- Beszélhetnénk egy kicsit? - kérdezte. Ez gyanúsan úgy hangzott ahogyan Ed is beszélt, azzal a különbséggel hogy tudtam, Oli nem vall nekem szerelmet. Edékre néztem akik nagyon elvoltak kettesben, így biccentettem és Oliver társaságában elhagytam a kantint.

Az egyik fegyverraktár oldalánál álltunk meg.

- Miért? - kérdezte, majd keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt. - Miért védtél meg?

- Pont azért, amiért te is engem azon a napon az erdőben. Szánalomból. - feleltem és valahogy éreztem, hogy ezzel fel fogom idegesíteni.

- Szánalomból? Chh... Ha azt hiszed szánalomból... - de nem fejezte be a mondatot.

- Nem csak szánalomból. Az igazat mondtam, Oliver. Nem tudom minek kérsz ezért számon.

Mélyen a szemeimbe nézett.

- Ezért még nem leszünk cimbik, ugye felfogtad? - kérdezte.

- Nem akartam soha a cimbid lenni! - vágtam vissza. - Neked rohadtul nem!

Ezen láthatóan meglepődött, de aztán egy fanyar mosolyt erőltetett az arcára.

- Jó. Akkor megnyugodtam. - biccentett. - Amúgy meg... a hadnagy azt akarja, hogy csökkentsem a csapat számát.

- Gyerünk, rúgj csak ki! - forgattam a szemeimet. - Mit bánom én, legalább nem kell bámulnom a pofádat! - nem szoktam én így beszélni másokkal, de azt hiszem a Dylan miatt felgyülemlett dolgok így jönnek ki belőlem.

Felnevetett.

- Az kár. Ugyanis két főre kellett csökkentenem. Én és te, Black. - felelte.

Elkerekedtek a szemeim.

- Én veled nem megyek többé sehová. Sőt, jobb lenne ha távol tartanád tőlem magad! - vetettem oda neki.

- Sajnálatos módon nem én választottam ki a csapattársamat, hanem Prinston hadnagy. Azt mondta, sokat tanulhatunk egymástól.

Ezzel belém fojtotta a szót.

Nem szállhatok szembe a hadnagy döntésével, azzal az emberével aki befogadott bennünket. Egyszerűen nem tehetem meg!

Hirtelen megakadt a szemem valamin. A távolban mintha füst szállt volna fel. A szívem automatikusan felgyorsult. Mi van, ha Dylan az?

Oliver is észre vette az aggodalmamat és arra nézett, amerre én.

- Már megint! - sóhajtott fel.

- Huh?

- Tűz. Valaki szórakozik és szénakazalokat meg mindenfélét gyújtogat a közelben. Nem tudjuk ki az, eddig még nem akadtunk a nyomára, de úgy tűnik nem mi vagyunk a célpontja. Vagy ezzel akar zombikat elcsalni hogy tovább tudjon menni könnyedén, vagy pedig egyszerűen piromániás. - mondta.

Érdekes.

- Holnapután indulnánk. - fordult felém. - Addig azt csinálsz, amit a szíved kíván.

Biccentettem, Oliver pedig magamra hagyott.

Nem tudtam mihez kezdhetnék, így gondoltam meglátogatom a kórházat. Egyrészt tudni akartam, hogy van Yoonah nővére, másrészt pedig beszélnem kellett Grace-el és legfőképp Richardal. Már egy jó ideje nem láttam és tudni szerettem volna hogy mit művelt az unokatesómmal, hogy így elkeserítette.

A kórház felé lépkedve Amanda és Adrien jöttek velem szembe. Amikor a lány meglátott, rögtön felderült az arca és felém szaladt.

- Alice, Alice! - kiáltotta, majd a nyakamba ugrott. - Merre jártál? Úgy aggódtam miattad! Már egy napja nem láttalak.

- Akadt egy kis dolgom. - feleltem. - Hogy vagy?

- Megvagyok. Na és te? Hallottam, hogy Dylan elment.

Bólintottam.

- Minden rendben velem. - feleltem, de megérezhette a szomorúságot a hangomban, mert vállon veregetett.

- Ne izgulj, nem lesz baj vele! Láttam, hogy milyen izmai vannak... hupsz! - tette a szájához a kezét kuncogva. - Ne haragudj, csak egyszer fordult elő! De nem jutott soha eszembe rámászni Dylanre, ígérem! - mondta védekezésképp.

Elnevettem magam.

- Van egy remek hírem!

- És mi az? - kérdeztem és épp akkor ért ide Adrien is.

- Elmondtad neki, kincsem? - karolta át Amanda derekát hátulról.

- Neem. Most akarom! - vigyorgott Amanda.

Egy pillanat töredékéig belém verték a frászt. Ugye nem terhes?

- Buli lesz! - kiáltotta el magát végül Amanda. - Mármint szó szerint buli, de valami olyasmi mint a végzős bálok a suliban. El tudod ezt hinni, Alice? - ugrándozott.

- Buli? Itt a táborban? - kérdeztem meglepetten.

- A hadnagy ötlete volt. Az emberek mostanában nincsenek a legjobb hangulatban itt és tragédiák sora övez minket, így szeretné, ha ezzel kicsit elfelejtenék a gondjaikat, legalább egy estére! - magyarázta Adrien.

- És képzeld! Lesz dekoráció meg van egy raktár odébb tele estélyi ruhákkal amiket nemrég szedtek össze egy kamionnal és megbeszéltem Matt-el hogy süssön muffint, valamint lesz zene is és... ugye eljössz? - fogta meg a kezeimet Amanda. - Légyszi Alice, mondd, hogy eljössz!

- Öhm... nem tudom. - vontam vállat. - Nem szeretem a bulikat.

- Kérlek! Kérlek! Kérlek! Kérlek! Ha kell, partnert is szerzünk neked... mondjuk Adamet. Amúgy is egész rossz a hangulata mostanában. Biztosan feldobódna.

- Nem tudom, ez mennyire jó ötlet...

- Szerintem remek ötlet! - hallottam meg a hátam mögül Adam hangját, aki nemsokára megfogta a vállamat. - Menjünk el, Alice!

Megfordultam és kérdőn néztem rá.

- Szeretnél? Tényleg? - méregettem.

- Ahha! - kacsintott. - Nagyon.

- Hát... ha ennyire ragaszkodsz hozzá... mehetünk! - egyeztem bele.

- Remek! Ez szupcsi! - mosolygott Amanda. - Holnap este lesz, reggel beugorhatnál hozzánk a négyes szobába és készülődhetünk együtt. Kisminkellek meg minden.

- Smink?

- Ja. Szerinted hogyan éltem túl az Apokalipszist ilyen gyönyörűen? - kérdezte.

Elnevettem magam. Ez az az Amanda, akit ismerek.

- Rendben. De csak ha Adam is jön.

- Én? - kérdezte.

- Persze, valakinek véleményt kell mondania a ruháinkról, nem igaz? - fordultam Amanda felé.

- De, Alice igazat beszél! Viszont Ade, te nem jöhetsz! - fordult Adrien felé. - Azt akarom, hogy meglepetés legyen!

- Rendben kincsem! - adott egy apró szájrapuszit neki a fiú.

Adam alig láthatóan elfintorodott, majd intett hogy lelép és én is elköszöntem Amandáéktól, hogy az eredeti utamat folytassam. A kórházhoz elérve pont odabent találtam Grace-t, aki mellett Yoonah segédkezett. Azt hiszem, a gyógyszereket tanulmányozták.

- Szia Alice! - köszöntött Grace mosolyogva. - De jó hogy jössz, épp beszélni akartam veled!

- Sziasztok! - köszöntem, majd bólintottam. - Hogy van a nővéred, Yoonah? - fordultam a kislány felé.

- Yoonie? Már jobban. Gyógyulgat. Most épp anyuék fotóját nézegeti odabent. Meg akarod látogatni? - kérdezte Yonnah.

Gracere néztem, aki bólintott, én pedig követtem Yoonaht a kórtermek felé.

Még nem voltam soha itt, de épp úgy nézett ki a hely, mint egy rendes kórház, csak itt egyetlen egy kórterem volt telerakva megszámlálhatatlan mennyiségű hófehér ággyal, mindegyikhez hozzátartozott egy elhúzható függöny is.

Yoonie ott feküdt a legutolsóban, ami az ablak mellett helyezkedett el. Érkezésünkre felnézett, majd gyorsan a párnája alá gyömöszölt valamit, ami sejtem hogy a fotó volt, amit Yoonah említett.

- Hogy vagy Yoonie? - pattant fel a kislány a nővére ágyára.

- Jól vagyok, Yoonah, veled minden oké? - kérdezte.

- Igen! Nézd, ő itt Alice! - mutogatott rám, Yoonie pedig szembe nézett velem.

- Szia! Alice Black vagyok. - mutatkoztam be.

- Lee Yoonsoo. - felelte hűvösen.

- Hogy érzed magad? - kérdeztem.

- Mint akit vállba lőttek egy SW1911-es fegyverrel. - válaszolta.

Nem tudtam erre mit mondani, a csönd pedig kínossá vállt.

- Ő az a lány aki olyan kedves volt. - suttogta Yoonah.

- Köszönöm, hogy nem bántottad a húgomat. - biccentett.

- Sosem bántanék élő embert. Egyébként meg nekem is van egy húgom...

De nem fejeztem be a mondatot, mert Yoonsoo láthatóan nagyon elvolt foglalva azzal, hogy lesimítsa a gyűrődéseket a takaróján.

- Öhm, akkor én... megyek. - feleltem, látva, hogy nem kíván tovább a társaságomban lenni. Meg is tudtam érteni.

Kivágtattam a kórtermekből és Grace felé igyekeztem.

- Richard? - kérdeztem.

- Ő most várhat! - jelentette ki. - Szeretnélek megkérni valamire. Valamire, ami egy egészen... nagy dolog. - nyomott a kezembe egy ollót.

*

- Grace? - kérdezte Richard, amint találkoztunk vele az udvaron. Nem is csodálom, hogy meglepődött, hiszen Grace nagy tettre szánta el magát: levágatta a haját és befestette barnára. Vagyis... engem kért rá arra, hogy megtegyem.

- Úgy gondoltam, most, hogy már sose kapjuk vissza a régi életünket, megteszem azt, amit eddig nem engedtek meg nekem. Egyébként meg... úgy érzem, felnőttem. Amióta tanultam ezt-azt az orvoslásról és segítettem a karodon, valahogy új ember lettem. Mit gondolsz?

Richard csak kettőt pislogott, majd elmosolyodott.

- Tudod, hogy szeretlek Grace, bármilyen is legyen a hajad. - bökte ki Richard. - Remélem nem amiatt tetted meg ezt, amit mondtam.

- Nem. Az csak rásegített, hogy lépjek. - felelte Grace.

- Mégis miről van szó? - szóltam bele a beszélgetésbe.

Richard és Grace elmosolyodtak.

- Csupán arról, hogy Richard ráébresztett arra, hogy megváltoztam ahhoz képest, amikor megismert. Azt hittem rosszból mondja de... aztán elgondolkodtam és rájöttem, hogy semmilyen rossz szándék nem lakozott mögötte. És hogy igaza van.

Elmosolyodtam.

- És tényleg. Mindannyian változtunk. - bólintottam. - De az élet megy tovább. És Grace, ez most lehet eléggé szentimentálisan fog hangzani, de... rettenetesen büszke vagyok rád! És anyukád is az lesz, amint újra találkoztok.

Grace is elmosolyodott, majd átölelt.

- Én is büszke vagyok rád, Alice! - suttogta a fülembe. - Mindig felnéztem rád és ez most sincs másképp. Szeretlek nagyon!

- Én is téged! - öleltem meg szorosabban.

Helló.:)

Nos, remélem nem bánjátok ha a következő rész nem lesz a megszokott és hogy előálltam ezzel az egész buli-témával.:) Szeretném egy kissé tovább fokozni a szerelmi szálakat és nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek.