*Dylan szemszöge*

-Trina vagyok, ő itt Iris!-mutatta be magukat a szőke lány, miután ellátta Adam sérülését. -Ígérem, bízhattok bennünk.

-Az ígret erős szó.-jegyezte meg Tyler.

-Miért? Szerinted képesek lennénk kinyírni titeket?-kérdezte a lány, majd teát töltött nekünk.

-Elég horrorfilmet láttam már. Köszönöm.-vette át a csészét a lánytól.

-Köszi.-vettem át én is a sajátomat.

-Vigyázzatok, nehogy meg legyen mérgezve.-kacsintott rá Tylerre, mire az elnevette magát.

-Nincs véletlenül egy térképetek vagy esetleg egy járgányotok?-kérdeztem.

-Van. De miért kellene? Máris menni akartok? Tudjátok, hogy a barátotoknak még pihennie kell, nem?

-Igen. És nem szeretnénk még elmenni, ha maradhatunk persze. Csak meg kell találnunk a társainkat. Elszakadtunk tőlük amikor a táborból kiszabadultunk.

-Hányan vannak?

-Öten.

-És merre mentek?

-Ha jól sejtem, nyugatra. Igazából ez bonyolult, de ha jól tudom, egyikük innen 40 km-re van. Salt Lake City fele.

-Hú. Hogy került oda?

-Hosszú mese. De meg kell találnunk őket. A barátaink.

A két lány összenézett.

-Rendben. Iris veled megy akkor. Elég jól ismeri a környéket.-mondta Trina.

-Rendben. Ty...itt maradsz?

-Persze.-bólintott.

-Ha Adam felébred, remélem Aliceék is meglesznek.-jelentettem ki, majd Iris nyomában kimentem az ajtón.

A hátsó udvaron egy teljesen jó állapotú Jeep Wrangler díszelgett.

-Én nem tudok vezetni, szóval tied a pálya.-adta át nekem Iris a kulcsot. -De aztán ne zúzd össze nekem, mert minőségi darab.-ült be az anyósülésre.

-Vigyázni fogok rá, ígérem.-bólintottam, majd beindítottam a kocsit.

Elindultunk.

*Alice szemszöge*

Egy teljes éjszakát töltöttem a lányokkal az erdőben. Egész végig rohantunk, mert tele volt kóborlókkal, alig lehetett egy percnyi nyugalmunk, de megcsináltuk.

Egy tisztásszerűségen pihentünk meg reggel, hogy együnk és igyunk valamit.

-Végre! Azt hittem, éhen halok!-jegyezte meg Emily. -Tényleg Alice! Még el sem mesélted azt az éjszakázásodat Dylannel.

-Úú, tényleg! Arra én is kíváncsi vagyok!-ült közelebb Betty hozzám.

-Ugyan már lányok! 

-Na meséld el! Légyszives. Addig úgy sem hagyunk békén.-nyaggatott Grace is.

Sóhajtottam.

-Rendben.

És elkezdtem mesélni a nem túl izgalmas estémet Dylanel.

-Isteneeem. Össze fognak házasodni!-visította Betty.

-Cssst! Bolond vagy? Még a végén ránk találnak a kóborlok!-szólt rá Grace, mire mindannyian elnevettük magunkat.

-Amúgy tényleg aranyosak vagytok.-tette hozzá Emily. -Majd szólj, ha összejösztök!-nevette el magát.

-Nem hinném. Én a szerencsétlenek mintapéldája vagyok.-vontam vállat.

-Tényleg lányok! Haaa választhatnátok bárkit a csapatból, a fiúk közül...ki lenne az?-tette fel a kérdést Grace. -Emily?

-Edward.-vágta rá kuncogva.

-Betty?

-Hmmm. Nem is tudom. Régen tetszett Adam. De mostmár inkább Tylert kapnám el egy menetre!

Szolidan vállon boxoltam.

-Ezt elmondom neki!-jegyeztem meg.

-Neeee!-temette az arcát a kezeibe.

-És te Grace?-kérdeztem.

-Nem is tudom. Nekem kéne valaki új a csapatba...Nem igazán a zsánerem egyikük sem.

-Na és Adam?-kérdeztem automatikusan.

-Adam? Hmm. Neeah...-rázta meg a fejét. -Mármint cuki meg minden, de...nem. De miért őt kérdezted? Bejön ő is neked?-kérdezte hatalmas vigyorral az arcán.

-Nem. Dehogy, nem azért. Mármint...nem néz ki rosszul vagy ilyesmi, csak momentán ő jutott eszembe.

Mindhárman fapofával néztek rám.

-Na jó.-sóhajtottam. -Mondta, hogy tetszel neki.

-Tényleg? Akkor sajnálom...-vont vállat. -Nem a szőkék az eseteim. De neked annál inkább.-jegyezte meg. -Valld be, ha nem lenne Dyl, akkor több mint valószínű, hogy Adam tetszene neked.

-Grace, az egyátalán nem biztos...
-Most komolyan? Ty a legjobb barátod. Ha tetszene neked, rég együtt lennétek már. Eddel szintúgy. Különben is, Emily miatt amúgy sem jönnél vele össze. Na de Adam...őt mindig bevéded és még a legszarabb poénjain is nevetsz. Mondd nekem...mi ez ha nem tudatalatti trú láv?-rebegtette meg a pilláit.

-Hagyd abba, Grace! Különben is, nem is rosszak a poénjai...

-Hah! Mondtam hogy nem epekedik utánna! Be van bizonyítva!-mutogatott rám Grace.

-Nem!-kiáltottam full vörös fejjel.-Mostmár tényleg fejezd be!-álltam fel a földről, azzal a szándékkal, hogy meghúzzam a fülét (mert azt utálja), amikor hirtelen hangokat hallottunk egy bokor mögül.

Azonnal a kezembe kaptam a zsebkést és settenkedtem oda a bokorhoz.

Már épp készültem volna lecsapni amikor a kóborló kidugta a fejét, ám az elkapta a kezemet.

-Alice. Már másodjára próbálsz kinyírni engem. Először az aluljáróban, most meg a bokorban! Mi jöhet még?-kérdezte nevetve.

-Ed...Uram Isten!-eresztettem le a fegyvert a kezemből, majd öleltem át. -Hogyan?

Ed elmosolyodott.

-Mindent elmesélek, de hadd öleljem meg a többieket is.

Miután ez megtörtént (Emily boldogságát nem lehetett volna elrontani), Ed leült mellénk és mesélni kezdett.

-Amikor ott hagytál Codyval, elkezdtem sétálni a főúton, -megjegyzem, majdnem meghaltam, annyi kóbrló rohant le ott a semmiből-, de sikerült túlvészelnem. Aztán rám mosolygott a szerencse, ugyanis találtam egy még működőképes autót. Kicsit meg kellett itt-ott ragasztószalagoznom, de elindult. Amikor visszatértem, hallottam a lövéseket, így elrejtőztem az erdőben, a kocsit az úton hagyva. Aztán az erdőben bóklásztam, ameddig meg nem hallottam úgy 5 perce Betty visítását. Rögtön felismertem.-vigyorodott el.

-Mondtam. Ha nem is kóbrló, de Ed.-nézett rá Grace, Bettyre.

-Egyébként...hol vannak a srácok?

Nyeltem egyet.

-Amikor kiszabadultunk a börtönből, azt mondták, fedeznek bennünket és utánunk jönnek, de nem lett így. Most is őket keressük és nagyon remélem, sikerült kijutniuk.-meséltem el.

-Akkor mire várunk? Ki a főútra gyerekek! Ott több szerencsénk lesz.-jelentette ki Ed. Visszatért régi jó vezérünk.

*

A

ddig sétáltunk, ameddig be nem esteledett. A srácokat sehol sem találtuk, nekem meg a kedvem egyre alább hagyott. Mi van, ha meghaltak? Mi van, ha még odabent vannak a Táborban?

-Gyerekek...mi az ott?-kérdezte Betty.

Fényforrás látszódott a távolban.

-Az egy ház!-kiáltott fel Ed. -Bekérezkedjünk éjszakára?

-Szerintem igen.-mondta Grace.

-De várj már Ed...mi van ha ezek is pszichopaták?-kérdezte Emily.

-Kiderítjük. Gyertek.

Követtük Edet. Három percnyi gyaloglás után megérkeztünk a házhoz. Kő papír ollóval döntöttünk, hogy ki kopog be. Rám jutott a sor.

Dobogó szivvel lépkedtem fel a kis lépcsőn. Bekopogtam.

A házban hirtelen suttogást véltem felfedezni, aztán a nyikorgó padló zaját, amint lassan az ajtó fele sétál. Mintha habozott volna.

Aztán kinyilt az ajtó.