A meghitt pillanatot egy felvillanó elemlámpa rontotta el. Mindketten a fény felé fordultunk.

- Azt a rohadt... - harapta el a mondatot egy ismerős hang, majd elejtette az elemlámpát, amit gyorsan fel is kapott a földről. - Alice, Dylan?! Ti vagytok azok? - kérdezte Emily meglepetten.

- Dylice. Úgy akartál fogalmazni, hogy DYLICE! - szólalt meg egy hang mellette, majd a sötétségben Adam körvonala rajzolódott ki. Adam büszke, vigyorgó körvonala. - Elnézést, hogy megzavartunk benneteket, de hadd mondjam el, hogy gratulálok és tudtam, hogy sikerülni fog! - jelentette ki.

Én és Dylan is elmosolyodtunk.

Emily tátott szájjal bámult minket.

- Adam, úristen, hagyjuk őket! - ragadta karon a fiút. - Alice, később még beszélünk! - szögezte le Emily kuncogva. - És gratulálok, tartson sokáig!-jelentette ki, majd nemsokára eltűnt Adam és az elemlámpa társaságában.

Dylan visszafordult felém.

- Köszönöm. - jelentette ki.

- Micsodát? - kérdeztem.

- Hogy ott voltál...vele. Az apámmal. Az utolsó pillanatában. - suttogta.

Lesütöttem a szemeimet.

- Sajnálom, nem tudtam megmenteni...

- De elhoztad nekem a pendrive-ot. A sors akarta így. - jelentette ki.

- Mi lehet rajta? - kérdeztem, a pendrive-ra utalva.

- Nem tudom. - rázta meg a fejét. - Csak abban reménykedem, hogy megérem azt a napot, amikor a táborba jutunk és lehetőségem lesz egy számítógép segítségével megtekinteni a tartalmát. - suttogta.

Bólintottam.

Dylan egy puszit nyomott a homlokomra, majd megfogta a kezemet.

- Kérlek...most egy ideig hanyagoljuk a témát, rendben? - mondta.

- Rendben. - suttogtam. - Ha ezt akarod...

- Gyere. Késő van. - húzott maga után, vissza a többiekhez.

A busznál már nem csak Emily és Adam széles vigyora fogadott, hanem Grace-é, Richardé és Edé is.

A többiek is felkapták a fejüket, hisz kézen fogva és mosolyogva sétáltunk feléjük.

Grace szinte elvisította magát, úgy ugrott a nyakamba.

- Minden részletet tudni akarok majd! - suttogta a fülembe, majd vigyorogva elengedett.

Heves bólintásba kezdtem.

Aztán ismét megfogtam Dylan kezét és a többiek után felszálltunk a buszra.

Amint hátrafelé igyekeztünk, elkaptam Tyler tekintetét magamon. Szemeiben a csalódás és a düh keverékét véltem felfedezni. Elfordította a fejét az ablak felé, én pedig éreztem, hogy ez olyan volt, akár egy késdöfés a szívemben.

Nem tehetek róla, hogy beleszerettem Dylanbe. Tylernek meg nem áll jogában ezért haragudni rám.

Leültünk a legutolsó sorba Dylan-el. Ő rám mosolygott, majd egy puszit nyomott az arcomra.

Aztán eléggé feszülten, csendben ültünk egymás mellett.

Nem tudtam, mit mondhatnék.

Oké, hogy túl voltam a vallomáson, hisz végre kijött belőlem az a sok bent tartott érzelem és oké, hogy ezt Dylan viszonozza...de ez után mi következik?

Hisz...most nem fogunk nekiesni naphosszat smárolni és nyáladzani.

Vagy ezt kellene tennünk?

Semmit sem tudok a kapcsolatokról. Ez az első. És ha úgy vesszük...az sem volt kimondva konkrétan, hogy járunk.

- Min agyalsz? - kérdezte Dylan.

Elvörösödött a fejem.

- Semmin. - vágtam rá.

- Biztos? - kérdezte.

Bólintottam.

- Akarsz...dumálni erről? - kérdezte.

- Micsodáról?

Zavartan megvakarta az orrát.

- Arról, amit elmondtál nekem. Arról a három évről...

Lesütöttem a szemeimet.

- Mit szeretnél tudni róla?

Felsóhajtott.

- Hogy miért...miért én?

Elmosolyodtam.

- Csak ezt ne kérdezd. - néztem rá. - Sajnos erre nem tudok választ adni. Túl régóta történt és nem igazán emlékszem. De talán... Talán amiatt, hogy egyszer hallottalak a zeneteremben gitározni és lenyűgöztél. Aztán...attól a naptól kezdve igyekeztem minden nap meghallgatni ahogyan ott játszol. Először nem is igazán miattad, hanem a dalok miatt. Szerettem őket. Egy ideig nem is tudtam ki van az ajtó mögött. Aztán egyszer láttalak kilépni onnan és...valamivel megfogtál. Nem tudom mivel, de azóta gyakorlatilag beléd estem. - vallottam be.

Dylan elmosolyodott.

- Tehát nem voltak kárba veszve azok a percek amiket egyedül töltöttem a teremben. - mosolyodott el. - Hobbi szinten űztem csak a gitározást, derengettem az álmokat hogy talán egyszer rocksztár válik belőlem. - nevette el magát. - De persze...hiú ábránd volt az egész.

- Dehogy volt az! - suttogtam, mivel a többiek lassan mind álomra hajtották a fejüket, kivéve Richard, Grace és Amanda, akik fesztelenül beszélgettek valahol elől. - Szerintem zseniálisan játszottál és nem azért mondom mert bejösz nekem. Mondtam, az elején csak a zenét hallottam, nem láttam ki csalogatja elő a hangszerből.

- Aranyos, hogy ezt mondod. De az Apokalipszis közepén nem tudom, hogy lehet valaki rocksztár.

Elnevettem magam.

- Egyébként miért nem jöttél be sohasem? Értékeltem volna, ha valaki bíztat a zenémmel kapcsolatosan.

- Sokszor fontolgattam, hogy bemegyek. De szégyelltem magam. Nem igazán vagyok a szavak embere, csak hebegtem volna ott neked. 

- Köszönöm, hogy őszinte vagy. - mondta.

- Én köszönöm, hogy újra esélyt adsz nekem. Tudom, hogy fájt a hazugságom.

- Elmúlt. - jelentette ki. - De ezek után ígérjük meg, hogy tényleg bármit elmondunk a másiknak, még akkor is, ha az rohadtul fájna neki.

Bólintottam.

- Legyen. - jelentettem ki.

Hamarosan már a trió is elcsendesedett ott elől és mi is indultunk volna lefeküdni.

Dylan közelebb hajolt hozzám és megcsókolt.

Ez a csók talán felszabadultabb volt, mint az előző. Fogalmam sincs, hogy jól csináltam-e azt, amit csináltam, de megnyugtatott a tény, hogy Dylannek is éppúgy én voltam az első csókja, ahogyan ő nekem.

- Jó éjt. - suttogtam, a csók befejeztével.

- Jó éjt. - suttogta ő is.

Mivel nem fértünk el egy sorban, nem tudtunk együtt aludni, így Dylan egy sorral előrébb ment aludni.

Becsuktam a szemeimet és próbáltam elaludni, de egy ilyen nap után ez nem igazán sikerült.

Boldog voltam. Iszonyatosan boldog és még mindig alig mertem elhinni, hogy a srác aki évekig tetszett nekem végre az enyém volt.

Mosoly húzodott az ajkaimra és hamarosan elnyomott az álom.

*

Arra keltem, hogy valaki az arcomat nyalogatja.

Ijedten pattantak fel a szemeim, de csak Midnight volt az, aki aranyos pofival bámult engem.

- Jó reggelt. - simogattam meg a fejét, de aztán észrevettem, hogy kint még mindig sötét van.

Hirtelen hangokat hallottam.

Nemsokára felismertem hogy az egyik a Tyeré, a másik meg az Adamé.

- El megyek. Hajnalban. - suttogta Ty.

- Miért? - kérdezte Adam.

- Mert szeretem őt. De ő soha nem fogja viszonozni az érzéseimet.

- Haver...a legjobb barátja vagy. - jelentette ki Adam. - Nem teheted ezt vele!

- Te vagy a legjobb barátja, tudod jól. Ugyan kit álltatunk? Te mindig mellette voltál, én viszont nem. Elárultam őt, csak azért mert rohadtul féltékeny voltam. Nem maradhatok itt...

- Hagyd abba! - szólaltam meg hirtelen és felültem a széken. - Azonnal hagyd abba ezt, Tyler Matthew Reed. - gyűltek össze a könnyek a szememben. Mindketten meglepetten néztek engem.

- Hallottad? - kérdezte Tyler, majd lesütötte a szemeit.

Odasétáltam az ő üléssorához, majd leültem mellé.

- Hallottam. - bólintottam. 

Tyler nem szólalt meg, én viszont átöleltem.

- Sajnálom. - suttogtam. - Sajnálom, hogy nem viszonzom az érzéseidet. De arra kell kérnem téged, hogy maradj. Én...nem bírnám elviselni ha valakit ismét elveszítenék. Főleg téged, Ty.

Éreztem, ahogyan karjai lassan körém fonódnak és ő is átölel.

- Nem akartalak elárulni. - vallotta be. - Remélem megbocsájtasz.

- Nem haragszom rád. - mondtam. - Sosem tudnék haragudni rád.

Egy ideig csend honolt. Aztán ismét ő szólalt meg.

- Maradok. - jelentette ki. - Valahogy túlvészelem ezt is.

- Köszönöm. - suttogtam.

Fájt az, hogy neki fájt ez az egész. De nem veszíthetem el Tylert. Nem fogom elveszíteni őt.

Kérdés:

Szerintetek Tylernek sikerül majd túltennie magát Alice-en?