Rohantam.

Az erdőben, egyedül, bepánikolva.

Meghaltak? Eltűntek? Elrabolták őket?

Ezernyi kérdés cikázott a fejemben. Próbáltam nyomokat olvasni de azok össze-vissza voltak mindenhol.

Mi a fenéért nem figyeltem oda jobban az útra?

Okos vagy, Alice Jane Black. Rettentően okos vagy! Most hogy a fenébe jutsz vissza?

Valahonnan a közelből hörgést hallottam, így ész nélkül rohanni kezdtem, egyedül a megérzéseimre hallgatva.

Nem lesz ez így jó. Nem menekülhetek folyton. 

Lassan esteledik és ha sötét lesz...nem fogok semmit sem látni. Ha pedig nem fogok semmit látni...valószínüleg meghalok. 

Gyorsabban szedtem a tempót, úgy rohantam, mint még soha életemben. De bármit is tettem, nem tudtam hol vagyok és merre megyek. Nem találtam az erdő szélét és semmilyen más kiutat.

Másszak fára?

Megtehetném, de ha egy is meglátna és körülvennék a fát, többé az életben nem szabadulnék el onnan.

Egy idő után megálltam.

Levegő után kapkodtam és a térdeimen pihentettem a kezemet ameddig kifújtam magam.

Logikusan kellene gondolkodnom, de képtelen vagyok.

Megmondtam Dylannek. Ha egyedül kellene ezt az Apokalipszist megcsinálnom, már valószínüleg halott lennék. Ilyen ütemben pedig hamarosan az is leszek.

Leültem egy kidőlt fatörzs mögé, amely többé kevésbé védelmet nyújtott nekem, mivel elég magas volt és egy csomó bokor is körülvette.

Hirtelen léptekre lettem figyelmes.

Ha nem mozdulok, nem vesznek észre.

Aztán hangokat hallottam.

Várjunk...ezek nem halottak!

Már épp felemeltem volna a fejemet, hogy kinézzek, amikor fegyverdördüléseket hallottam.

Kizárt, hogy ezek Dylanék. Ők nem lőnének eszetlenül az erdőben.

De akkor...kik ezek?

Tovább hallgatóztam, annak a reményében hogy felismerem valaki hangját, de hasztalan volt.

Csak nevetést hallottam végig és egyik sem volt ismerős számomra.

Éreztem, hogy a tenyerem izzad.

-Ha bárkit találok...agyon lövöm.-hallottam meg egy hangot, nem messze a búvóhelyemtől.

A szívem instant gyorsabban kezdett el verni.

-Azt csináljuk most is.-mondta egy másik hang.

-Úgy értem, élőt.-mondta az előző. -Végre úgy lehet ölni, hogy nem kapnak el. Hiszen nincs már sitt, nincsenek törvények.-nevetett fel.

-Igazad van.-adott igazat neki a másik.

Figyelmetlenségből, ahogyan próbáltam pozíciót cserélni hogy jobban halljam őket, megmozgattam a könyökömmel az egyik bokrot.

-Megmozdult!-kiáltott fel valaki. -A bokor!

Nekem végem.

-Szellemeket látsz, Earnie.-jegyezte meg valaki. Egy harmadik hang. 

-Way! Mi lenne ha befognád a pofádat?-mordult rá az, aki látta a bokrot mozogni. -Ha olyan nagy legény vagy, menj és nézd meg mi lapul ott!-jelentette ki.

-Paranóiásak vagytok.-mondta a beszólogató, majd hallottam, ahogyan egyre közeledik a búvohelyem felé.

Akkor tapasztaltam meg, mi is a pánik valójában.

Hallottam, ahogyan mellém ér.

Egyik lábát feltette a fatörzsre, így hamarosan kirajzolódott előttem az alakja.

Egy srác volt az.

Nagyjából korombeli vagy kicsivel idősebb.

Behúzodtam az árnyékokba, remélve, hogy nem vesz észre. Még a lélegzetemet is visszafolytottam.

Extra lazának tűnt.

Dzsekije zsebéből előhalászott egy csomag Marlborot és rágyújtott.

Amint ez megtette, szeme hirtelen megakad valamin.

Azaz valakin.

Rajtam.

Meglátott. Esküszöm, hogy a srác látott.

Szembe néztem vele.

Egy ideig bámultuk egymást. Kezemben szorongattam a pisztolyomat és kikerekedett szemekkel néztem rá. Vártam, hogy tegyen valamit. De semmit sem tett. Még csak a szeme sem rebbent meg, az arckifejezése semmit sem változott.

 Szerintem érezhette, mennyire félek.

-Srácok...itt nincs senki.-jelentette ki végül, majd egyszerűen hátat fordítva nekem, elslisszolt onnan.

A szívem a torkomban dobogott.

Hamarosan a hangok egyre tompultak, majd elvesztek a távolban.

Elmentek.

Az a fiú...

Megkímélte az életemet.

Miért?

De nem volt időm sokáig gondolkodni ezen, ugyanis a következő pillanatban, kóborlótetemeken keresztül rohantam tovább az erdőben. 

Ezek az emberek mindent kinyírtak ami az utukba került.

Mégis kik lehetnek?

De már ezen sem gondolkodtam, ugyanis megláttam a "fényt az út végén". Azaz a kifelé vezető utat az erdőből.

Bármi is fog ott várni, rohadt boldog vagyok, hogy kijutottam.

Amikor végre kiértem az erdőből, egy olyan szintű kő esett le a szívemről, amit elmondani nem tudok. A távolban megláttam azt a házat ahol megszálltunk, nem messze tőle pedig azt a személyt, akire az életemet is rábíznám.

Adamet.

Vigyorogva rohantam felé.

Ekkora rohadt szerencsém nem volt még az életben.

Valószínüleg meghallhatta, hogy valaki közeledik felé, mert megfordult.

Szemei elkerekedtek.

Nemsokára odaértem elé.

-A rohadt életbe, Alice!-rázta meg a fejét. -A kicseszett fenébe!-rohant oda hozzám, majd szorosan átölelt.

-Adam...

-Ne! Ne mondj semmit.-suttogta a fülembe. -Halálra aggódtam magam miattad. Azt hittem elraboltak vagy átváltoztál.

-Adam, én csak...

Elengedett és a szemeimbe nézett, arra várva, hogy mit akarok mondani neki. De amikor megláttam a szemeiben csillogó könnyeket, egyszerűen lefagytam.

Egy hang sem jött ki a torkomon.

-Te keresed a veszélyt?-szólalt meg végül ő.

-Eltévedtem...-kémleltem a földet. -Megtámadott három kóborló és...

-Mindegy.-legyintett a kezével. -Örülök, hogy nincs bajod.-ölelt át még egyszer. -Te kis túlélő.

Elnevettem magam.

-Úgy beszélsz, mintha Harry Potter lennék!-nevettem fel. -A többiek?

-A házban vannak. Épp mentőakciót szerveznek.

Elmosolyodtam.

-Alice?-jött ki hirtelen Dylan a házból, állig felfegyverkezve. 

Le is dobott magáról mindent a következő pillanatban és úgy rohant felém, mint egy őrült.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen pillanat jön el az életemben, de az az igazság, hogy Dylan Robert Westwick felkapott az ölébe és megpörgetett, majd szorosan átölelt.

Elöntötte az arcomat a pír, de természetesen visszaöleltem.

-Hol voltál? Aggódtunk.-mondta.

-Eltévedt és nem talált minket.-felelte Adam vigyorogva helyettem. -Megyek és szólok a többieknek, hogy visszajöttél.-mondta, majd elindult a ház felé.

-Jól vagy?-kérdezte Dylan. -Megsérültél?

Megráztam a fejemet.

-Jó.-bólintott, majd -esküszöm majdnem elájultam- egy puszit nyomott a homlokomra.

Néhány pillanatig csak bámultuk egymást, majd Richard ugrott ki a ház ajtaján.

-Aliiiiiice!-üvöltötte és majdnem rám ugrott örömében.

-Te jó Isten, Richard.-nevettem el magam. -Meg akarsz ölni?

Aztán a többiek is sorra átöleltek.

-Mondtam, hogy vissza jön még mielőtt elindulnánk keresni.-kortyolt bele a sörébe Daryl, majd nevetve átölelte a vállamat. -Egy igazi túlélő.

Elmosolyodtam a kijelentésére.

-Alice, úgy aggódtam miattad, eskü!-ugrott a nyakamba Amanda és jó két percig nem is engedett el.

-Nem hazudik, itt bőgött utánad.-nevette el magát Ed.

-Hallgas, Ed!-rivallt rá a lány.

Még egy ideig ott beszélgettünk kint.

Úgy döntöttem, hogy nem szólók nekik az erdőben történtekről. Sem a katonákról, sem pedig a fiúról, aki "megkegyelmezett" nekem. 

Felesleges, hisz ismét útra kelünk és valószínüleg nem lesz közünk hozzájuk. Bárkik is legyenek.

-Nos gyerekek...azt hiszem én indulok.-mosolyodott el Daryl.

-Hová?-kérdeztem.

-Tovább az utamon.-jelentette ki.

-Elmész?-kérdezte Richard. -Máris?

-Hív a kötelesség.-jegyezte meg Daryl. -Ez a néhány nap veletek szuper volt. És csak reménykedni tudok benne, hogy eljuttok mindannyian Londonba. Megérdemelnétek.

-Köszönjük.-mondta Ed, majd kezet fogott vele. -És köszönünk mindent, amit értünk tettél. Ha te nem lettél volna...mi már nem élnénk.

-Vigyázzatok magatokra!-mosolyodott el Daryl. -Főleg te kis túlélő.-nézett rám.

Elmosolyodtam.

Odamentem hozzá és átöleltem.

-Ne merj meghalni nekem.-motyogtam.

-Nem fogok. Hisz ismersz. Daryl Dixon vagyok.-nevette el magát.

Bólintottam.

-Üdvözlöm Codyt, ha összefuttok.-jegyezte meg.

-Átadom.-mosolyodtam el.

-Ja és Dylan...-fordult a fiú felé-...ne felejtsd el amit mondtam neked.

-Nem fogom, főnök!-nevette el magát Dylan, majd kezet fogtak. -Jó utat.

-Nektek is! Sziasztok.-kapta magára Daryl a nyílpuskáját, majd hátat fordítva nekünk, elhagyta a helyszínt és minket is.

-Hé.-fogta meg a vállamat Dylan, miután még mindig Daryl Dixon távolódó alakját bámultam. -Minden rendben lesz vele.

-Tudom.-bólintottam hevesen. -Tudom.

-Gyere...szedelőzködünk.

-Hová megyünk?-kérdeztem.

-Tovább. Indianapolisba.

Bólintottam.

Folytatnunk kell az utat. 

Kérdés:

Szerintetek miért hallgatott a srác Aliceről?