Egy kis (nagy) késéssel, de itt a beígért rész. Jó olvasást!:)

Egy tömbházban voltunk Jefferson City központjában. Eldöntöttük, hogy a kóborlós történet miatt legalább a mai éjszakát mindenki kipihenten töltse. Amennyi víz még volt a zuhanyzókban -természetesen hideg- azt mind elhasználtuk, majd szobákra oszlottunk. Mivel Richard ragaszkodott Gracehez, így én megkaptam Amandát.

-Kopp-kopp!-jelent meg valaki a szobaajtóban, majd Adam lépett be a szobába. -Nincs itt Paris Hilton?

Elnevettem magam.

-Épp zuhanyozni próbál, már legalább harmadjára.

Adam elmosolyodott, majd leült mellém az ágyra.

-Hogy van a lábad?

-Megvan, köszöni szépen.

-Most komolyan kérdeztem.-néztem a szemeibe.

Vállat vont.

-Nem vészes.

-Terápia kellene hozzá.

-Persze, föl is hívok egy gyógytornászt!-nevetett fel, mire én is eleresztettem egy futó mosolyt.

Annyira szar ez így. Adam gyakorlatilag az egészségét kockáztatja itt és az állapota csak rosszabbodhat. Daisy meghalt. Mi lesz még?

-De túlélem.-bólogatott. -Ahogyan te is.

-Megígértük.-bólintottam.

-Megígértük.-bólogatott ő is.

Ekkor Amanda jött be a szobába, egy szál törölközőben.

-Ó, mindketten itt vagytok? Remek, beszélni szerettem volna veletek!-mosolyodott el.

Adamre "hirtelen" rátört a köhögés és teljesen elvörösödött, majd elfordult Amandától.

-Ne is zavartassátok magatokat! Beszélgessetek csak tovább, mintha itt sem lennék!-mondta Amanda.

Elnevettem magam.

Mintha itt sem lenne? Ez nagyon nem jön össze.

-Hé, Adam! Csak nem jön be neked?-cukkoltam, mire halálos tekintettel bámult rám.

-Meg vagy huzatva? Nem! De férfiból vagyok, normális, hogy zavarba jövök. Láttad azokat a lábakat?-kérdezte tőlem, mintha én valami szakértő lennék.

Végül csak megforgattam a szemeimet.

Amanda végül felöltözött, majd leült közénk az ágyra. Igen, gyakorlatilag beférkőzött, de ez most nem olyan lényeges.

-Ez most...eléggé kínos lesz.-kezdett bele.-És valószínüleg megint leszóltok. De...

-Bökd ki.-sürgette Adam.

-Tanítsatokmegharcolni.-hadarta el egy szusszra.

-Mi? Ebből semmit sem értettem!-jegyezte meg Adam. -Megismételnéd?

Gúnyosan pillantottam rá. Pontosan értette legelőször is.

-Tanítsatok meg harcolni.-fújta ki idegesen a levegőt Amanda. -Kérlek.

Adammel összenéztünk. Nem igazán tudtuk ahová tenni ezt az egészet.

-Ez honnan jött neked?-kérdezett Adam tovább.

-Tegnap...-remegett meg Amanda hangja-...tegnap kikészültem. Bepánikoltam, a Guccimnak annyi, meghalhattam volna, csupa vér lett a ruhám és azok a hangok...-beszélt össze-vissza, majd megrázta a fejét.-...de most nem ez a lényeg! Láttam...hogyan áldozza fel Grace kutyusa az életét miatta. Hogy mennyire bátran viselkedett. És a tudat, hogy én is meghalhattam volna aznap...kikészített. Én...nem akarok meghalni. Erősebbé akarok vállni.

-Bravó!-állt fel tapsolva Adam. -Káprázatos, hogy rájöttél, hogy mindenki azért küzd, hogy éljen.-jegyezte meg szarkasztikusan.

-Adam.-néztem rá szigorúan, hiszen látszott, hogy Amandának így is nehéz ez az egész. Megsajnáltam.

-Igazad van. Hibáztam...-kezdett el sírni a lány. -És sajnálom.

Megsimogattam a hátát.

-Én segítek.-egyeztem bele. -Na és te, Adam?

Adam értetlenül nézett velem farkasszemet. De végül én győztem.

-Oké, rendben!-adta be végül a derekát. -De tudnod kell, mi sem vagyunk profik. Magunktól tanultunk mindent.-ült vissza az ágyra.

-Értem.-kezdett heves bólogatásba Amanda. -Értem és köszönöm.

Aztán mindkettőnket egyszerre átölelt.

Nagyon furcsa jelenet volt.

Hirtelen a szomszédos "lakásból" ideges hangok szűrödtek ki, így átmentem megnézni, hogy mi a fene folyik ott.

Emily és Ed volt az. Rémesen veszekedtek.

-Hé! Mi a fene folyik itt?-néztem rájuk csodálkozva.

-Ezt kérdezd Hiszti Hercegnétől.-morgott Ed. -Cseréljünk szobát, Alice. Nem fogok Emilyvel maradni itt.

-Nem is engedném, hogy itt maradj te szemét.-kiáltott rá Emily. Még soha nem láttam ennyire kiakadva.

Ed végül megfogta a cuccait és átment Amandához.

Emily hirtelen erőtlenül a földre rogyott és előtört belőle a sírás.

Azon nyomban leültem mellé és a karjaimba zártam. Legalább 10 perc folytonos sírás után leállt és szembe nézett velem.

-Az a baj, hogy szeretem. Szerelmes vagyok belé. Ezt te is tudod.

-Persze.-bólintottam.

-De ő...ő annyira tuskó velem. Mondd csak, miért szólogat be nekem?

-Mert talán neki is bejösz?

-De könyörgöm, már nem vagyunk ovisok! Viselkedhetne normálisan is.

-Igen. Igazad van.-bólintottam. -De talán még kell egy kis idő neki, hogy felnőjjön. Ne izgulj emiatt. Megjön majd az esze.

-Tudod mit? Ezentúl leszarom!-jelentette ki, majd letörölte a könnyeit. -Aludjunk.-állt fel a földről.

-Rendben.-bólintottam. -Csak áthozom a cuccaimat.-indultam meg az ajtó fele, de aztán megtorpantam. -Hé, Ems!

-Igen?

-Ha úgy érzed, kikészülsz. Csak szólj. Ha kell, akár költs fel éjszaka is.

Emily bólintott.

*

Másnap reggel Dean-el futottam össze először.

-Alice...nem akarok köcsögnek tűnni, de...Jefferson Cityben vagyunk.

-Pontosan.-bólintottam.

Mélyen a szemeimbe nézett. Én értetlenül bámultam rá, de aztán leesett a tantusz.

-St.Louis és Marlene...erre gondolsz. Nem?

-De igen.-bólintott. -Csak alig néhány kilométer.

Elgondolkodtam.

Végülis még egy nap pihenő belefér az egészbe és abbe egy kis kitérő is. St.Louis nincs messze valóban.

-Rendben.-bólintottam. -De csak ketten nem mehetünk. Kell egy kisebb csapat.

-Beszállok!-szólalt meg egy hang a hátunk mögül, mire megfordultunk. Greg volt az.

-Köszönöm.-hálálkodott Dean.

-Ugyan, haver. Érted bármit!-mosolyodott el Greg, majd lepacsizott Deanel.

Lassan mindenki összegyűlt, kivételt képez ez alól Richard és Grace, illetve Darcy és Matt. Előbbiek tudjuk mi okból, utóbbiakat viszont csak sejtjük.

-Biztosan hancúroznak.-nevette el magát Ed.

Emily olyan savanyú képett vágott Ed beszólására, hogy féltem, mindjárt felképeli.

Közben mérlegeltem magamban, hogy kit is vihetnénk még a "kis utazásra" és szemem automatikusan megakadt Dylan-en. Oda is sétáltam hozzá.

-Dylan.

-Alice.-mosolyodott el.

Közben Dean és Greg is odajöttek.

-Mi...hárman-mutattam a fiúkra- elmegyünk St.Louisba. Emlékszel még a múltkorira? Amikor gyakorlatilag megegyeztünk, hogy ha erre jövünk, oda is elmegyünk? Dean barátnője miatt. Most tökéletes lenne az alkalom. A többiek pihenhetnének addig.

Dylan egy ideig csak bámult minket, de aztán megszólalt.

-Hülyék vagytok? Veletek megyek!-jelentette ki egyből Dylan. -Nem ölethetitek meg magatokat!

-Marlene miatt bármit...-suttogta Dean, de én mégis Greg reakcióját néztem, akinek szemeiben látva, mintha megtört volna valami.

-Nem öletjük meg magunkat. De valójában igen, szerettelek volna megkérni, hogy csatlakozz hozzánk.

-Még szép, Alice.-mosolyodott el. -Nélküled nincs csapat.

Zavartan elmosolyodtam.

-Akkor vagyunk már négyen.-sóhajtottam.

-Öten.-jelentette ki Adam hirtelen a hátunk mögül.

-Nem, te nem jösz.-ráztam meg a fejemet. -Pihentetned kell a lábad.

-Szerintem annak már teljesen mindegy.-vont vállat. -És nem akarok itt üldögélni, aggódva értetek.

-Alicenek igaza van. Maradsz, Adam.-jelentette ki Emily, majd felállt a kanapéról. -Én megyek.

Ed eléggé hitetlen arcot vágott. Vajon nem hitte, hogy Emily képes erre? Önként jelentkezni? Akkor elég hülye. Észrevehetné már végre magát...

-Rendben.-bólintottam. -Ennyien azt hiszem elegen leszünk.

-Greg!-vállt ki hirtelen a többiek közül Amanda, majd átölelte mostohatestvérét. -Kérlek ígérd meg, hogy visszajösz.-suttogta.

-Visszajövök, Mandy.-mosolyodott el Greg.

Mandy...ezt így még nem is hallottuk.

Azért az mindannyiunkat meglepett, hogy Amandát más is érdekli saját magán kívül. Bár az esti viselkedését is figyelembe véve úgy látszik, kezd észbe kapi.

Elköszöntünk a többiektől, majd elhagytuk a tömbházat és beszálltunk a kocsiba. Greg vezetett, én pedig mellette ültem.

-Köszönöm.-suttogta.

-Micsodát?-kérdeztem.

-Hogy megteszed ezt Dean miatt. Hiszen alig ismered.

Elmosolyodtam.

-Tudom, hogy ti jó emberek vagytok. Nem számít, hogy nem ismerlek eléggé benneteket.

Kérdés:

Na mit szóltok Amanda "fejlődéséhez"?:)