Sziasztok! Elnézést kérek mindenkitől, tegnap nem voltam itthon egész nap és csak nagyon későn értem haza, így nem sikerült befejeznem a részt. Most viszont itt van és remélem elnyeri majd a tetszéseteket!:)

U.I.: A héten még számíthattok egy részre valamelyik nap, ugyanis jövő szombaton szintén dolgom van, így a részt megírom nektek hamarabb, hogy ne kelljen két hetet várnotok rá. Köszönöm a megértést!:D

A fák (vagy erdő) mentén követtem őket, hogy ne vegyenek észre. Valami azt súgta nekem, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége. Sőt!

Aztán egy eldugottabb helyen megálltak, a földre lökve az embert akit vonszoltak, majd szembe fordultak vele.

-Utolsó szavaid?-kérdezte Millford önelégülten.

-Miért?-kérdezte az ember a földön. -Miért akartok megölni? Miért kell meghalnom? Mit tettem?

-Hogy miért fogsz meghalni most?-nevette el magát Millford. -Mert elbasztad a kapukat! És minden lehetséges eszközzel kompromitálod a tábort. Azt hitted, megszökhetsz? Tévedtél!

-Nem a szökés miatt tettem. Hanem amiatt, hogy mások sorsáról döntötök.

-Pontosabban?-kérdezte Millford.

-Rossz dolgok történnek amikor a sorssal játszadozol.-mondta. -De ezt majd meglátjátok. Egyszer eljönnek majd azok, akik bosszút állnak rajtatok. Nem vagytok olyan erősek, amilyennek hiszitek magatokat! Állnok férgek vagytok mindannyian! És el fogtok bukni!

-Befogod, Westwick!-kiáltott rá a másik katona. -Egy seggfej vagy és ostoba is. Nem rágalmazhatod így a közösségünket! Most pedig válassz! Én vagy Millford? Melyikünk öljön meg?

Igen.

Az illető, akit készültek megölni, Dylan papája volt. Ugyanaz a hajszín, ugyanazok az élénk, kék szemek...a vonásaik is megegyeztek és ott bujkált az a kis seb az ajka alatt. Ő volt az, Mr. Westwick. Felismertem a képről, amit még Dylan mutatott nekem azon a napon, amikor ketten vezettük át az éjszakát és amikor többet tudtunk meg egymásról.

Kettő másodperc alatt történt az egész, amikor lelőtték.

Pont a szíve fölött.

És mégsem adták meg neki a lehetőséget, hogy válasszon.

Az én szívem gőzgépként zakatolt és visszafolytottam a feltörni készülő sikításomat. 

Amikor a katonák elmentek, kapcsoltam.

-Mr. Westwick!-kiáltottam torkom szakadtából, majd oda rohantam hozzá. 

Még élt. 

Szemei nyitva voltak, kezét a sebéhez szorította és száján befelé, rohamosan lélegzett. 

Félresöpörtem a kezét a sebéről és a sajátomat tapasztottam rá.

-Honnan...

-Csst.-suttogtam neki. -Ismerem a fiát. Dylant. Életben van.-mondtam könnyes szemekkel, bár ebben nem igazán voltam biztos. Azt viszont tudtam, hogy ő már menthetetlen ezért nem akartam mondani neki, hogy ne aggódjon, kivisszük innen. Ezzel ő maga is tisztában volt. Egyenesen a szemeimbe nézett.

-Dylan...él?-kérdezte két levegővétel között.

-Igen.-suttogtam. -Igen. Dylan rendben van.

Elmosolyodott.

-Ezt...-vett ki a zsebéből egy pendrive-ot-...add oda neki. Kérlek...

Csodálkozva néztem a tárgyra, de elvettem tőle.

-Persze.-bólintottam, majd eltettem a pendrive-ot a zsebembe.

-Köszönöm...-nézett rám kérdőn.

-Alice...-suttogtam.

-Alice.-ejtette ki a nevemet az utolsó lélegzetvételével.

Ott feküdt előttem, holtan.

Dylan papája...

A kezemen pedig a vére...

És akkor tudatosult bennem, mi is történt.

Akkor, ott jutott el a tudatomig, hogy előttem lehelte ki a lelkét.

Sírni kezdtem. Aztán zokogni. 

Nem tudtam megmenteni...

Képtelen voltam megmenteni a papáját. 

Meghalt.

Aztán lépteket hallottam és amilyen gyorsan csak tudtam, berohantam az erdőbe egyenesen a fák közé, majd a legelső mögé bebújtam és az aljára lekuporodtam. A kezeimre néztem. Még mindig csöpögtek Dylan papájának vérétől.

Aztán kitekintettem a fa mögül, szolidan.

Megláttam három katonát. Hoztak még egyet magukkal. De így is tudom, ki műve ez az egész. Millford tette, a vörös hajú. Ő volt aki lelőtte őt. Igen, ő volt az.

Fejbe lőtték, hogy ne válozzon át, majd megfogták a testét és elvonszolták.

Visszafordultam a sötétség felé és nekidöntöttem a fejemet a fának.

Mit fogok mondani Dylannek? Hogy meghalt a papája? Mégis hogy mondhatnám ezt neki? Képtelen leszek rá. Egyszerűen képtelen. 

De miről is beszélek? 

Az sem biztos, hogy Dylan maga életben van még.

Vagy hogy egyáltalán ismét találkozunk...

Addig sírtam ott, ameddig eszembe nem jutott  az eredeti célom, mire felpattantam és Kelvin keresésére indultam.

Már annyira sötét volt, hogy csak a szentjánosbogarak fénye miatt nem estem még orra, azokat követve meneteltem a táborban, a lehető legnagyobb csendben. De ha őszinte akarok lenni, legszivesebben ordítottam volna. Kiordítottam volna a fájdalmat és a keserűséget magamból, ami ott emésztett legbelül. 

Mindennél jobban szerettem volna én halott lenni, mint ők.

Ahányszor ember közeledtét hallottam, mindig meglapultam vagy épp próbáltam a legsötétebb helyre behúzódni. 

Hirtelen kutyák csaholását véltem felfedezni, aminek hatására annyira megijedtem, hogy futásnak eredtem. Az ugatás egyre erősödött, az én rohanásom viszont egyre inkább gyengült, így elméletben már felkészültem a biztos halálra. 

Ekkor történt viszont, hogy figyelmetlenségemben belerohantam egy emberbe.

Rettenetesen megijedtem, arra gondolva hogy biztosan Millford vagy valamelyik katonatársa az illető.

De nem.

Hálát adok a magasság istenének, hogy előttem Kelvin Brooks állt, hatalmas szemekkel nézve engem. Aztán nemsokára ő is meghallotta a közeledő kutyákat és megfogva a karomat, futásnak eredt velem, ameddig el nem értünk egy magas kőépülethez és meg nem pihentünk az egyik falánál.

Fújtatva támaszkodtam a térdeimre. Hihetetlenül örültem, hogy ezt is sikerült megúsznom.

Felnéztem.

Kelvin aggódva és kérdőn nézett rám.

-Láttam...-kezdtem bele lihegve a mondandómba-...hogy megölték. Westwicket.

Kelvin szomorúan bólintott, majd a véres kezeimre pillantott.

-Igen. Ez az ő vére.-bólintottam. -Ott voltam vele az utolsó pillanataiban.

Kelvin lesütötte a szemeit.

Valami az súgta nekem, hogy ez a srác az egyetlen ártatlan ebben az egész táborban. Az egyetlen, aki nem élvezi ezt a brutalitást.

-Kelvin, figyelj csak...

Rám nézett.

-Bízhatok benned?-kérdeztem.

Kelvin habozás nélkül bólintott.

Előszedtem a pendrive-ot a zsebemből és megmutattam neki.

-Nem tudod, mi lehet ezen? 

Megrázta a fejét.

-Értem.-bólintottam, majd visszacsúsztattam a zsebembe a tárgyat.

Csend telepedett közénk.

De éreztem, hogy itt az idő megkérdeznem őt arról, amit akartam.

-Lenne itt még valami.-mondtam, de mivel lépteket hallottam közeledni, nem beszélhettem tovább.

Viszont eszembe jutott a zsebemben lapuló filctoll, amit elővettem és felfirkantottam rá egy mondatot.

Kelvin felé mutattam a tenyeremet.

Ezt írta a felirat rajta:

Elszöksz velem?

Kelvin arca egyből felvillant.

Mélyen a szemeimbe nézett.

Bólintott.

Ezzel világossá vállt a helyzet:

Kelvin segít nekünk a szökésben.

Kérdés(ek):

Mit gondoltok Mr.Westwick haláláról?

Szerintetek sikerül Alice-éknek a szökés?