Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyire régen nem hoztam fejezetet. *shame on me* De remélem tetszeni fog!:)

P.S: A 'Dylice' fanok örülhetnek ennek a résznek.:D

Az út első felében csend uralkodott. Most nem hallgattunk zenét sem. A többiek lassacskán elaludtak, csak én és Dylan maradtunk fent.

Miénk az éjszaka, ahogy azt mondta korábban.

-Richard jófej.-jelentette ki hirtelen.

-Az.-mosolyodtam el.

-Azt hiszem, még nem köszöntem meg elégszer, amiért megkérdezted anyukádat a szüleim felől, szóval még egyszer: köszi szépen.

-Igazán nincs mit megköszönnöd.

-De igen. Így tudom, hogy van értelme annak, hogy tovább küzdjek.

Rá néztem.

-Van értelme. Persze, hogy van értelme.

Elmosolyodott.

-Szerinted eljutunk valaha Londonba?-kérdeztem.

-Ha így folytatjuk, több mint valószínű.-bólintott.

-És mi lesz ha...ha nem jutunk el mindannyian?

Dylan egy ideig hallgatott.

-El fogunk. El kell jutnunk. Ha nem is mindannyiunknak, de neked igen.

-Miért mondod ezt?-kérdeztem értetlenül.

-Mert te elég erős és elszánt vagy ahhoz, hogy sikerüljön neked.

Elpirultam.

-De egyedül nem menne.-ráztam meg a fejemet. -Ha ti nem lennétek én már halott lennék.

-Szerintem nem.-vágta rá. -Szerintem találtál volna valami módot arra, hogy tovább haladj.

-Kizárt.-ráztam meg a fejemet.

-Ismerlek, Alice. Tudom.

Ismer. Azt mondja ismer. Valójában...nem tud rólam sokat. Ő csak az új Alicet ismeri.

A régi Alicet meg észre se vette. A lányt aki a folyósón feltünésmentesen és meghúzódva bámulta őt...

A lányt, aki nem bírt a szemébe se nézni. A lányt aki sosem szólította le. Aki már 3 éven keresztül titkolja az iránta érzett érzéseit.

-Tévedsz. Nem ismersz, Dylan.-suttogtam.

Dylan nem szólt semmit, csak az utat nézte.

-Talán igazad van. Nem ismerlek eléggé. De ha kell, a nyakamat teszem rá arra, amit az előbb állítottam. Te egy túlélő vagy.

Elgondolkodtam. Higyjek Dylan Robert Westwicknek?

-Különben meg, ha ezt állítod, oké. Igazad van. Akkor mesélj, hogy megismerjelek.

-Semmi kedvem erre.-kerültem ki a kérdését. -Ugyanis én nem vagyok érdekes.

Dylan elnevette magát.

-Dehogynem. Titokzatos vagy. Ezért vagy érdekes. Számomra legalábbis.

-Tényleg ne beszéljünk rólam, Dylan.-ráztam meg a fejem.

-Ezt nem úszod meg, Alice. De akkor mesélek én. Rád meg később visszatérünk. Mert remélem, ha én megnyílok neked, akkor te is nekem. Vagy talán ez a baj? Nem bízol bennem?

-Dehogynem.-vágtam rá egyből. -Csak nem annyira könnyű megnyilnom. Senkinek. Szerinted ez velük nem így volt?-mutattam a többiekre.

-Értem. Oké. Akkor kezdem én. Kérdezz. Bármire válaszolok.

Elnevettem magam. De mégis mit kérdezhetnék Dylantól?

Aztán eszembe jutott: ha már meg akar nekem nyílni, akkor valami személyesebbet kellene kérdeznem.

-Mesélsz...a családodról?-kérdeztem.

Elmosolyodott, majd a kabátja belső zsebébe nyúlt és átadott nekem egy képet.

-Ne nevess. Ez azt hiszem egy hónapja készült. Az uncsitesóm esküvőjén. Ki akartam dobni, mert irtó hülyén nézek ki rajta. De végül örülök, hogy nem tettem. Most nagyon jól jött. 

Megnéztem a képet. Dylan volt rajta a szüleivel. Az anyukájának barna haja volt és épp csak a mosolya hasonlított a Dylanére. Apukája viszont teljesen úgy nézett ki, ahogyan ő. Illetve azt kivéve, hogy neki volt egy sebe az ajka alatt.

-Nem is nézel ki hülyén.-vágtam rá.

-Nem? Azt mondod?-vigyorgott. -Egyébként apu informatikus, anyu meg díszlettervező.

-Érdekes páros.-mosolyogtam.

-Valóban az. De legalább nem olyanok, mint más szülők, hogy egyfolytában vitázzanak. Azt nem mondom, hogy annyira jóban lennének, viszont megvannak egymás mellett.

-Aranyos.-mondtam. -Az enyémekkel meg pont az van, amit te is mondtál. Egész nap vitáznak.

-Ezt sajnálattal hallom.-mondta elszontyolódva.

-Amúgy anya egy virágboltban dolgozik. Apa meg egy bankban.

-Na látod, hogy megy neked ez a megnyílás.-mosolyodott el.

-Szerinted miért tűnnek el? Mármint a legtöbb apa. Az enyém, a tied, a Richardé...?-váltottam témát.

-Nem tudom.

-Richard szerint lehet, hogy létrehoztak egy sereget, akik a kóborlók ellen kell harcoljanak.

-Az nem kizárt.-bólintott Dylan. -Sőt, ez elég logikus magyarázat.

-Azt tudod, hogy a vírus hogyan pusztított és mi miért vagyunk mégis életben?-kérdeztem.

Megrázta a fejét.

-A hibás génekkel rendelkező embereket változtatja át. Akinek meg jók a génjei, életben maradnak. Ezt is Richardtól tudom.

-Ez a Richard jó sok mindent tud.-jegyezte meg.

Egy pillanatig vágott egy fura arcot. Csak nem féltékeny?

Ugyan már Alice, Dylan nem szerelmes beléd, miért lenne féltékeny? Ez ésszerűtlen.

-Mennyi van még hátra az útból?

-Legalább másfél óra.-mondta Dylan. -Máris meguntál?

-Nem, dehogy.-nevettem el magam.

-Akkor kérdezz még.-vigyorgott.

-Öhm...oké.-gondolkodtam el. -Nos, lehet hogy ez egy kicsit fura kérdés ez...de mi a helyzet az exeiddel?

-Az exekkel?-nevette el magát. -Tényleg érdekelnek az exeim?

-Persze, ha nem irtó személyes.-mondtam.

-Irtó személyes?-nevetett. -Dehogy az. Csak picit kínos.

-Tényleg nem muszáj elm...

-...nincsenek exeim.-szakított félbe.

Elkerekedett szemekkel néztem rá.

-Szivatsz?

-Ez komoly, Alice. Sosem jártam senkivel.-kuncogott.

-Ezt nem értem.

-Miért nem?

-Ja, izé...-vörösödtem el. 

Nem kellett volna ezt mondanom. A francba, most hogy szedjem ki magam?

-Nem értem, mert...tök jófej vagy.-fújtam ki a benn tartott levegőt.

-Az nem számít, ha jófej vagyok.-nevetett. -A lányoknak nem. Csak a pénz, tudod...

-Nekem nem.-vágtam rá.

-Mert neked mi számít?-kérdezte mosolyogva.

-Hát a jófejség az biztosan. A humor egy plusszpont. Ha valaki szeret, azért szeressen aki vagyok és ne ítéljen el emiatt. És nem kell, hogy dúsgazdag legyen és cabrióval járjon iskolába. Csak az érdekel, hogy rendes és megértő legyen. Ennyi.

-Egek, hol voltál eddig?-mosolyodott el.

Már megint sikerült zavarba hoznia. Veszélyes beszélgetni vele.

-Mi a helyzet a te exeiddel?

-Egy cipőben járunk.-nevettem el magam.

-Tudod...a pokolba az ilyesmikkel.-jegyezte meg. -Szerintem eljön az ideje majd annak is, hogy szerelmesek legyünk, nem?

-El...-suttogtam.

Csak én már az vagyok...

-Csak lenne ennek vége már. Habár nem tartom kizártnak, hogy Apokalipszis közben is szerelmes legyél... Végülis láttad Trinát és Tylert, tök aranyosak voltak. No meg úgy láttam, hogy valami kezd alaklulni Grace és Richard között is. Remélem összejön nekik.

-Én is remélem. És igazat adok neked, semmi sem kizárt.-mosolyodtam el.

Aztán az utat kezdtem el figyelni. Még mindig rettenetesen sötét volt, hogy a lámpák nélkül még az orrodig sem láthattál volna el.

Aztán valami egészen váratlan történt. Dylan...

Megfogta a kezemet és rámmosolygott. 

-Jó veled beszélgetni.-jegyezte meg.

De még levegőt is alig voltam képes venni ezek után.

Dylan Westwick megfogta a kezemet...