Sokáig autóztunk, körülbelül 40 kilométert tehettünk meg. Ed vállára döntöttem a fejemet, hogy hitelesebben alakítsuk a "hű, de szerelmesek vagyunk" sztorit, mivel Anne le nem vette volna a szemét róla.

Idegesített, hogy Ed belekevert a hülye sztorijába, de mivel ezer éve barátok vagyunk, természetes hogy segítek neki.

Nem engedhettem, hogy megcsókoljon, még ha csak megjátszásból is. Emily miatt nem tehetem. Örökké bűntudatom lenne.
Már azóta tetszik neki Edward, amióta először találkozott vele. Emlékszem, még én ismertettem össze őket.
Egy novemberi esős nap volt és én meg Ed bemenekültünk a kávézóba, ahol Emily anyukája dolgozott. A sulink egymástól nem messze volt és mindig együtt mentünk haza, de aznap egyikünk sem vitt ernyőt, ezért határoztunk a "menekülés" mellett. Természetesen Emily is ott volt és ő meg Ed rögtön egy hullámhosszra kerültek. Azóta is csak azt hallgatom, hogy Ed mennyire "tökéletes" pasi...
Azóta persze Emily rajongása átalakult szerelemmé és bár nem beszéltünk róla, de szerintem Ed is hasonlóan érez iránta. Meg is fogom kérdezni amint lesz rá adandó alkalmam.

A kocsi hirtelen lefékezett, én pedig felvettem a fejem Ed válláról, hogy meglássam hol is vagyunk.
Egy sziklás erdőszakaszon álltunk meg, egy kisebb lakótelepen.

Kiszálltam a kocsiból, majd kinyújtoztattam elgémberedett végtagjaimat.

-Oké, oké.-mondta Cody. -Két csapatra oszlunk. David, Mark, Anne és Rose, ti együtt. Én majd az újoncokkal megyek.-fogta meg az enyém és Ed vállát.

Anne láthatóan nem nézte Jó szemmel, hogy Ed nem vele megy, de végül csak elfordult és követte a csapattársait.

Cody egy-egy hátizsákot nyomott a hátunkra, majd elindultunk. Alig tettünk meg néhány lépést, egy épület mögé húzott be minket.

-Mit művelsz?-kérdezte Ed.

-Sajnálom...-suttogta, miközben a szemembe nézett.

Ed és én összenéztünk.

-Mégis mit?-kérdeztem értetlenül.

-Én...nem akartalak ebbe belerángatni titeket, nem is sejtettem, hogy ez lesz...

-Cody...miről beszélsz?

Cody sóhajtott.

-Többé nem mehettek el a táborból.

-Hogy mi van?-kérdeztem.

-Én...mi...szóval a főnök nem engedi. Kell neki a munkaerő és ti tökéletesen megfeleltek. Az van... hogy...

Ednek elfogyott a türelme és a falnak nyomta Codyt.

-Bökd ki végre, hogy mi folyik itt!-kiabálta. -A fenébe is!

-Az emberek napról napra fogynak nálunk. Haldokolnak, kínozzák őket, néhányukat meg is ölik.

Elkerekedtek a szemeim. Tudtam, hogy valami nincs rendben itt. Annyira tudtam.

-Miért?-kérdezte Ed.

-A főnökünk... régen egy híres cégtulajdonos volt és természetesen nem akar most sem lemondani a jó életről. Van néhány talpnyalója akiket még mindig fizet, mert síkhülyék és azt hiszik, hogy a pénz még számít ebben a világban. Ezek a síkhülyék meg dolgoztatják az embereket és újabb meg újabbakat toboroznak. Én tök naív voltam amikor idekerültem. A szomszédom, Frank súlyosan meg volt sebesülve és itt kértünk menedéket. Másnap munkába raktak engem. Rengeteg verést kaptam, de megtanultam kezelni a síkhülyéket. Mostmár tisztelnek. A szomszédomat megszerették, ő lett a számontartó és teljesen megváltozott. Amikor idehoztalak benneteket én esküszöm azt hittem, elmehettek. De amikor a főnök elmondta Dylannek, hogy dolgoznotok kell, már tudtam, hogy nincs menekvés.

Ed elengedte Codyt és idegesen a falba boxolt egyet.

-A rohadt fenébe és a rohadt életbe, hogy mindig mindenkiben megbízunk!-kiabálta.

-Ed. Nyugalom.-tettem a vállára a kezemet, mire idegesen kifújta a levegőt. -Miért mondtad el?-fordultam Codyhoz.

-Nem egyértelmű? Mert bírlak titeket. Los Angelesiek még nem jártak errefele, csak környékbeliek. Tiszteletreméltó hogy képesek voltatok ekkora nagy utat megtenni.

-Igen, a szolgaság érdekében.-tette hozzá Ed.

-Van viszont jó hír is.-mondta Cody. -Vagyis hát...ti ketten még megmenekülhettek. Azért hoztalak titeket ennyire messzire. Menjetek és ne nézzetek vissza. Minél messzebbre innen. Mire keresőcsapatokat indítanak már rég nem lesztek itt. Adtam nektek fegyvert meg ételt...pár napig kibírjátok, a közelben vannak még kifosztatlan lakótelepek. Ellesztek. Sajnálom, nem hozhattam ki tőletek mindenkit...

-Te sík hülye vagy?-kiáltottam most én rá. -Azt hiszed cserben hagyjuk a társainkat? Art hiszed ott hagynám az unokatesómat? Meg Adamet és Tylert és a többieket? Tényleg azt hitted, hogy simán elsétálunk majd úgy, hogy az életünk egyik legfontosabb embereit magukra hagyjuk? Egy tapodtat sem mozdulok nélkülük.

-Úgy van. Én sem.-jelentette ki Ed. -Kihozzuk őket.

-Hogyan? Nincsenek fegyvereitek és körbe van véve őrökkel.-jelentette ki.

-Majd te segítesz nekünk!-mondta Ed. -Te kevertél minket galibába és te is fogsz kiszedni bennünket.

-És mégis hogyan?-kérdezte Cody.

-Majd te azt szépen kitalálod. És ajánlom neked, hogy találd ki, ha nem akarod hogy helyben szétverjelek...

-Oké Ed, odáig nem kell elmennünk.-jelentettem ki. -Kérlek Cody...el kell jutnunk Londonba.

Cody mélyen a szemeimbe nézett, majd bólintott.

-Rendben. Kitalálok valamit. Van is egy ötletem.

*

Már majdnem visszaértünk a táborhelyre és reméltem, hogy Cody terve működni fog. A többieknek szerencsére nem szólt róla, így úgy tűnt, bízhatunk benne.

Kiszálltunk az autóból és Cody már rohant is befele, alig tudtuk tartani az iramot vele.

-Megszökött! Az egyik újonc megszökött!-kiabálta, miközben átrohant a táboron.

-Mi az hogy megszökött? Senki sem szökik meg innen!-jelent meg a főnök aki egy kövér, talpig aranyba bújtatott emberke volt, ráadásul zömök és ronda is. -Ki volt az?

-Edward Jhonson. A tegnap érkezett!-jelentette be.

-És? Kövessétek a chip-el...-vont vállat.

-De uram...nem volt benne chip.

A főnök arca egykettőre pipavörös lett.

-Azonnal keressétek meg! Senki sem menekül innen! Az őrök fele elmegy és minden irányból keressék meg. Élve vagy halva, az mindegy. A többi újoncot pedig azonnal hozzátok a rezidenciámba, hogy megkapják a chipjeiket!-jelentette be, majd sarkon fordult és elvonult.

-Mi lesz ha megtalálják?-néztem kétségbeesetten rá Codyra.

-Nem fogják. Szuper helyre rejtőzött el. Ne aggódj. Ami pedig a chipeket illeti, nem fogtok sorra kerülni, hogy beadják nektek. Szerzek fegyvert, próbáljátok feltartóztatni addig.

Bólintottam.

*

-Szóval ti vagytok a kis újoncok. Hmm-hmm. Remek.-villantotta ránk aranyfogait az ürge. -Ma megkapjátok a chipjeiteket és nincs több menekvés.

-Alice...mi történt?-kérdezte Dylan suttogva.

-Meglépünk...-suttogtam vissza.

-Hol van Ed?-kérdezte Emily.

-Bizonságban.-feleltem és reméltem, hogy ez így is volt.

-Nos? Ki lesz az első?-kérdezte. -Hmm-hmm. Legyél mondjuk te, virágszálam!-mutatott rá Gracere.

-Nem. Én leszek az első. Essünk túl rajta.-jelentettem ki, mert tudtam, hogy fel kell tartóztatnom ameddig Cody megérkezik.

Az ürge megfogta a derekamat, én pedig idegesen lesöpörtem a kezét magamról, mire elnevette magát.

-Hmm-hmm. Talán te lehetnél az én saját szolgám is. Remekül elszórakozgatnánk.

Fújj. Undorító ember.

Bevezetett egy terembe, ahol egy szék és egy orvos várt rám egy tűvel a kezében. Leültetett a székre és odacsatolta a kezeimet, hogy ne tudjak elmenekülni.

-Miért műveli ezt?-kérdeztem. -Hát nem látja, hogy a pénz semmit sem ér? Így is pokoli káosz van odakint...és még maga is embereket öl?

-Virágszálam, te csak ne szólj bele a...

-...nem vagyok a virágszála! És igenis beleszólok, mert nem normális amit szerencsétlen emberekkel művel! Odaképzelte magát egyszer is a helyükbe?

-Ó nem, nem , nem. Egyszer sem. És fölösleges is lenne. Itt én vagyok az egyetlen, aki irányítani tud, senki sem fékezhet meg. Ernesto, hallgattassa már el a lányt és adja be neki a chipet!

-Igenis, uram!-felelte az orvos, majd egy fertőtlenítókrémmel bekente a nyakamat és hátra döntötte a fejemet. -Ez most kicsit fájni fog neked...

Behunytam a szemeimet.