Megszállt az ihlet, emberek! :DD Itt az új rész :)

Fél órája indultunk útnak. Szokásomhoz híven az ablakon bámultam ki és gondolkodtam. Mindenen, ami az utóbbi hetekben történt.

Ahogyan a padláson felébredtünk, akkor még semmit sem sejtve...

Ahogy kinéztünk az ablakon...

Ed nevetése...

Amikor megtaláltuk a leveleket...

A szökési hadművelet...

Az utolsó néhány perc amit a lakásomban töltöttem...

Amikor a tetőn dobáltuk a kóborlókat...

Az autó és az aluljáró...

A végleges kivonulás Los Angelesből...

Az első éjszaka amit átvirrasztottam Dylan-el...

Midnight...

Las Vegas...

A bolt...

A második éjszaka a zenelejátszóval és Adam-el...

Az eredeti útvonal Salt Lake City felé...

A zombihorizont...

Az erdő...

Az első találkozás Ann-el és Codyval...

Cody nevetése...

A vadászlak...

Amikor Dylan egy zsebkést ad nekem...

A tábor...

14 12 68...

Amikor Tyler rám kacsintott...

A portyázás Ed-el...

Amikor eljátszottam, hogy a barátnője vagyok...

Cody bocsánatkérése...

A szadista táborvezető és Ernest, az orvos...

A szökés...

"Dixon-lány és Dixon-srác"...

A menekülés az erdőben...

Találkozás Ed-el...

A csapat ismételt összeállása...

Adam sérülése...

Iris és Trina segítőkészsége...

Én és Dylan a padon...

Kóborló lövöldözés...

Nyomunkban a táborvezető és csapata...

Az enyém és Betty bújkálása a raktárban...

Az emlékek...

Dylan és Ed ránk találása...

A fogadalmunk Dylanel...

A búcsúzás Trinatól és Iristől...

Az út Denver fele...

Az enyém és Ed beszélgetése hajnalban...

Denver...

A bolt...

Franklin doki...

Emily üzenete és vígasztalása...

Adam lábáról való beszélgetés...

A döntés...

És most a kocsi.

Annyi mindent átéltünk csupán néhány hét alatt. Azóta talán eltelt már egy hónap. Már nem számolom a napokat.

Anya. Apa. Allison, a hugom. Hiányoznak.

"-Anyu, ígéred, hogy sosem hagysz el?-kérdeztem anyától, a kocsi hátsó üléséről.

-Még szép, kicsim...-simogatta meg a fejemet anya. -Anyu mindig veled lesz.

-És mi lesz, ha mégsem? Ha a rossz bácsik elvisznek téged vagy engem?

-Csak 7 éves vagy, Alice. És anyu nem fog tőled elszakadni. Soha."

Felébredtem. Csak álom volt. Álom az egész. Nem emlékszem rá, mikor aludtam el.

-Hol vagyunk?-kérdeztem Emilytől, mivel a kocsi egy helyben állt. 

-Lincolntól már nem messze. Dylan és az a doki elmentek valami drótokat keresni a rádióhoz. Már majdnem sikerült megszerelnie.

-Komoly?-csillantak fel a szemeim.

-Bizony.-bólogatott Ed.

Ez a hír felvillanyozott. Hála az égnek! Mégis volt értelme bízni a dokiban.

Hamarosan vissza is tértek Dylanel.

-Mi történt?-szólítottam le Dylant, mivel csupa vér volt a pólója.

-Semmi komoly. Belebotlottunk pár kóborlóba.

-Ó, értem.

Visszaültek a kocsiba. A doki szerelte a rádiót.

-Még mennyi van Lincolnig?-kérdezte Betty.

-Úgy 25 kilométer.-válaszolta Tyler.

Fuck...megint átaludtam az utat?

Ekkor fura hangokat hallottunk meg.

-Frekvencia!-kiáltott fel örömben a doki, majd csűrni-csavargatni kezdte a készüléket. -Haló...őrmester, hadnagy!-szólt bele a rádióba.

Semmi.

Tovább csavargatta, újabb frekvencia hangok hallatszottak.

-Őrmester, had...

-Jelen!-hangzott vissz egy rekedtes hang a túloldlról.

-Őrmester?-csavart mégegyet a készüléken a doki.

-A britt tengerészgyalogosság őrmestere, igen. Kivel beszélek?

-A nevem Dr. Franklin. Amerikából jelentkezem, Lincolnból.

-Lincoln? Hogyan ért el bennünket?

-Egy rádiókészüléken keresztül. Egy csapat tinivel vagyok.

-Értem. A menedék felé tartanak?

-Igen.

-Rendben. Bejegyzem önöket. Hányan vannak.

-Velem együtt kilencen.

-Rendben van.

-Uram...-szólalt meg Tyler. -Lenne egy kérdésem.

-Mondd, fiam!

-Válthatnánk pár szót a szüleinkkel?

-Nem lehet fiam. Tartogatjuk az energiát. Túl sokat veszítenénk...

-Kérem.-próbálkozott Tyler. -Hetek óta úton vagyunk. Csak hallani szeretnénk a hangjukat.

-Egy. Egy ember hozzátartozói. Többet nem tudok beígérni. Sajnálom.

-Az is elég. Köszönjük.-hálálkodott Tyler.

-Diktálja a nevüket.

-Csak egy pillanat. Előbb eldöntenénk ki hozzátartozói legyenek.

-Rendben. Adok fél percet.

Tyler leállította a kocsit és hátra fordult.

-Mind tudjuk, kinek az érdeme ez.-szólalt meg.

Mindenki egyenként nézett rám.

-Nem, srácok.-tiltkoztam. -Emilynek fontosabb.

-Ez a te érdemed Alice.-szólt Emily. -Én tudom, hogy jól van a családom.

-De...

-Beszélj velük.-fogta meg a vállamat hátulról Grace és biztatóan bólintott.

Elmosolyodtam. 

-Rendben.-egyeztem bele.

-Amanda és Allison Black. Los Angelesből.-mondta be Tyler.

-Rendben. Pár perc és megkeressük őket. Szíves türelmüket kérjük.

Addig kiszálltam a kocsiból és helyet cseréltem a dokival.

Tyler megfogta a kezemet.

-Nem lesz semmi baj.

Bólintottam.

Csak vártunk. Az a néhány perc óráknak tűnt. Hatalmas gombóc volt a torkomban.

-Alice?-hallottam meg hirtelen egy hangot a rádióbol. A nyolc éves hugomé volt.

-Ally?-kérdeztem és éreztem, hogy menten elsírom magam.

-Szia.-nevetett bele a rádióba. -Anyuci mondta, hogy hamarosan jösz. Hol vagy?

-Úton.-záporoztak máris le a könnyeim az arcomról. -Úton vagyok, Ally.

-Dejó!-hallottam ahogy örül. -Ugye hozol nekem majd valamit?

-Persze.-szipogtam. -Még szép.

-Szeretlek, de most adom anyut mert beszélni szeretne veled. Siess majd.

-Sietek.-mondtam vigyorogva, könnyeim még mindig végigfolyva az arcomon. -Én is szeretlek, Ally.

-Alice?-szólt bele a készülékbe anya.

-Szia anyu.-szipogtam tovább.

-Uram Isten!-hallottam ahogy elsírja magát. -Hogy vagy? Hol vagy?

-Jól vagyunk. Lincolnban vagyunk.

-Ennyire messze Los Angelestől?-kérdezte elképedve. -Tudtam, hogy erősek vagytok. Mindenki rendben van? 

-Igen. És nálatok? Ott van a többi szülő?

-Igen. Mindenki itt van. Emily egész családja, Tyler anyukája, Ed huga és édesapja, Grace bátyja és anyukája is, Betty egész családja, Adam anyukája...itt vannak mind.

Mindenki fellélegezett.

-És mi a helyzet Dylan szüleivel? Tudsz valamit róla? Vele ébredtünk a padláson. Dylan Westwick.

-Westwickék, persze.-válaszolta anyu. -Az édesanyja kért rá, hogy tegyem oda hozzátok, meneküléskor találkoztunk. Itt van az unokatestvérével. Az apukája nincs itt, nem lehet tudni mi lett vele.

Hátrafordultam és szembe néztem Dylan-el.

-Köszönöm.-suttogta, majd halványan elmosolyodott.

-Lejárt az idő!-szólt be az őrnagy ismét.

-Vigyázzatok magatokra kicsim! Szeretlek.

-Én is szeretlek, anya!-kiáltottam, majd az "adásnak" vége is szakadt.

Ott ültem továbbra is az anyósülésen és csak merengtem magam elé, miközben Tyler továbbhajtott. Mindenki rendben volt. És ők éltettek bennünket tovább...

*

A doki laborjában voltunk, mindenki lezuhanyzott és csak tengtünk-lengtünk. Grace praktikákat tanult a dokitól, ő volt az egyedüli, aki hasznosan töltötte az idejét.

Megköszöntem a dokinak amúgy. Ő pedig megköszönte , hogy bíztam benne és segítettem rajta. Mi holnap tovább megyünk. Ő viszont itt marad, kifejleszteni az ellenszert amihez sok idő és próbálkozás kell majd.

Eldöntöttem, hogy nem maradok tovább a laborban, inkább megyek és járok egyet, kiszellőztetem a gondolataimat.

Kisétáltam és a biztonság kedvéért fegyvert is vittem magammal. Kimentem a laborból, át a nemrég megölt kóborlótetemeken és ki a kórházból is. Valami nyugis helyet kerestem. Valahol ahol egyedül lehetek a gondolataimmal. Egy saroknyira a kórháztól kiválasztottam egy épület udvarát. Volt ott egy játszótér is, így leültem egy régi hintára és gondolkodtam. Mint ahogy azt mindigis tettem.

*

Eltévedtem. Én, aki mindig eligazolódik egyedül, most eltévedt.

Valahogy egy totálisan más irányba indultam el és egy másik épületbe mentem be. Kb rohanok most is a kóbprlók elől. Lelőttem párat, de rengetegen voltak. Felrohantam a lépcsőn, mert egy irodaházban voltam.

Berohantam egy ajtón, de ott is tele volt kóborlókkal.

Pá-pá, világ! Viszlát, Alice. Ennyi volt, kész, vége. Most meghalok. Legalább még egyszer hallhattam anya és Ally hangját...

Ekkor viszont valami váratlan történt. Valaki hirtelen megfogta a vállamat és hátra húzott.

-Vigyázz!-kiáltotta.

Gyakorlatilag megmentett. Egy kóborló rám akart támadni oldalról.

Na de...ki ez?