Az út alapjába véve csendben telt. Én és Greg nem sokat beszélgettünk, ha egymáshoz is szóltunk akkor is csak az volt a téma, hogy hány kilométer van hátra. A rádió ugyebár nem működött és Tyler ikonikus lemezgyűjteménye sem volt nálunk, de őszintén, ez egy kellemes, megnyugtató csend volt és az ember még el is hitte volna, hogy a világban minden a legnagyobb rendben van, ha nem látott volna az úton itt-ott elvetve egy-egy ronda kóborlót.

Emily, Dylan és Dean valószínüleg remekül érezhették magukat hátul a furgonban, mivel rettenetesen jól szórakoztak valamin, legalábbis hangos nevetésükből kikövetkeztetve nekem ez jött le. De örültem, hogy örülnek.

-Szerinted...él még?-kérdezte hirtelen Greg.

-Marlene?-kérdeztem.

Bólintott.

-Megvan rá az esély.

-Remek.-sóhajtotta.

-Figyelj, tudom, hogy nem szereted...-kezdtem volna bele, ám félbe szakított.

-...az nem számít, hogy én hogyan érzek iránta. Egyik felem szinte pokolian szeretné, hogy Marlene halott legyen, a másik viszont tudja, hogy muszáj életben lennie. Dean boldogsága fontos számomra. Úgyhogy ajánlom Marlene-nek, hogy életben legyen.

Bólintottam.

"Dean boldogsága fontos számomra..."

Olyan szép, hogy ezt mondja. Nagyon szeretheti Deant.

Gregre pillantottam.

Rám mosolygott.

Talán jobban szereti, mint egy barátot?

-Greg...te...

Nem tudtam, hogyan tehetném fel neki a kérdést, anélkül, hogy sértőnek tűnne.

-Rájöttél?-kérdezte mosolyogva.

-Azt hiszem...-suttogtam.

-Akkor már tudod a titkom.

-Meleg vagy?-kérdeztem.

-Biszexuális.-javított ki.

-Értem.

A kezem a vállára helyeztem.

-Nem kell szégyellned.

-Nem szégyellem. De soha nem mondanám el Deannek.

-Miért?

-Mert ő hetero. És a barátságunk fontosabb.

-Akkor is jogában áll tudnia. Még ha az érzéseidet nem is mondod el neki...de azt, aki valójában vagy és ahogyan valójában érzel...jobb ha tudja.

Greg egy ideig hallgatott.

-Talán igazad van Alice. De majd megkeresem a megfelelő alkalmat. Erre...azt hiszem lelkileg is fel kell készülnöm.

-Hé. Én itt vagyok melletted, okés? Rám számíthatsz.

-Köszönöm.-fogta meg a kezemet és megszorította. -És azt is, hogy nem reagáltál rosszul erre. Te vagy az első akinek ezt elmondtam. A szüleim, Mandy, a többi tesóm...és még az egyetlen barátom sem tudta ezt. Senki más nem tudta. Ezidáig. Tényleg igaz barát vagy.

Elmosolyodtam.

-A fenébe!-kiáltott fel hirtelen, majd egy hatalmasat fékezezett.

Hallani lehetett hátulról, amint a többiek is elesnek. Én majdnem bevertem a fejemet az üvegbe, de szerencsére még időben megkapaszkodtam.

Egy csapat kóborló tartott felénk. Néhány már a kocsit is elérte. 

Greggel felhúztuk az ablakokat, hogy ne tudjanak bejutni.

-Mindenki jól van?-kiáltottam hátra.

-Igen.-hallottam meg Dylan hangját. -Mi a fene folyik ott?

-Kóborlók. Körülvették a kocsit.-válaszoltam.

-Elintézem.-mondta Dylan.

-Ne, Dylan...-mondtam, de már késő volt. Hallottam, ahogyan Dylan kiugrik a kocsiból. -Segítenem kell neki...-nyitottam volna ki az ajtót, ám Greg megállított.

-Szükségtelen. Nézd!-mutatott a visszapillantó tükörbe, ahol Dylan kvázi könnyedtséggel gyilkolta a zombikat, majd nemsokára előre jött, a többit is elintézni.

Megkocogtatta az ablakomat és rám mosolygott. Felsője csupa vér volt, de Dylan tehet bármit is, mindig jól néz ki.

-Jól vagy?-kérdezte.

-Tökletesen.-mosolyodtam el én is.

Aztán visszament hátra a furgonba és átkopogtatott a falon.

-Indulhatunk.

Greg neki is veselkedett az útnak.

-Ezt nem kérdeztem még...de te és Dylan együtt vagytok?

Gregre pillantottam.

-Shht. Csendesebben.-suttogtam.

-Bocsi.-mondta.

-Semmi baj. Egyébként csak szeretném.-sóhajtottam. -De nem, nem vagyunk.

-Kár. Nagyon aranyosan mutattok együtt.

-Tényleg?-sepertem egy tincset a fülem mögé.

-Persze. A vak is látja szerintem a kémiát köztetek.-mosolygott.

-A kémiát?-lepődtem meg.

-Igen. És a futó pillantásokat...Sose vetted észre, hogy bámul?

Megráztam a fejem.

-Hupsz, akkor elszóltam magam.-nevetett fel.

-Egybként köszi. Adamből egy év múlva sem szedtem volna ki még egy ennyi információt sem.-kuncogtam.

-Hiszed vagy sem Alice, de ti ketten össze fogtok jönni előbb vagy utóbb.

-Ugyan...-legyintettem. -A suliban azt sem tudta, hogy létezem.

-De mostmár tudja, nem?-vigyorgott.

-Mert muszáj neki.-nevettem el magam.

-Oké oké. Nézd, St.Louis!-mutatott a táblára, ezzel elterelve a figyelmemet az előbbi témáról. -Hé Dean!-kiáltott hátra. -Merre van a tábor?

-A főutról a második kereszteződésnél letérve 2 km-re.-utasított Dean.

-Tábor...-kuncogtam el magam.

-Mi az?-kérdezte Greg.

-Semmi.-ráztam meg a fejem. -Csupán emlékek. Nem épp...jó emlékek.

Eszembe jutott Cody. Meg Anne. De főleg Cody aki...feláldozta magát azért, hogy elmenekülhessünk. Bánt hogy soha nem fogom tudni visszafizetni már a tettét...

Greg megtalálta az utat és néhány perc után megérkeztünk a kijelölt helyre. Leállította a kocsit.

Kiszálltunk.

-Ez az.-sétált mellém Dean. -Köszönöm.

-Nincs mit.-mosolyodtam el.

-Merre kezdjük keresni?-kérdezte Emily.

-Szerintem szórodjunk szét.-javasolta Greg.

-De csak öten vagyunk. Hogy osszuk be?-kérdeztem.

-Én majd megyek Greg-el és Dean-el, te menj Dylan-el.-javasolta Emily.

-Nem.-ráztam meg a fejemet. -Te menj Dylan-el. Úgy érzem fontos, hogy a srácokkal menjek.-jegyeztem meg.

Elkaptam Greg tekintetét és elmosolyodtam.

-Rendben.-egyezett bele végül.

-Fél óra múlva ugyanitt. Rendben?-kérdezte Dylan.

Bólintottunk.

Elindultam a két fiú társaságában. Egyenesen a tábor kis fakuckói fele vettük az irányt, de amint azt egyből gondoltuk: egy lélek sem volt egyikben sem. Azért felpakoltunk néhány használható cuccot, többnyire ruhákat,de az egyik házban találtam egy menő gördeszkát is, amit majd odaadok Tylernek mert tudom, mennyire szereti. Greg megtalálta Marlene cuccait is, amely között hihetetlen nagy mennyiségű drog is volt. Teljesen igaza volt a csajjal kapcsolatosan.

A kantinban találtuk meg az első kóborlót: a konyhásnénit. Őt Dean egykettőre elintézte, majd mehettünk tovább.

-Nincs a tábor területén.-jelentette ki Dean. -Be kell mennünk az erdőbe.

-Menjünk.-bólintottam.

Hogy őszinte legyek, csekélynek találtam az esélyt, hogy megtaláljuk Marlenet. És talán nem is szerette annyira Deant. Hiszen ha még életben van és nem kereste, akkor csak egy kaland volt számára, akit kihasználhatott.

-Mi lesz, ha nem találjuk meg?-kérdete Greg.

-Megtaláljuk.-mondta Dean magabiztosan.

-És ha nem?

Dean idegesen felé fordult.

-Bíznál bennem egy kicsit? Csak egyszer, a rohadt életbe!

Greg elhallgatott. Láthatóan megszeppent.

-Nem szeretnék beleszólni, de Greg jó kérdést tett fel. Ha tizenöt percen belül nem találjuk meg, mit fogsz tenni?-kérdeztem.

-Itt maradok.-jelentette ki.

-Nem teheted.-rázta meg a fejét Greg.

-Mikor hagyod abba azt, hogy megmondd nekem mit tehetek és mit nem?-rivallt rá Dean.

Érezni lehetett a feszültséget közötük.

Már épp megkérdeztem volna Deant hogy mi baja, ám ekkor zaj kerekedett nem messze tőlünk.

A bal oldalunkra néztünk mindannyian, majd a félhomályban megláttuk egy lány körvonalát.

-Ez ő.-kerekedtek el Dean szemei. -Ez ő! Marlene!-kezdett el a lány fele rohanni.

Én és Greg összenéztünk, majd utánna rohantunk.

De amint a lány kilépett a homályból, megláttuk mi is volt valójában: egy kóborló.

Dean azonnal megtorpant. Utolértük.

-Átváltozott.-suttogta Greg.

Elkerekedett szemekkel néztem előre a lányra, majd Deanre.

Egy csapásra megváltozott az arckifejezése.

-Ne! Marlene!-kiáltotta Dean, majd térdre rogyott és sírni kezdett.

-Dean!-vetődött le Greg is a földre, hogy átölelhesse barátját.

Eközben Marlene -azaz kóborló Marlene- felénk igyekezett.

Azonnal kapcsoltam.

Elővettem a késemet a nadrágszíjam zsebéből és elindultam felé.

-Alice, ne!-kiáltott fel hirtelen Dean, mire megtorpantam. Visszafordultam felé.

-Majd én.-jelentette ki könnyes szemekkel, majd felállt és kikapta a kezemből a kést.

Greg is felállt és mellém szegődött. Mindketten meredten néztünk Deanre.

Ő csak egy mély levegőt vett.

Elindult Marlene felé.

Greg becsukta a szemét amikor az egész megtörtént.

Én csak sokkos állapotban néztem.

A kés kiesett Dean kezéből, majd Marlene mostmár tényleg halott teste mellé térdelt és zokogásban tört ki.

Ez hihetetlenül bátor cselekedet volt. Nem hiszem, hogy én bármelyik szerettemet valaha is képes lettem volna megölni...

Dean egy idő után felállt. A kezében szorongatott valamit. Egy nyaklánc volt, rajta egy farkas medállal.

-Menjünk.-jelentette ki idegesen, majd előre csörtetett.

Greg utánna akart szólni, de megállítottam.

-Hagyd! Ne most.-ráztam meg a fejemet, mire bólintott.

*

Az út vissza Jeffersonba is csendesen telt.

Amikor visszatértünk, senki sem kérdezett semmit, mivel Dean viselkedése mindent elárult.

Csüggedten ültem le az ágyamra merengeni.

Mindenki el van most kenődve.

Ekkor jutott eszembe Grace és hogy meg kellene látogatnom.

Felálltam és a szobája fele vettem az irányt, ahol az ajtón kiszürődő hangok teljesen megleptek: nevetés.

Bekopogtam, majd benyitottam.

-Szia Alice! Visszatértetek?-pattant fel az ágyról Gracey mosolyogva, majd átölelt.

-Igen.-mosolyodtam el.

-Megtaláltátok a lányt?-kérdezte Richard.

Bólintottam.

-De átváltozott.

-Sajnálom...-suttogta Grace. -Most biztosan nehéz lehet Deannek.

-Be kellene küldenem hozzá is Richardot. Talán őt is felvidítja.-mosolyodtam el.

Grace teljen elvörösödött.

-Jobb, ha bemegyek én magam Deanhez.-jelentettem ki. -Jóéjt.

-Jóéjt, Alice!-mondták egyszerre, én pedig becsuktam az ajtót és elmosolyodtam.

Kérdés:

Te mit tettél volna Dean helyében?

A következő rész tartalmából:

"-Ha te nem teszed meg, majd én!-állt fel a székől.

-Ez őrültség, fejezd be a hősködést! Nem kell ilyen módszerekhez folyamodnunk!-rivallt rá Adam.

-Nem hősködöm.-rázta meg a fejét. -Csak megteszem, amit már az elején meg kellett volna.-suttogta, majd kisétált a házból."