A sötét erdő csendjét csak a tücskök ciripelése zavarta meg és a lágyan lengő, kellemes szellő.

Átnyújtottam neki az ezüst pendrive-ot. Azt, amit az apja adott nekem a halála előtti pillanatokban.

-Ez az?-kérdezte.

Beharaptam az alsó ajkamat, majd bólintottam.

-Köszi.-vette át, majd a zsebébe csúsztatta.

Még mindig a fának dőlve álltam a fekete földet pásztazva Dylan lábai előtt és merengve. Hihetetlenül feszült voltam végig.

Ma szólt több nap után ismét hozzám. Ennek örülnöm kellene, de valamiért nem megy. Őszintének kellett volna lennem vele. Már az első pillanattól.

-Dylan...

Rám nézett.

Egy hatalmasat nyeltem majd vettem egy mély levegőt.

Mit művelek?

-Szeretnék valamit mondani neked.-buktak ki csak úgy a szavak belőlem.

Semmi baj, Alice. Semmi baj.

Dylan csak kérdőn fürkészett. Lehet, hogy nem akart velem tovább feleslegesen beszélgetni, de azon a ponton nekem elegem lett. Nem bírtam ezt a feszültséget, amely kettőnk között zajlott le.

-Azt mondtuk...hogy őszinték leszünk egymással, ugye?

Csak nyugalom.

-De én nem tartottam ezt be. És tudom, hibáztam. Sajnálom. Az igazság az, hogy nem csak ez az egyetlen dolog, amivel nem voltam őszinte veled.

Meg tudod csinálni.

-De most őszinte leszek és szeretném ha végig hallgatnál.

Érdeklődve nézett rám. Kósza hajtincseit szemeiből elsöpörte.

Gyerünk, Alice!

-A...az igazság az, hogy...

Na oké, nem hátrálhatsz meg. Nem itt. Ezt már elkezdted, innen nem szedheted ki magad. És el kell mondanod neki még akkor is, ha iszonyatosan fájni fog. El kell mondanod. Tudnia kell. Figyelj, túléltél egy csomó mindent. Számtalanszor szembenéztél a fenyegetéssel és a halállal. Voltál már életveszélyben nem egyszer. Istenem, akkor pont arra ne legyél képes, hogy bevalld egy fiúnak az érzéseidet?

-...szeretlek.-nyögtem ki végül.

Ha most láthatná az arcomat, egy paradicsomhoz vagy egy rákhoz hasonlítaná, ebben biztos vagyok.

-Már három éve tetszel és...

-Három?-szakított félbe. -Három...éve?

Bólintottam.

-Igen.-jelentettem ki, mire elcsodálkozott. -Tudom, most egy mániákus kukkolónak tartasz. De tudod...talán igazad van. Talán egy mániákus kukkoló voltam mindvégig. Sajnálom. De korábban egyszerűen nem tudtam volna elmondani neked. Mindig...a távolból figyeltelek. Ő volt a régi Alice. A régi Alice még rá sem mert köszönni Dylan Robert Westwickre, nem hogy hazudjon neki az apja haláláról. A régi Alice távolságtartó volt, nem hogy megölelje Dylan Robert Westwicket minden egyes áldott nap és együtt nevessenek meg poénkodjanak. A régi Alice három évig küszködött az érzéseivel, három év alatt ment keresztül azon a folyamaton, hogy abból, hogy neki tetszett Dylan Robert Westwick, rájöjjön, hogy valójában szerelmes Dylan Robert Westwickbe. Az új Alice viszont más. Az új Alice bátor és erős. Bár mostanában...elég szar napjai vannak, nincs formában. Az új Alice egy állnok hazug, pont azt az embert hazudja meg akiért bármit megtenne. Az új Alice imádja megölelni Dylan Robert Weswicket és örül neki, hogy a barátjának nevezheti és bízhat benne. Az új Alice még arra is képes volt, hogy bevallja neki az érzéseit. És...az új Alice azt is tudja hogy ostoba, azért, amiért ezt most elmondta, de nem érdekli. Elég volt. Ne legyen több titok, ha Dylan Robert Westwick ezt akarja.-zártam le a beszédet.

Dylan hallgatott. Percekig meg sem szólalt, csak engem fürkészett.

Ennyi. Kiadtam magamból...úgy hiszem mindent. Ha Dylan ezek után még jobban megutál, akkor ez van. El kell fogadnom. Amúgy is, kit álltatok? Kizárt, hogy neki valaha is bejöjjön egy olyan kis senki, mint amilyen én vagyok.

-Dylan egy abszolút lúzer...-kezdett bele hirtelen. Nem számítottam rá, hogy válaszolni fog. -Dylan ismerte Alice Jane Blacket a suliból de sosem mutatott érdeklődést iránta, hiszen csak néhányszor látta a folyósón. Egy ismerős arc volt számára csupán a többi között. Dylan hülye volt. Amióta Dylan bekerült ebbe a csapatba és összeszokott velük, rájött, hogy Alice Jane Black egy csodás lány. Dylannek igazság szerint már akkor megtetszett, amikor a padláson voltak.-a szívem kihagyott egy ütemet, amint ezt mondta. -Talán azért, mert ismerte az arcát az iskolából és a tudat, hogy mégsem teljes idegenek közé került, megnyugtatta. Alice Jane Black volt az, akiben Dylan már a legeleje óta megbízott. Dylanben akkor tudatosult, hogy mennyire érdekli őt Alice Jane Black, amikor együtt örkődtek az első éjszakán és megtalálták Midnightot. Az csak tetézte az egészet. Különlegesnek látta, nem olyannak, mint a többi lányt. Aztán ott volt az az éjszaka is, amikor jobban megismerték egymást... Dylan furcsán érezte magát. Egyre inkább volt feszült amikor Alice Jane Blackel kellett beszélnie. Egyre inkább érezte úgy, hogy legszivesebben közel hajolna hozzá és megcsókolná őt, de mégsem merte megtenni. Dylanben akkor tudatosult, hogy szerelmes Alice Jane Blackbe, amikor magával Norman Reedusal beszélgetett és aki felnyitotta a szemét arra, hogy vigyáznia kell mindenképp a lányra, mert értékes. Norman Reedusnak igaza volt. Norman Reedus egy bölcs ember. Dylan megfogadta a tanácsát. Dylan vigyázott Alice Jane Blackre. Minden követ megmozgatott, hogy megtalálja őt, amikor elrabolták. Csak Dylan volt annyira faszfej, hogy megharagudjon amiatt, hogy Alice Jane Black elhallgatott előle egy igazságot. Alice Jane Black nem volt hibás. Ő csak meg akarta védeni Dylant. Úgy, ahogyan Dylan is tette volna a helyében. És ez érthető. Dylan megbánta, ahogyan vele beszélt. Rettenetes nagy bűntudata lett emiatt. De Alice Jane Black nem adta fel, még ezek után sem. Dylan pedig rájött, hogy ő sem adhatja fel, egy ilyen kis csúszás miatt. Igen, Dylannek iszonyúan fáj az édesapja elvesztése. Sírt is miatta, bevallja. De az, hogy meghalt...nem Alice Jane Black hibája. Dylan megbocsájtott neki. És reméli, hogy ő is megbocsájtást nyer. És hogy mi a vége ennek?-jött közelebb hozzám és hideg kezei közé fogta az arcomat. -Hogy Dylan Robert Westwick kurvára belehabarodott Alice Jane Blackbe. És engedelmével, most végre meg fogja csókolni.

Hatalmas sokként ért az egész mondanivalója.

Egész testemben remegtem, éreztem, hogy a szívem lassan felmondja a szolgálatot, az elmém pedig annyira össze volt kuszálódva, hogy alig bírtam egy épkézláb gondolatot is megfogalmazni. Minden olyan furcsának, szűrreálisnak tűnt.

Éreztem az ujjait a bőrömön. Finoman ért hozzá az arcomhoz, a szemeimet az övéivel szüntelenül fürkészve. Már csak egy jelre várt, valamire, ami engedélyt ad neki. Az én jelemre várt.

És akkor valahogy végre a testem önállóan megmozdult: kezeimet lassan a nyaka köré fontam, mélyen a szemeibe néztem és bólintottam.

Dylan pedig abban a pillanatban összetapasztotta az ajkainkat.

Az a csók nagyon...furcsa érzés volt. Ez volt az első csókom. Az első csókomat attól a fiútól kaptam, akit évekig szerettem. Mások csak álmodozhatnak az ilyesmiről, velem viszont megtörtént. Pedig soha az életben nem gondoltam volna arra, hogy velem valaha bármi ilyesmi történhet. Három év és egy Zombiapokalipszis kellett ahhoz hogy a srác, akibe mindvégig bele voltam zúgva viszonozza az érzéseimet.

Ajkai finoman érintették az enyémet. Először csak lassan, ízlelgettük egymás ajkait, majd végre megérezhettem, milyen is egy igazi, érzelmekkel teli csók: leírhatatlan érzés. Egész testemben bizseregtem.

Amint befejeztük a csókot, Dylan összeérintette a homlokainkat.

-Szeretlek, Alice...-suttogta. -És sajnálom.

Szaporábban kezdtem el venni a levegőt.

Tényleg megtörtént.

Kérdés:

Mit szóltok ehhez a részhez?:)