Sziasztok! Szombaton nem volt rész, így ma hoztam, most pedig három hétig még visszaállok ahhoz, hogy csak szombaton publikálok részeket. Utána jön a vakáció és...majd akkor megpróbálom gyakrabban hozni őket.:)

Három napja utaztunk már folyamatosan. Megálltunk egy picit Indianapolisban, de épp csak élelem és benzin beszerzése gyanánt és már indultunk tovább.

Én egyedül feküdtem a leghátsó sorban, gondolataimba meredve. Ebből állt az utóbbi három napom: gondolkodásból. Egy idő után már mindenkinek elege volt belőlem és a depizésemből, kivéve Matt-et, aki ugyanolyan pocsékul érezte magát, mint én, csak azért az ő helyzete sokkalta rosszabb volt. Ha rá néztem, elfogott a bűntudat amiért én ilyen "kis dolgok" miatt szomorkodom, de ahányszor Dylanre néztem, amiatt kapott el a bűntudat, amit vele tettem.

Ha már Dylannél tartunk...nem szólt hozzám egész úton. Sem ő, sem Tyler. Emily próbálta kiszedni belőle, hogy mi baja, de nem ment neki. Amandával is olyan undok módon viselkedett, hogy csak hitetlenül bámultam ki a fejemből. Nem tudom mi lelhette, de kérem vissza a barátomat: a normális, poénkodó, zeneőrült, szoknyapecér Tylert, aki odavolt a gumicukorért és a biciklizésért. Csak sajnos tudom, amióta elkezdődött a járvány, mindenki változott. És talán semmi sem marad ugyanolyan, mint amilyen volt...

Semmi sem volt jó, semmi.

A szerencsémnek vége.

Szerettem volna eltűnni. Elmenekülni a világ gondjai előtt. Hihetetlen, hogy nem elég, hogy egy Apokalipszis kellős közepén vagyunk, még arra is jut időnk hogy összevesszünk és a lelki sérelmeinket pátyolgassuk.

Felültem a széken és kitekintettem az ablakon. A nap már lemenőben volt, égővörös színben cikázott az égbolt. Gyönyörű szép volt. 

Épp véletlenül Dylan felé tekintettem, aki hátra fordulva bámult engem. Undort olvastam le a képéről, szánalmat...

Lesütöttem a szemeimet, visszaereszkedtem addig a székben ameddig nem látszódtam ki és csendes, hangtalan sírásba kezdtem.

Szörnyű érzés fogott el...

Ha meg akartam halni...az normális ebben a helyzetben?

Összevesztem Tylerrel.

Dylan utál. Vagy talán egyenesen gyűlöl.

Hazugnak vagyok betitulálva és sorra elveszítem a barátaimat.

Szerencsétlenségek végtelen sorozata kísért.

Elővettem a naplómat és kiírtam magamból mindent. Ez mindig segített, most sem történt másképp. Kissé megnyugodtam.

A hugomra gondoltam.

Ígéretet tettem.

És nem csak neki, hanem anyának is.

Eljutok Londonba. Ez nem attól függ, hogy Dylan bír-e vagy nem, hogy Tylernek baja van-e vagy sem. Nem függ tőlük: csak magamtól függ. Én pedig minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy sikerüljön viszontlátnom őket.

Valaki lehuppant mellém a székre. Amanda volt az. 

Széles, de szomorkás mosoly húzódott végig az ajkain.

-Hogy érzed magad?-kérdezte.

-Már jobban.-feleltem.

Bólintott.

Meglepett, hogy odajött hozzám. Nagyon sokat változott az első találkozásunk óta, de azért az arany Chanel karkötő még mindig ott virított a csuklóján.

-Beszélhetek veled két dologról egy picit?-kérdezte.

Feljebb ültem.

-Persze.

Egy hatalmasat nyelt.

-Elsősorban Darcyról lenne szó. Szerintem ő nem nagyon szeretett engem, de én nagyon bírtam őt. Olyan volt, akár a nővérem és őszintén: érzem a hiányát. Olyan rossz nélküle.-szipogta. -Mindig megdícsérte a legújabban beszerzett divatos termékeimet és ismerte is őket. Meg...sokszor adott tanácsot fiúkkal kapcsolatban, bár egyszer sem hallgattam rá, pedig kellett volna, mert rengetegszer pofára estem. Szóval...izé. Azt hiszem bánom, hogy nem mondtam el neki ezeket, amikor még élt...-suttogta. -De most helyrehozom. Vagyis inkább...mentem ami menthető. Szóval Alice, tudnod kell, hogy ha netán meghalnál -amit kétlek-, én nagyon nagy példaképemnek tartalak. Csodálom a bátorságod és a kitartásodat.

Picit elérzékenyültem a szavaitól.

-Én is bírlak, Amanda.-mosolyodtam el. -Bár a modorod néha kritikán aluli bevallom, de ettől függetlenül...nincs gondom veled. Hisz az én modorom rosszabb...

-Ugyan.-legyintett. -Te nem vagy ennyire kényes, mint én. Engem sose készítettek Apokalipszisre, csak a divathoz értek. Erre meg már...nincs szükség. Szóval új hobbit kellene találnom magamnak, sürgősen!

Elnevettem magam.

-Amanda, ha ez víasztal: te vagy a legstílusosabb közülünk így az Apokalipszis közepén is.

-Köszönöm.-mosolyodott el. -És akkor még egy dolog...

-Hallgatlak.

-Azt hiszem Tyler...beléd van esve.

-Ez hülyeség.-jegyeztem meg. -Ezer éve barátok vagyunk! Kizárt!-ráztam meg a fejemet.

-Nem az. Teljesen magába zárkózott amióta nem beszéltek. Bejösz neki. Úgy viselkedik, mint akinek összetörték a szívét.

Ez igaz lenne? 

Ezért kérdezte, ha szerelmes vagyok Dylanbe?

Emiatt sértődött meg?

-Ez akkor is olyan abszurd.-suttogtam. -Tyler az egyik...legjobb barátom, akárcsak Adam. Ha erről van szó...elmondhatná. Vagy talán attól fél, hogy elrontja ezzel a barátságunkat és eltávolodok tőle?

-Lehet.-mondta Amanda.

Lesütöttem a szemeimet.

-A mostani viselkedésével jobban eltaszít magától, mintha elmondaná és visszautasítanám. Szeretem Tylert, tényleg nagyon szeretem és el sem tudnám képzelni a szánalmas életemet nélküle, de...nem jön be nekem romantikus módon. És nem vele van a baj, ó egyáltalán nem. Tyler jófej, nem is néz ki rosszul és hihetetlen sok mindent tanultam tőle. De valahogy...nem az én esetem.

-Értem.-suttogta Amanda. -Te tudod. De azt hiszem, ezek után nem próbálok meg rámászni. Értelmetlen, ha téged szeret.-túrt bele a hajába. De talán bepróbálkozom Adamnél. Ú, vagy az új srácnál Kevinnél...

-...Kelvin.-javítottam ki.

-Igen, Kelvin, igaz.-bólintott. -Olyan kis cukipofa, csak kár, hogy néma. Mondjuk az talán előny, hisz sokat lehet beszélni mellette és sosem veszhetsz vele össze úgy, hogy kieressze a hangját.-nevette el magát.

Muszáj volt nekem is eleresztenem egy mosolyt. Amandának sikerült felvidítania picit, amiért hálás vagyok neki.

Ed hirtelen lehúzott valahová az erdő sűrűjébe, majd leállította a kocsit.

-Itt fogunk éjszakázni.-fordult hátra hozzánk. -Ki kellene mennünk ágakat gyűjteni, amelyek segítségével viszonylag elrejthetjük a buszt, mert a színe nagyon feltűnő. És nem, nem a kóborlók miatt aggódom, hanem az emberek miatt.-jelentette ki.

Bólintottunk.

Mindannyian kiszálltunk a kocsiból és elkezdtünk nagyobb ágakat gyűjtögetni. 

Néha egy-egy kóborló botorkált elő a semmiből, de szerencsére őket az őrszeműnk, Richard, könnyűszerrel likvidálta.

Épp egy hatalmas ágat húztam magam után, amikor valaki megköszörülte a torkát mögöttem.

Amint megfordultam, majdnem hanyat estem: Dylan szólított meg.

-Hogy is volt azzal a pendrive-al?-kérdezte, majd megvakarta a tarkóját.

Néhány pillanatnyi hezitáló pislogás után végre kinyögtem pár szót:

-Szeretnéd megkapni?-kérdeztem.

Dylan bólintott.

-De nem itt.-felelte. -Nem akarom, hogy mindenki lássa. Másnak is beszéltél róla?

Megráztam a fejemet.

-Remek.-bólintott. -Akkor gyere néhány fával odébb.

-Ezt még odaviszem Edéknek.-mutattam az ágra, majd magam után cipeltem a buszhoz.

Amint átadtam a fiúknak, mentem is Dylan után.

Megtaláltam nem messze, néhány magasabb fánál.

Nekidőltem az egyiknek és csak Dylan cipőjének orrára meredtem.

Kérdés: 

Mit gondoltok Amandáról a mostaniak alapján?