Némán lépkedtem a hatalmas vaskapu felé. Mellettem Karma mendegélt, aki valamiért egyfolytában a nyomomban van, ha szeretném, ha nem. Azt hiszem, komolyan gondolta amikor azt mondta, hogy csak bennem bízik. Idegesít, hogy a többieknek meg sem próbál esélyt adni.

De nem szólom le. A különbség köztem és Karma között az, hogy én túlságosan könnyen megbízom emberekben, ő viszont nem és érthető is, hogy miért. Talán meg kellene ezt tanulnom nekem is tőle.

Dylan már ott állt Cody társaságában és egy térképet böngészett.

Megtorpantam.

- Mi a baj? - kérdezte Karma.

- Nem kellene... - suttogtam.

- Mit nem kellene?

- Elengednem őt. Nagyon nem kellene. Mi lesz, ha elveszítem?

Karma elmosolyodott. Sokkal jobban áll neki, amikor így mosolyog. Őszintén.

- Semmi baja sem lesz. Fogadni merek rá.

- De láttad mi történt az éjszaka. Chipmenék...

-... nem az erdőben bóklásztak másfél hónapig, ahogyan ti. Nem edzőttek meg kellőképpen, nem figyeltek a jelekre, a hangokra. Mi, még jómagam is... más kategória vagyunk. Az életünket kockáztattuk odakint minden nap. Láttam hogyan harcol Dylan, Alice. Nem egy olyan srác, akit könnyen meg lehet ölni. Van tapasztalata. És elég sok.

Felsóhajtottam.

- Meglátjuk.

Bíztam Karmában. Nem tudom miért... de bíztam.

Amint tegnap éjjel haza értünk, Dylan közölte velem a döntését.
El fog menni.

Amennyire megértettem, annyira nem is akartam.

Ha őt elveszítem... úgy érzem minden szét fog esni körülöttem.

Dylan rám emelte a tekintetét, majd vállára kapta a hátizsákját. Felsóhajtott.

Lebiggyesztettem az ajkaimat. Abban a pillanatban átjárta a testemet a reszketés és átfutott az agyamon minden szörnyűség, amely Dylanal történhet az út során. Nem csak az ellenséges katonáktól féltettem, hanem leginkább a kóborlóktól. Ezek a dögök mindig a legváratlanabb pillanatokban jelennek meg és teszik tönkre az életünket.

- Szia. - suttogtam.

- Szia. - motyogta ő is.

Azt hiszem, az a pillanat mindkettőnknek nagyon nehéz volt. Túl sok forgott kockán.

- Cody is veletek tart?

Dylan bólintott.

- Ne aggódj, ezúttal vissza is jön velünk. - mosolyodott el. - Visszahozom.

- Nem féltem Codyt. - mosolyodtam el. - Tudom, hogy bármit túlél. Ahogyan te is.

- Ez így van. - biccentett, majd megfogta a kezeimet és összeérintette a homlokainkat. - Megígérem, hogy visszajövök.

- Tudod, hogy az ígéret nagy szó, Dylan. - suttogtam elfojtott hangon. Nem bírtam ki, hogy ne pityeregjem el magam egy picit se.

- Csst, ne sírj! Kérlek... - törölte le a könnycseppeket az arcomról. - Ezt az egyet megígérhetem.

Heves bólintásba kezdtem, majd szipogtam párat.

Nem lehetek a hisztis barátnő ebben a pillanatban. Tudnia kell, hogy bízom benne. Hogyne bíznék?

Különben is, ezt most meg kell tennie. Mennie kell. És fordított esetben tudom, hogy ő is elengedne engem.

- Adnék valamit, mielőtt mész. - mondtam, ő pedig érdeklődve nézett rám. Előhúztam a zsebemből egy fekete gitárpengetőt, amin a Muse zenekar logoja virított. - Ezt kulcstartóként hordtam, másfél évvel ezelőtt vettem. Bele akartam egyszer csempészni a suliban a szekrényedbe, de... nem mertem. - nevettem fel. - De a tiéd. Tedd el. - engedtem bele a markába.

- Alice...

- Semmi baj, Dylan. Nem búcsúajándék, csak... tudod, bármi megtörténhet. Talán elveszlődsz valahol, elfognak vagy megtámadják ezt a tábort és velem történik valami... Csak szeretném, hogy legyen nálad valami, ami rám emlékeztet.

Dylan elmosolyodott.

- Köszönöm. De akkor én is adnék neked valamit! - a kabátja zsebéből előhúzott egy kést. - Nem valami nagy cucc, tudom. De ez a kedvenc késem. Mindig szerencsét hozott a zombikkal szemben.

- De ha szerencsét hoz neked... nem kellene nekem adnod.

- De pont hogy igen. Hisz én vagyok az Apokalipszis legszerencsésebb embere már eleve, hogy egy olyan lányt mint amilyen te vagy, a barátnőmnek mondhatok.

Elvörösödtem.

- Dylan, mennünk kell lassan! - lépett mellénk Cody. - Szia Alice!

- Szia Cody! Vigyázz magadra!

- Én mindig vigyázok. - vigyorgott. - Egy ölelést?

Elmosolyodtam, majd átöleltem Codyt. Azt hiszem mindenki közül őt imádom ölelgetni a legjobban.

Aztán magunkra hagyott még egy utolsó pillanatig Dylanel.

- Szeretlek! - suttogtam.

- Én is szeretlek! - csókolt meg hosszasan és lágyan, majd még egy utolsó szoros ölelésbe fogott. - Viszlát, Karma! - fogott kezet a mellettünk úgy három méterre ácsorgó fiúval.

- Sok sikert! - mondta Karma.

Dylant hamarosan elnyelte a bezáródó kapu.

Karma megsimogatta a hátamat.

- Jól vagy?

Bólintottam, de nem voltam benne biztos, hogy jól vagyok.

- Black közlegény és McKinney közlegény! - kiáltotta ekkor valaki.

- Ha még egyszer McKinney-nek szólítanak, felakasztok valakit! - morogta Karma.

Az a katona igyekezett felénk, aki Karmához kísért engem anno.

- Elnézést, de azonnali hatállyal Prinston hadnagyhoz kell vinnem mindkettőjüket, az éjszaka történt szerencsétlenségek átbeszélése végett. A csapat többi tagját már kikérdezték.

- A Chipman fivérek halála miatt? - kérdezte Karma.

A katona bólintott.

- Attól tartok nagy eséllyel a maguk csapata dönt majd Way közlegény sorsáról.

Hogy mi van?

- Menjünk! - vágta rá Karma azonnal és követtük a katonát.

Kissé elfogott a félelem.

Mi az, hogy mi döntünk Oliver sorsáról? Oké, eddig is világos volt, hogy természetesen felelősségre vonják a történtek miatt, de arra nem számítottam, hogy ránk bízzák, mi legyen vele.

A tábori kórház mellett elhaladva Yoonah-t láttam meg az egyik ablakon kikukucskálni. A nővérét tegnap este időben sikerült behoznunk ide. Azt hallottam Grace-től hogy még egy fél óra és elvérzett volna. Szerencséje volt.

Hamarosan odaértünk a hadnagy "házához". A katona bekísért minket egy nagyobb szobába, ahol Oliver már ott ült egy fotelban, vele szemben egy íróasztal mögött pedig Prinston hadnagy. Mosolyogva fogadott minket, majd intett, hogy foglaljunk helyet.

- Kedves Alice és Karma. - szólított minket a neveinken, amely mindkettőnket eléggé meglepett. - Azt szeretném, ha pontosan elmesélnék nekem az éjjel történt eseményeket. A többiek már megtették, én pedig önökre is kíváncsi vagyok. Hogyan ítélik meg az egész helyzetet?

Oliver fel sem pillantott ránk, én és Karma pedig össze néztünk. Nem tudtuk, melyikünk kezdjen beszélni.

Ha őszinte akarok lenni, a gondolataimat sem tudtam rendesen összeszedni.

Végül ő fogott bele a mesélésbe.

Csendben hallgattam végig a mondandóját. Szinte mindent hajszálpontosan úgy mesélt el, ahogyan volt - azt a részt ahol bekattant kihagyta -, valami viszont szemet szúrt nekem: egyáltalán nem próbálta meg bemocskolni Oliver nevét. Nem. Úgy tűnt, inkább megvédi. Ez Olinak is feltűnt, ugyanis felpillantott, majd oldalra, ahol összetalálkozott a tekintetünk. Nem tudtam felmérni, hogy szégyelli magát vagy inkább szomorú/csalódott amiatt, ami a figyelmetlensége miatt történt.

Egy dologban viszont biztos voltam: lelkiismeretfurdalása van. Most derül ki valójában, hogy Oliver hűvös tekintete mögött egy érző szív lakozik.

- Alice. - bökött hirtelen oldalba Karma. Észre sem vettem, hogy teljesen elbambultam. Már rég befejezte a mesélést és most mindhárman rám néztek.

- Ön hogyan látja a helyzetet? - kérdezte a hadnagy.

Hatalmasat nyeltem.

- Nem szeretném részletesen elmesélni, hiszen az imént Karma elmondott mindent és csak ugyanezt a verziót hallaná tőlem is. Azt viszont elmondhatom, hogy ez az egész nem Way parancsnok hibája.

Szemem sarkából láttam, ahogyan Oliver hirtelen rám emeli a tekintetét.

- Igen, talán valóban ő a parancsnok... de nem az egy csapat lényege, hogy kölcsönösen figyelünk egymásra? Ezt viszont nem tettük meg. Nem figyeltünk a jelekre, pedig megtehettük volna. Szóval, ha valakit hibáztatni akar, akkor az egész csapatot hibáztassa, de nem tehetjük azt, hogy egyetlen emberre kenjük a felelősséget. Pontosan annyira hibásak vagyunk, mint ő. Higgye el, uram: én már veszítettem el embereket. Volt halálközlei élményem, nem is egy. Sok minden volt amin keresztül mentem az utóbbi másfél hónapban. Nem lehet soha az ember eléggé felkészülve egy tragédiára, nem láthat mindent előre. Ebben a helyzetben pedig... szinte képtelenség eldönteni, micsoda vagy kicsoda volt a hibás tényező. - fejeztem be a mondandómat.

- Szóval értsem úgy, hogy azt állítja: Way közlegény nem hibás? - kérdezte a hadnagy.

Olira néztem.

- Nem. Nem ezt állítom. Csupán annyit, hogy nem ő az egyedüli hibás a történetben.

Prinston hadnagy mélyen a szemeimbe nézett, elmosolyodott, majd bólintott.

- Rendben! Elmehetnek. Mindhárman. - nézett rá Olira is, akin látszott, mennyire megkönnyebbült.

Én mentem ki elsőként, mögöttem Karma. Oliver még bent maradt pár pillanatig.

- Szép volt! - mosolyodott el Karma.

- Ugyan, csak az igazat mondtam. - suttogtam.

- Pedig lett volna okod bemocskolni, de mégsem tetted. Ilyenkor nagyon tudlak tisztelni.

Elmosolyodtam.

- Figyelj... nekem most beszélnem kell Emilyvel. Megharagszol, ha...

- Nem, menj csak. Amúgy is beszélni szerettem volna valakivel én is.

- Kicsodával? - kérdeztem.

- Ed. - felelte, majd biccentett egyet és hátat fordítva nekem elindult Ed keresésére.

Remélem nem balhézni akar.

Kérdés:

Szerintetek jól tette Alice és Karma, hogy megvédték Olivert?