Behúnytam a szemeimet és vártam a tűszúrást, de semmi sem érkezett.

Hirtelen berontott a szobába Adam és fegyvert fogott az orvos fejére.

-Eressze el a lányt!-utasította, mire az orvos eloldozta a kezeimet.

A főnököt Dylan szorította sarokba.

-Gyere Alice...-fogta meg Adam a kezemet, majd rohanni kezdett velem.

Egy kisebb folyósóra értünk.

-Kövesd a lyukakat a falon. Valahol arrafelé megtalálod Bettyéket. Rojanjatok ahogy csak tudtok.

-Mi lesz veled és Dylanel?-kérdeztem.

-Utánatok jövünk. Csak fedezünk benneteket.-jelentette ki, majd megfordult.

-Adam várj!-fogtam meg a kezét. -Ígérd meg, hogy mindketten élve kijösztök!

-Ígérem.-mosolyodott el.

A távolodó, rohanó alakját néztem, majd utasításai szerint követtem a lyukakat a falon. Bár az elején tényleg kicsinek tűnt, kiderült, hogy a folyósó nagyon is hosszú. Hangokat kezdtem el hallani minden irányból, így gyorsítottam a lépteimen, végül pedig már rohantam, mert zakatolás és lövöldözés hallatszódott a hátam mögül. Őszintén, csak remélni tudtam, hogy jó irányba haladok, mivel rég nem figyeltem már a lyukakat. Egyre közeledő lépteket hallottam és már szinte feladtam volna amikor...

-Alice!-kiáltotta valaki, így balra fordultam és egy nyitott vasajtó mögött Tylert láttam meg. Gyorsan berohantam az ajtón és szorosan átöleltem.

-Jól vagy?-kérdezte.

-Igen. De aggódom Dylan és Adam miatt. Mindenfele lövöldöznek és...

-Hé, nyugi! Nem lesz semmi bajuk. Figyelj, én megvárom őket. Emilyék már kimentek pár perce innen. Még maradt itt két hátizsák, rohadt szerencsénk van, hogy ide tették a cuccainkat. Vidd magaddal őket, a nyugati kapu fele menj, ott lesz Cody is. Kövesd az utasításait.

-Nem hagylak téged is magadra.-ráztam meg a fejem.

-De igen. Úgy ismersz, mint aki gyenge?-nyomott egy puszit az arcomra. -Most pedig menj. Tudom, hogy te bátrabb vagy mint megannyian itt, de a lányoknak most nagyobb szüksége lesz rád.

-Oké. Vettem.-mondtam, majd magamra kaptam a két hátizsákot. -Ha meg mersz halni, megöllek!-mondtam nevetve, mire ő is nevetni kezdett.

Bólintottam, majd kimentem egy másik ajtón, egyenesen a hűvös éjszakába és a nyugati kaput kerestem. A fal mellett haladtam, mivel őrök jó szerével voltak, de tény hogy nem annyian, mint korábban.
A biztonság kedvéért elővettem a még mindig a bakancsomban lapuló zsebkést és a kezemben szorongattam, hogy véletlenül se érjen meglepetés.
A lehető leggyorsabban próbáltam haladni, ám a zajok miatt tíz lépésenként mindig meg kellett állnom.
Végül sikeresen eljutottam a falkapuhoz, ahol ott volt Cody is a többiekkel.

-Alice!-ölelt át Grace. -Annyira aggódtam!

-Minden rendben velem.-mosolyodtam el. -De ti miért álltok itt?

-Nem tudjuk a kapukódot. Már számtalan számot írtam be!-mondta Cody csüggedten.

-Hány számból áll?-kérdeztem.

-Három kétszámjegyüből.

- 14 12 68.-mondtam Codynak.

Működött. A kapu kinyílt, de hatalmas zajt csapott, így minden őr utánunk iramodott. Rohantunk ahogy csak tudtunk, ki az erdőbe, Midnight és Daisy pedig ugatva rohantak velünk együtt.

Jó pár száz métert rohanhattunk már, amikor egyszerűen kifulladtam és a többiek is. A katonák folyamatosan lövöldöztek, nekünk pedig már nem volt menekvésünk.

-Menjetek.-mondta Cody. -Én majd feltartoztatom őket.

-Nem teheted.-mondta Emily.

-Gyere velünk, Cody!-mondtam.

-Nem mehetek, nekem chipem van és elkapnának titeket ha velem lennétek.

-De nem adhatod fel magad!

Elmosolyodott.

-Miattad...megéri. Oké?

-Ne mondd ezt...-kérleltem könnyes szemekkel.

Cody közelebb jött hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra.

-Néha áldozatokat kell hozni.-mondta.

-De nem ilyeneket.-tiltakoztam.

-Minden rendben lesz. Ez az én hibám volt. És nekem kell helyre hoznom. Viszlát Dixon-lány.

-Viszlát Dixon-srác.-öleltem át a patakozó könnyeimmel.

-Még találkozunk.-kacsintott, majd visszaszaladt abba az irányba ahonnan jöttünk.

-Gyere Alice... -tette a kezét Betty a vállamra, majd tovább kezdtünk rohanni.

Ekkor tudatosult bennem, hogy elveszítettem egy barátot. Mert Cody, még ha csak alig ismertük egymást, a barátom volt.

A fegyverek zajai halkulni kezdtek, mi pedig kiértünk a főutra. Először voltunk csak mi négyen, lányok.

-Kóborlók!-kiáltotta el magát Emily.

Hárman voltak.

A zsebkéssel a kezemben feléjük iramodtam.

-Alice!-kiáltott utánam Betty, de én csak könnyűszerrel leszúrtam a kóborlókat. Kezdek belejönni.

Minden idegességemet és frusztrációmat belevittem a gyilkolásba.

-Menjünk. Keressük meg a többieket!-intettem a fejemmel, a lányok pedig döbbenten követtek.

*Dylan szemszöge*

Adam mögött rohantam, ki az épületből, aztán a keleti kapuhoz, mögöttem Tyler rohant. A nyugati kapunál hemzsegtek a katonák, így muszáj volt a keleti választanunk. Pár embert meg kellett sebesítenünk ahoz hogy kijussunk, de minden simán ment.

Egy ideig.

-Hol van Alice? Megtalált téged?-kérdezte Adam, Tylertől.

-Igen. A nyugatihoz küldtem, remélem sikerült kijutniuk.-válaszolta Tyler.

-Sikerült.-szóltam közbe.

-Honnan tudod?-kérdezte Adam.

-A kapu nyitva volt. És rajtam kívül Alice volt az egyetlen, aki tudta a kódot.

Adam elmosolyodott.

Aztán hirtelen zajt hallottunk mögülünk, így futásnak eredtünk.

Aztán a zajok egyre halkultak és mi is lelassultunk.

Adam elég messze volt tőlünk, jóval előrébb haladt mint mi.

Amikor azt hittük, mostmár minden oké, hirtelen egy lövést hallottunk, majd Adam ordítását és láttuk ahogy a földre zuhan.

-Adam!-kiáltottam el magam.

Egy ember kecmergett elő a bokorból és ismét lőtt volna egyet Adamre, ha nem kapcsoltam volna időben és le nem lövöm a tagot.

Adam nyöszörögni kezdett.

-Jövök haver, jövök, jövök, jövök!-rohantam oda hozzá, nyomomban Tylerrel.

Szerencsénkre csak a lábát találta el a golyó, de még így se lehetünk biztosak abban, hogy újra járni tud majd.

A vállunkra tettük egy-egy kezét és úgy cipeltük ki őt, egyenesen egy útra.

-Most mihez kezdjünk?-kérdezte Tyler. -Keressük meg a lányokat?

-Nem tudom. Teljesen más irányban vannak mint mi.

-Akkor induljunk el az úton. Egy idő után biztosan összetalálkozunk velük.-javasolta Tyler.

-Rendben.-bólintottam. -Cipeljük felválltva Adamet. Most viszem én, te meg hozd a csomagokat.

Tyler bólintott. A hátamra kaptam Adamet és bár arra számítottam, hogy nehéz lesz, mégsem volt annyira az. Elindultunk a kihalt úton.

Sok ideig gyalogoltunk és még mindig nem találtuk meg a lányokat, amikor hirtelen a semmiből két lány ugrott elénk, az egyik sebesült homlokkal.

-Kik vagytok?-kérdezte a szőke.

-Táborszökevények.-mondta Tyler.

-Ti is? Mi is épp hogy nem kerültünk be oda.-mondta.

-Mi történt a sráccal?-mutatott a sebzett homlokú lány, Adamre.

-Megsebesült. Lábon lőtték.

-Akkor kezelni kell. Rögtön. Van egy kunyhónk nem messze, az anyukám ápolónő volt, az apukám orvos segíthetek rajta.-mondta a szőke lány.

Tylerre néztem. Ugyan az járt a fejünkben. Ha megbízunk bennük, ugyanúgy járhatunk mint a táborral. De ha semmit sem teszünk, Adam talán elvérzik.

-Rendben.-jelentette ki Tyler, majd követtük a lányokat.

Remélem, a mieink is meglesznek. Most nagyon nagy szükségem lenne Alicere.