekem Matt.

- Nem fog rám hajtani. Ő a... parancsnokom. Oliver Way. - feleltem, épp amikor Matthez ért.

- Oliver Way! - nyújtotta Matt felé a kezét.

- Matthew Worthington. - viszonozta barátom a kézfogást.

- Elrabolhatom Black közlegényt néhány percre? Fontos megbeszélnivalónk van.

- Csak tessék! - intett Matt, majd átadta a helyet Olinak, ő maga pedig visszament a konyhába.

- Nem tudod megállni, hogy ne légy a nyomomban minden ötödik órában, ugye? - kérdeztem gúnyosan. - Ha nem te, akkor Karma.

- Nagyon vicces vagy! - dőlt neki Oli a kajás asztalnak. - Hajnalban el kellene indulnunk. - jelentette ki.

- Hajnalban? Miért ilyen korán? - kérdeztem.

Felsóhajtott.

- Emlékszel a füstre amit láttunk?

Bólintottam.

- Valaki az erdőben elraktározott, titkos készleteinket gyújtotta fel legutoljára, de valahogy mesterien ért ahhoz, hogy elrejtse a nyomait. A gyújtogatástól nem messze ott feküdt néhány kóborló tetem is, valami mesterien megölve, ugyanis alig látszottak a nyomai annak, hogy valaki fejbe szúrta volna őket. Mintha tűvel szúrták volna át őket vagy ilyesmi. Bárki is legyen az... vérprofi az illető. És hatalmas veszélyt jelent számunkra.

- És azt akarod, hogy ketten menjünk a keresésére? Ha tényleg ilyen veszélyes, az nagy felelőtlenség lenne. - jegyeztem meg.

- Csak felmérjük a terepet nekünk ennyi a dolgunk, hogy lássuk, milyen részeken mozog leginkább, jelentést teszünk és talán így az egységeink el tudják kapni. Ehhez viszont legalább egy hetet kint kell töltenünk.

Elkerekedtek a szemeim.

- Egy hetet? Veled és a kötöszködéseiddel? Elnézést... de a hadnagy megveszett? - kérdeztem. - Öt percet nem bírok ki veled, nem egy egész hetet.

Megforgatta a szemeit.

- Ha befejezed a hisztis kislány eljátszását akkor ígérem, nem fogok kötekedni veled! Nem garantálom, hogy egyáltalán, de keveset. Megegyeztünk?

A szemeibe néztem.

Kizárt, hogy kibírjam. Szerintem két nap után megetetem magam a zombikkal.

Ám végül felsóhajtottam.

- Oké. Amúgy sincs más választásom. De ha itt tartunk, akkor lenne egy kérésem.

- Mi az?

- Midnightot is magunkkal visszük.

- Ki az? - kérdezte.

- A csapatom kutyája. Ha valóban egy jól rejtőzködő embert keresünk, akkor jól jön valaki, aki tényleg tud szimatolni.

Oliver elmosolyodott.

- Rendben, velünk jöhet. Hajnal ötkor, Black! A kapu előtt. - mondta, majd elsétált.

Felsóhajtottam.

- Mi a baj? - kérdezte Adam, aki pont Oliver távozása után érkezett.

- Semmi. - ráztam meg a fejemet. - Jól jegyezd meg az arcomat, mert holnap hajnaltól számítva egy hétig nem fogod látni.

Meglepetten pislogott rám.

- Hogyhogy?

- Oliver, Midnight és én küldetésre indulunk. Egy piromániás alakot keresünk.

- Ahha... - vágott Adam fura képet. - Miért?

- Mert veszélyt jelent ránk.

- És akkor miért nem küldenek speciális alakulatot utána? - kérdezte.

- Mert remekül rejtőzik. Nekünk kell kinyomozni, hogy körülbelül hol tartózkodik.

Adam bólintott.

- Értem. - suttogta, majd átölelt. - Akkor szerintem menj pihenni. Fel akartalak kérni táncolni, de... jobb ha kialszod magad, ha egy hétig távol leszel azzal az anyaszomorítóval. - jegyezte meg, Olira utalva, mire felnevettem.

- Egy tánc még belefér szerintem. Elvégre: nem hagyhatjuk, hogy Adrien és Amanda vigye a prímet. Tudtommal remek táncos vagy, Adam.

- Ezt ki mondta? - kérdezte szórakozottan a szőke barátom.

- Ed.

- A kis mocskos, elárulja a nagy titkaimat! - dramatizált. - Na de akkor gyerünk a parkettre, Alice!

Elnevettem magam, majd hagytam, hogy a táncparkettre vezessen.

Addigra már Christina Perri The Words című száma ment a háttérben, amiről egyből Dylan jutott eszembe, így belefúrtam az arcomat Adam vállába, nehogy elsírjam magam.

Még mindig rettenetesen fájt a hiánya, pedig nem halt meg, csak egy kis időre elment.

- Minden rendben lesz, Alice. - suttogta Adam. - Minden rendbe fog jönni.

Ha valakinek bízhatok a szavaiban, az csak Adam lehet.

*

A szobámhoz vezető úton visszafelé, halk nevetgélésre lettem figyelmes. Amikor felkaptam a fejemet, Deant és Karmát láttam meg az egyik fa alatt nevetgélni, mellettük egy jókora üveg vodkával.

- Szia Alice! - ordította messziről Dean és hangjában tökéletesen lehetett érezni, hogy részeg.

- Sziasztok. - biccentettem, majd indultam volna tovább, ám megállítottak.

- Nem csatlakozol? Van még whiskey? - kérdezte Karma.

- Sajnálom, nem lehet. - feleltem. - De örülök, hogy ilyen jóban lettetek.

Ismét elnevették magukat.

Felsóhajtottam.

Örültem, hogy Karma végre mások felé is nyit, de nem gondoltam volna, hogy ehhez egy üveg pia is szükséges.

- Greget láttad? - kérdezte Dean. - Puszilkodtak Kelvinnel? - csücsörített a szájával. - Remélem jól szórakozik a legjobb barátja nélkül.

Feldühített.

- Szánalmas a viselkedésed, Dean. - jegyeztem meg. - Egy igazi barát nem így viselkedik.

- Oh, igen? Mert egy igaz barátság azon alapul, hogy egymás előtt titkolózunk? Greg megérdemli.

- Ebben tévedsz, Greg rohadtul nem ezt érdemli! Tudod mit, Dean? Szerintem te féltékeny vagy Kelvinre!

- Féltékeny? - nevetett fel. - Nem vagyok meleg.

- Én sem erre értettem. - ráztam meg a fejemet. - Arra vagy féltékeny, hogy vele több időt tölt, mint veled. Tudod mit? Ez a te hibád! Greg... nagyon szeret téged, de te ezidáig azzal voltál elfoglalva, hogy megmentsd Marlene-t, szinte számba sem véve őt. Mindig a legjobbat akarta neked és... tudod mit, majd ő elmondja ezt is, ha szeretné. Én csak azt akarom mondani: adj esélyt Kelvinnek. Rendes fiú és semmi rosszindulat nincs benne. Remekül kijönnétek.

Dean felhorkant.

- Alicenek igaza volt. - helyeselt Karma.

Azzal pedig elindultam végleg vissza a szobámba.

Elegem volt mára mindenből és mindenkiből.