Helló! Holnap vonatozni megyek (the one-day adventure begins, wohoo), szóval nem leszek itthon, ezért ismét megírtam a vártnál korábban a részt! Remélem, tetszeni fog! :)

- Szó sem lehet róla! - tiltakozott Ed, amint másnap reggel a tábori menza fele menet elmeséltem neki mindent, amit Karma elmondott nekem.

- De...

- Látod, ez a baj veled, Alice! Túl könnyen megbízol mindenkiben! Mikor tanulod meg, hogy nem szabad? - kiáltott rám.

- Sajnálom. - sütöttem le a szemeimet. - De ő annyira... őszintének tűnt.

- Hát nem az, kurvára nem az! Biztos vagyok benne, hogy egy hatalmas hazug!

- Talán beszélned kellene...

- NEM AKAROK BESZÉLNI! - szinte már ordibált.

Megtorpantam egy pillanatra, épp mielőtt elértük volna a menzát.

- Mi az? Miért álltál meg? - kérdezte.

- Veled valami... nincs rendben. Jól sejtem?

- Miért ne lenne? 

- Ugyan már, Ed... ok nélkül nem szoktál csak úgy kiabálni. Teljesen ki vagy kelve magadból és pipavörös az arcod.

Ed zavartan elnézett.

- Mi a baj?

- Nincs semmi. - motyogta.

- Ed...

- Nem fontos, oké? Ne kérdezősködj! - pirított rám.

Jobbnak láttam befogni. Ed láthatóan feldúlt volt, de azt nem tudtam megmondani miért.

Bementünk végre a menzára. Rengeteg asztal volt szétszortan a teremben, azt sem tudtam először hová nézzek. Mondhatni mindenkinek megvolt a maga helye: az idősebbeknek, a katonáknak, a pletykás asszonyoknak, a gyerekeknek... és a tiniknek is, mint amilyenek mi vagyunk. Most annyira sokan nem tartózkodtak idebent, de így is lehetett látni hogy ki hová tartozik.
Egyébként a hely pontosan úgy nézett ki, ahogyan a suliban a menza is.

A távolban Cody integetett. Visszaintettem, hogy mindjárt megyek, csak előbb választok valami kaját.

Oda is sétáltam a kajás pulthoz. Ed már befejezte az étel kiválasztását és leült Cody mellé. 

A választék nem volt valami nagy, hiszen spórolni kellett, de amúgy sem akartam semmi spécit enni reggelire. Szerintem már egy hónapja amúgy sem ettem rendes kaját.

Ott álltam és azon gondolkoztam, hogy műzlit válasszak vagy inkább valami egészségeset, mint a gyümölcssaláta, amikor valaki meglökött a tálcájával.

Felnéztem és Oliver vigyorgó arcával találtam szembe magam.

- Jó reggelt! - köszöntött.

- 'Reggelt. - motyogtam. Semmi kedvem sem volt ehhez a sráchoz.
Ed tévedett: nem bízom mindenkiben. Oliver Wayben képtelen lennék megbízni valaha is, nem érdekel, hogy megkegyelmezett. Csak szerencsém volt.

- Hogy aludtál? - kérdezte.

- Egy szemhunyásnyit sem aludtam. És ne haragudj, most nincs kedvem csevegni...

- ... a robot srác miatt?

- Huh?

- Tudod. Amelyiknek fél szeme piros, a másik meg kék. Tegnap dumáltatok, nem?

Elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Te ezt honnan tudod?

Rám kacsintott.

- A fontos embereknek mindent elmondanak. Egyébként jobb ha a műzlit választod. A gyümölcsök nem mindig frissek, ráadásul a műzliből nincs is sok.

Megforgattam a szemeimet, ám megfogadtam a tanácsát.

Egy pohár narancslével és egy tál csokis műzlivel telepedtem le Cody mellé.

- Milyen volt? - kérdezte.

- Micsoda?

- A csávó? Tudod... az a fura.

Felsóhajtottam, majd elmeséltem neki ugyanazt, amit Ednek is. Közben a szemem sarkából észre vettem, hogy Oli minden szavamat figyelemmel lesi. 

Oh, az a minden lében kanál...

Időm sem volt a gondolatmenetemet befejezni, mert Dylan huppant le mellém.

- Szia! - köszöntött. - Nem vártál meg.

- Uh, teljesen kiment a fejemből, ne haragudj! Csak... mindenképp el kellett mesélnem a Karmás ügyet Ednek is.

Hát igen. Dylant még aznap este felkerestem a szobájában és elmeséltem neki a dolgokat, így ő már mindenről tudott.

- És mit szólt hozzá? - hajolt előre, hogy láthassa a Cody másik felén ülő Edet.

- Nem tetszik az ötlet. - jegyezte meg Ed. - És ennek az almának valami ritka rossz az íze... - jegyezte meg.

- Megmondtam. - mosolygott az orra alatt Oli.

Dylan ekkor ránézett.

- Helló!

- Üdv! - biccentett neki oda Oliver.

Dylan Westwick vagyok! - nyújtotta a kezét.

- Oliver Way, 8-as osztag. Cody csapattársa! - viszonozta a kézfogást.

Dylan bólintott.

- Szerintem beszélned kellene a gyerekkel. - fordult vissza Dylan, Edhez. - Nem hiszem, hogy ezt ilyen pontosan kitalálta volna.

- Miért ne? Elvileg rengeteg ideje volt egy hiteles sztorit kitalálnia ameddig követett bennünket.

- Ez valóban igaz. De az is igaz, hogy az aranyember tartott pincében dolgozókat. Fogalmam sincs miket csináltak odalent, de gyanítom, hogy valami speciális fegyvereket, esetleg riasztókat vagy chipeket. Bármit, amivel megvédhették őt. - jegyezte meg Cody.

- És te sose láttad a srácot? - kérdezte Oli. - Egyikőtök sem?

- Nem. Ha ott dolgozott, nem is engedték nagyon ki. - válaszolta Cody. - Le pedig egyikünk sem mehetett.

- Szerintem kamuzik. Ha nem is egészen kamu amit mond, akkor részben biztosan az. - mondta Oli.

Felvontam a szemöldökömet.

- Honnan vagy ebben ennyire biztos? - kérdeztem.

- Te honnan vagy annyira biztos abban, hogy igazat mond? - vágott vissza.

- Beszéltem vele. És megérzésből. - vontam vállat.

Oli felhorkant.

- Megérzésből. - jegyezte meg gúnyosan.

- Nem értelek.

- Ostoba vagy. Természetes, hogy nem érted. - rázta meg a fejét. 

- Mit mondtál? - kérdezte Dylan.

- Nyugi van, szépfiú! Ne kezd csetepatét itt nekem! - nézett rá Oli. - Csak annyit mondtam, hogy ostoba ha a megérzésekben hisz. Egyszer elhozhatja számára a végzetet. - kortyolt bele a kávés csészéjébe.

Dylan egy pókerarcot vágott, majd elfordult.

- Oké, beszélek vele! - adta be a derekát Ed, ezzel elterelve a beszélgetés eme zavarbaejtő részét. - Bízom benned, Alice.

- Köszönöm. - hálalkodtam.

- Ahham. Néha jó megbízni idegenekben is, nemde? - vigyorodott el Oli. Úgy látszik, nem állt szándékában abbahagyni ezt az egészet. - Ugye Alice?

Felnéztem rá, ahogyan Dylan is. Ed és Cody is összenéztek, de nem szóltak közben.

- Mi van? - kérdeztem.

- Oh... tudod. - vont vállat. - Lehet, hogy egyszer el fogsz tévedni az erdőben és elbújsz majd valahová, annak a reményében hogy megszabadulsz néhány gonosz, eszetlenül lövöldöző emberkétől akiket a közelben hallasz közeledni.

Megfagyott a vér az ereimben, ahogyan ezeket a szavakat elmondta.

Tudtam, hogy emlékszik.

- Aztán... amikor egyik emberke véletlenül megtalálna, mert a búvóhelyed kiderült, hogy valami szánalom volt... mégsem ölne meg. Hát nem lenne jó érzés abban a pillanatban bízni abban a bizonyos idegenben?

Becsuktam a szemeimet.

Akkora egy rohadék!

- Valami problémád van? - kérdezte Dylan, majd felvonta a szemöldökét. Úgy méregette Olivert, hogy féltem, menten nekiesik.

- Nekem? - kérdezte Oli. - Oh... dehogy! - nevette el magát. - Csupán csak elképzeltem egy szituációt. De... Tudjátok mit? Jobb is ha lelépek. Látom nem igazán szeretitek a társaságomat. - mosolyodott el gúnyosan, majd fogta a tálcáját és elsétált, mintha az előbbi események meg sem történtek volna.

Addig néztem utána, ameddig ki nem sétált a menza ajtaján.

- Gyerekek... Oli rendes fiú. Nem muszáj bunkóznotok vele. - jegyezte meg Cody.

- Hát, ha beszól a barátnőmnek, akkor dehogynem. - jelentette ki Dylan, majd egy puszit nyomott a halántékomra.

Elmosolyodtam és hozzá bújtam. Hát igen, ez az én harcos Dylanem, akit annyira imádok! 

Vele tényleg biztonságban érzem magamat.

De Oli...

Nem tudom mire véljem ezt az egészet. Nem tudom miért viselkedik így.

Megrémiszt. 

Kezdek... rettegni tőle, még ha próbálom palástolni is.

De tudom: ameddig Dylan velem van, semmi rossz nem történhet.

- Khm. - köszörülte meg valaki a torkát hirtelen mögöttünk.

Megfordultunk. Adam állt velünk  szemben.

- Ne haragudj Dylan, de ez élet-halál kérdése. Muszáj magammal ráncigálnom most Alicet. - jelentette ki.

- Valami baj van? - kérdezte Dylan.

Én is érdeklődve néztem rá.

- Nincs, de ez magánügy. Kérlek. Csak öt percet kérek.

Dylan elmosolyodott.

- Ugyan, nem kell az én engedélyem. Alice oda megy, ahová csak akar.

Egy puszit nyomtam Dylan arcára, majd átvetettem a lábamat a padon és követtem kifelé Adamet.

Az udvarra vezetett ki, egyenesen egy csendes sarokba.

Idegesen kifújta a levegőt, mielőtt megszólalt volna.

- Figyel! Könyörgöm, ne röhögj ki, mert most egy irtó fontos dolgot fogok elmondani neked és remélem meg fogod érteni.

Kíváncsian fürkésztem a tekintetét.

- Azt hiszem, szerelmes vagyok! - bökte ki.

Elmosolyodtam.

- Ne nevess!

- Nem nevetek! - ment át a mosolyom egy vigyorba. - Kibe?

- Amandába. - bökte ki.

Bólintottam.

- És?

- Mi az hogy és? Meg sem lepődsz?

Megráztam a fejemet.

- Ugyan már Adam... mindvégig sejtettem. És szerintem nem csak én...

Adam becsukta a szemeit, majd háttal a falnak dőlt.

- Nem tudom hogyan történt. - suttogta. - Sosem jöttek be az ilyen vékony, modellalkatú, hisztis, divatmániákus csajok. 

Elnevettem magam.

- Amanda nem is ilyen. Vagyis... már nem. A vékony, modellalkat az megvan. De már nem hisztizik. Sőt! Egyre bátrabb.

Adam bólintott.

- A divatot pedig szeretni fogja így is, úgy is. 

Felnevetett.

- Tudom! - bólintott. - És tudod... nem is zavar. Már nem. Még magyarázatot sem keresek már arra, hogy hogyan szerettem belé. Csak... megtörtént. 

- De... biztosan szerelmes vagy? - kérdeztem.

- Ezer százalék. Máskülönben mégis miért álmodoznék róla ennyit?

Elmosolyodtam, de aztán kérdőn néztem rá.

- És? Mik a szándékaid?

- A szándékaim? Mik lennének?

- Elmondod neki?

- Nem tudom. - rázta meg a fejét.

- Ugyan már, Adam! Mondd el! Vagy legalább hívd el egy randira!

- Randira? Mégis hová?

- Hmm. Mondjuk Cody faházikójába? Az tökre romantikus lenne. És Cody biztosan szivesen megengedné nektek.

- Úgy gondolod?

Bólintottam.

Felsóhajtott.

- Rendben. De gyere velem! Könyörgöm!

- Túl sokat könyörögsz ma! - kuncogtam. - De természetesen veled tartok.

- Köszönöm! - ölelt át. - Olyan jó barát vagy.

- Jobb is lehetnék. - suttogtam. - És nincs mit.

Adam elindult, én pedig ismét utána.

Hamarosan meg is találtuk Amandát, hamarabb is, mint ahogyan azt gondoltuk. Az egyik fa alatt álldogált egy számunkra ismeretlen, barna hajú sráccal. Amint meglátott minket, vidáman integetni kezdett.

- Adam, Alice! Gyertek ide!

Én és Adam összenéztünk, majd feléjük kezdtünk sétálni. Közben ő is megfogta a srác csuklóját és húzni kezdte maga után.

- Gyerekek, hadd mutassam be nektek Adrien Coopert! - mosolygott Amanda. - Adrien, ők itt Adam West és Alice Black.

- Oh, helló! - fogott velünk kezet a fiú. - Amanda sokat mesélt már rólatok!

- Valóban? - kérdezte Adam.

Adrien bólintott.

Egészen szimpatikus srác volt így első látásra.

- Mikor barátkoztatok össze? - kérdeztem.

Amanda édesen elmosolyodott, majd összekulcsolta a kezét az Adrienével.

- Hát... az az igazság, hogy most jöttünk össze! - újságolta.

A tekintetem automatikusan Adamre vándorolt, akinek az arcára fagyott a mosoly. Keze ökölbe szorult és mély levegőt kellett vennie ahhoz, hogy ne kiáltsa el magát.

- Tényleg? Gratulálok! - motyogta.

Annyira érződött a szavaiban, hogy fáj kimondania ezt az egészet.

- Köszi. - mosolygott Amanda.

Egy pillanatra összenéztek és Amanda tekintetében egy hirtelen jött ijedtséget véltem felfedezni. Adam dühössége zaklatta fel.

- Öhm... mióta is ismeritek egymást? - kérdeztem.

- Másfél napja. - mosolygott Adrien. - De ahogy megláttam... tudtam, hogy Amanda lesz számomra az igazi.

- Te jó ég! - szakadk ki Adamből gúnyosan a felkiáltás. - Nem maradhatok itt tovább! - jelentette ki, majd egyszerűen megfordult és elszaladt.

- Adam! - kiáltottam utána.

- Mi baja? - kérdezte Adrien.

- Semmi. Abszolút... semmi. - néztem mélyen Amanda szemeibe, remélve, hogy megérti az üzenetemet, de mivel nem reagált, Adam után rohantam.

- Adam! 

Túl fürge volt, túlságosan gyors. Nem bírtam utolérni.

A francba. Nem hiszem el, hogy ez történik?

Miért, Amanda? Miért bünteted ezt a szegény srácot? Mire bevallotta volna neked...

- Alice? - szólított meg egy hang, mire felpillantottam, mivel eddig a térdeimen fújtatva pihentem.

Tyler guggolt le elém.

- Hé, jól vagy?

Meglepett.

Nem beszéltem vele azóta, amióta megkértem: maradjon. Nem kerestem a társasát, mert időt szerettem volna adni neki, hogy kiheverje az egészet.

- Én igen. - bólintottam. - Adam viszont...

Tyler bólintott.

- Tudom. Láttam mi történt. Az a srác kész röhely. Márminy nem Adam.

Bólintottam

Leültem a poros út közepére, Tyler pedig velem szembe.

- Aggódom miatta. Nem akarom, hogy valami hülyeséget csináljon!

- Nem fog! - rázta meg a fejét Ty. - Adam okos srác. Csak hagyd pici magára. Ki kell tombolnia.

Bólintottam. Tudtam, hogy tapasztalatból beszél és emiatt nagyon szar embernek éreztem magam.

- Te jól vagy? - kérdeztem.

Elmosolyodott.

- Miért ne lennék? - kérdezte. - Volt időm gondolkodni...

Érdeklődve néztem rá.

- ... és sok dologra rájöttem. Bocs, hogy semmi előzetes nélkül az ügyünk közepébe vágok, de tisztázni szeretném az egészet. Legyen ennek vége.

- Mondd. 

Egy mély levegőt vett.

- Nem működne közöttünk. A barátságunk... túl erős ahhoz, hogy egy ilyesmivel elrontsuk. És túlságosan régi. Késő már ahhoz, hogy egymásba szeressünk. Egyszerűen csak... nem menne. Kicsit későn jövök rá, tudom. De ez így helyes. Nem kellett volna így viselkednem veled. Normálisan is intézhettük volna. Gondolom te is így gondolod.

Elmosolyodtam.

- Meg tudsz bocsájtani a paraszt, féltékeny viselkedésemért? - kérdezte. - Nem akarom elveszíteni a barátságodat.

- Sosem haragudnék rád, Tyler. - mosolyodtam el. - Már megbocsájtottam rég.

Tyler elmosolyodott.

- Akkor legyél továbbra is a gumicukor-haverom! - nyújtotta felém a kezét.

Elnevettem magamra.

- Továbbra is leszek, a gumicukor-haverod, Ty! 

Kérdés(ek): 

1. Mit szóltok az egész Amam (Amanda + Adam) szituhoz?:)

2. Örültök, hogy Alice és Ty végre meg tudták beszélni a dolgaikat?