Írói előszó:

Sziasztok! Sajnos ezen fejezet posztolásáig még nem jutott időm az összes eddigi részt átolvasni, de mindenképpen megírom azt a hosszú-hosszú áttekintést is nektek nemsokára. Egyelőre előljáróban annyit, hogy legutóbb ott maradtunk el, hogy Oliver kimentette Karmát az Iron Castle és Millford karmai közül, majd a csapat úgy döntött, hogy szétválik egy kis időre és majd a következő városban újra találkoznak. Emily a felsője zsebében talált egy levelet amit Ed címzett neki és amiben a fiú leírta, hogy érezte, hogy nem fogja túlélni sokáig és nem jut el Londonba. A legutóbbi rész végén Tyler és Alice ételt indultak el szerezni. Innen folytatódik most a történet. Ez most egy kicsit nyugisabb és eseménytelenebb rész lesz, de hamarosan újra felpörög a történet. Kellemes olvasást kívánok!

Tylerrel sokáig bóklásztunk az erdőben, ameddig kiértünk végre egy főúthoz. Egy benzinkút volt a közelünkben, körülbelül kétszáz méterre tőlünk, viszont több kóborló is arra sétálgatott, így óvatosan kellett a helyszínre sietnünk.

- Hányan vannak? - kérdeztem.

- Ahogy számoltam, körülbelül heten - válaszolta. - Az sima ügy!

- Majd én! - jelentettem ki, majd megközelítettem volna a helyet, de Tyler megállított.

- Több töltényem van, elintézem! - húzott vissza a vállamnál fogva, s már szaladt is a benzinkút felé. Szükségtelen volt aggódni: Tyler elintézte az összeset, még azt a kettőt is, amelyik bent volt a kisboltban és eddig nem láthattuk.

- Kár, hogy nincs itt egy autó! - húztam el a számat.

- Ha lenne is, képtelenség volna mindannyiunknak beleférni. Hiányzik  most az a busz! - tette hozzá Tyler, miközben a polcokról kezdtük el lepakolni az ételt ami még nem romlott meg és amit még nem hordtak el mások. Valahol a sorok között találtam egy füzetet meg egy tollat is, azt is elpakoltam magamnak.

Gyorsan kipakoltuk a boltot, majd leültünk az épület előtti járdaszegélyre, elmajszolni egy-egy Snickerst. Tyler túlságosan csendes volt addig az öt percig, nekem pedig már rögtön konspirációs elméleteket kezdett el gyártani az agyam. Aztán megmagyarázhatatlan módon még a gyomrom is összeszorult, mintha már előre megéreztem volna, hogy mi következik. Hogy csillapítsam ezeket az érzéseket, elővettem a tollat és a füzetet és firkálgatni kezdtem a lapra mindenféle nonszensz dolgot.

- Úgy érzem, nem fogok Londonba menni veletek, Alice. Nem azért, mert nem szeretnék, hanem mert nem lesz más választásom - szólalt meg minden előzmény nélkül Ty, mire a kezemben egy pillanatra megállt a toll, majd megráztam a fejem.

- Ez nem vicces, Tyler! - mondtam, majd firkálgatni kezdtem a papír sarkára, egyre erősebben és erősebben nyomkodva az írószert bele. A gyomoridegem csak fokozódott, nem akartam ezt hallani. Ed után nem.

- Nem viccelek - válaszolta, hangja pedig száraz és őszinte volt.

- Ne mondj ilyet - suttogtam, szinte könyörögve. Ezen a ponton már a papír szélét is sikerült átlyuggatnom, olyannyira remegtem az idegtől. - Még viccből sem.

- Komolyan gondolom - felelte a fiú, majd előre nézett és kétségbeesetten sóhajtott egy nagyot, mintha valamit megpróbált volna elkerülni. - Ed is érezte, Alice. Ott állt a levélben. És miközben a levelet olvastam én... én csak éreztem. Éreztem ugyanazt, mint amit Ed is leírt. Éreztem a fájdalmat és a beletörődést a papírra vetett szavaiban. A csontjaim minden egyes szegletében ott ez az érzés már több mint egy hónapja - motyogta. - Nem tudom mi fog történni velem. Vagy velünk. Nem tudom - rázta a fejét. - De azt tudom, hogy minden egyes megpróbáltatás, minden egyes gólyózápor és minden egyes kóborlótámadás után a vesztemet vártam. Vártam, hogy mikor következik be. Szóval ha megtörténne, én...

Megragadtam a kezét, ezzel belefojtva a szót. A füzet kiesett az ölemből, s egy nagyobb olajfoltban landolt. Próbáltam Tyler arcát az enyém felé fordítani, de ő minduntalan ellenkezett.

- Nem, Alice! - rázta a fejét. - Ne mondj semmit az összetartásról, meg a barátságról, meg a szeretetről, meg a túlélésről! Könyörögve kérlek, csak ne mondj semmit! - szipogta, alig bírva tartani magát. - Csak higgy nekem!

Becsuktam a szememet, mert félő volt, hogy hamarabb fogom magam elsírni, mint ahogyan azt ő teszi. Ed után egyszerűen képtelen voltam egy pillanatra is belegondolni abba, hogy Tyler vagy akárki más a csapatból ne legyen velem többé. Együtt indultunk neki ennek a veszélyes utazásnak. Együtt is szerettem volna befejezni ezt velük.

- Hiszek neked... - suttogtam, bár kegyetlen érzés volt kibökni ezeket a szavakat. - Csak mondd... hogyan tudnék segíteni rajtad? Biztosan nem csak valami letargia, paranoia, ne adj Isten depressz...

- Nem az! - tiltakozott. - Jól vagyok. Csak egy megérzés, de az erős fajtából! - biccentett egy aprót. - Nem tudsz segíteni ezen, nem sokat. Csak arra kérlek, hogy ha időnap előtt meghalnék, ne hagyd a testemet kóborlóvacsorának! - nevette el magát, s immár könnyektől csöpögött a szeme, de legalább végre visszanézett rám. - Temessetek el mint Amandát és Greget - kérte. - Vagy égessétek el a testemet és a hamvaimat szórjátok a tengerbe, én... én tényleg nem tudom, csak ne adjátok oda nekik. Nem akarok egy lenni közülük!

Aprót bólintottam, majd közelebb húztam őt magamhoz és egy hosszú, szoros ölelésbe vontam. Hiányzott ez. Hiányzott az, hogy az egykori legjobb barátommal csak... ücsörögjünk és beszélgessünk és őszinték legyünk egymással. Hiányzott az, ami én és Tyler voltunk még az őrület előtt. Hiányzott, hogy a legjobb barátomnak hívjam őt, hogy feltétel nélkül bízzak benne. De az nem hiányzott, hogy ezt halljam. Hogy azt kelljen hallanom, hogy ő...

Elengedett, majd letörölte a könnyeket az arcáról.

- Bocsi, tiszta takony lett a vállad! - röhögött, mintha nem az imént vallotta volna be nekem, hogy úgy érzi, halálra van ítélve. Én meg próbáltam azt tenni, amit megígértem: Hinni neki. Még akkor is, ha lelkiekben abban bíztam, hogy csak rosszul gondolja, rosszul éli meg, rosszul érzi amit érez.

- Oda se neki! - mosolyodtam el, majd játékosan meglöktem a karját. Tyler elmosolyodott, majd az olajos füzetért nyúlt és picit megrázta. A lapok közepét még nem fedte be olajfolt, így kikapta a kezemből a filcet és valamit felfirkantott a füzetbe.

- Tudod, hülyeség volt a részemről, hogy beléd voltam esve! - vallotta be mosolyogva. - Utólag rájöttem amúgy, hogy nem is igazán fizikailag voltam oda érted inkább csak... inkább csak az érzésekért amiket tőled kaptam: komfort, szabadság, szeretet, elfogadás... dolgok, amiket vagy soha vagy csak nagyon ritkán kaptam meg odahaza. Ismerted a szüleimet. A legkarótnyeltebb, legkonzervatívabb emberek voltak a planétán. Otthon mindig úgy éreztem, mintha a fejem folyamatosan víz alatt lenne. Mintha belefulladnék a sok szabályukba, a sok szaros, kibaszott visszamaradott gondolkodásmódjukba - tette le a járdaszegélyre a filcet, majd visszakapta a tekintetét rám. - Te voltál az első ember, akivel végre fel tudtam lélegezni, éppen ezért tartottalak a legjobb barátomnak mindig is. Mert te voltál az első, aki megmutatta nekem, hogy van élet a szabályokon túl is, pedig soha nem vittél bele semmi meggondolatlanba vagy illegálisba. Mégis, veled felszabadulhattam és ezt nem győzöm megköszönni! - mosolya vigyorra váltott, majd kitépte a füzetlapot és a kezembe nyomta. - Akasszuk fel együtt az ajtóra! 

- Mi ez? - kérdeztem megilletődve, még mindig a beszéde hatása alatt léve, majd kibontottam a kettéhajtott papírlapot.

Itt járt Alice és Tyler. Lelkitársak, túlélők és legjobb barátok. Örökre.

- Tyler... - kezdtek el remegni az ajkaim, mire ő csak felpattant és felém nyújtotta a kezét.

- Csak hogy legyen az emberiségnek valami bizonyítéka arra, hogy itt jártunk! - mondta. - Ahogyan Edből is már csak egy papírlap maradt, úgy a biztonság kedvéért rólunk is legyen valami. Ennél szentimentálisabbat úgysem tudnék írni!

Elnevettem magam, miközben a könnyeimet törölgettem a szemem sarkából. 

- Lökött vagy, Tyler Matthew Reed! - mondtam ki a teljes nevét, mire a fiú is nevetett velem együtt.

- Hiányzott már ezt hallani! 

Megragadtam a karját, ő pedig felsegített. A közeli hírdetőtábláról lekapargattunk néhány poszterragasztót és azzal valahogy felszenvedtük az üzenetet az üvegajtóra. Egyenesen a közepére.

- Hány százalék esély van rá, hogy Millford ezt megtalálja? - tettem fel a kérdést.

- Szinte biztosan meg fogja - felelte Tyler szórakozottan. - Helyes. Találja is meg!

Értetlenül fordultam felé, ám ő csak rám kacsintott.

- Menjünk! - mondta. - Ha Millford megtalálja ezt, legalább még egyszer az orra alá lesz dörgölve, hogy újra sikerült meglépnünk előle. Bárcsak láthatnám az ideges, rákvörös képét! - nevetett fel hangosan, mire én is eleresztettem egy nagyobb mosolyt. Ezután belekaroltam a fiúba és így indultunk vissza a többiekhez.

- Akármi is történt az Apokalipszis alatt... amit arra a papírlapra írtunk, igaz. Nem számít hány ember vesz körül, örökké te maradsz a legjobb barátom! - mosolyodtam el.

- És Adam - tette hozzá a fiú. - Nem bánt a dolog, ne aggódj miatta! - mosolyodott el ő is. - Adam egy kincs, a barátságotok pedig rettenetesen irigyelnivaló! Én csak örülök, hogy újra beszélhetek veled. Mármint komolyabban beszélni. Ha meghalok, legalább nem úgy megyek majd el, hogy semmi sem maradt abból, aki régen voltam.

Megállítottam a fiút ekkor, mert muszáj volt ismét megölelnem őt. Tyler szavai a szívembe markoltak, de jócskán. Nem akartam elveszíteni többet azt az érzést, amit abban a pillanatban felgöngyölített bennem

Elavult emlékek, friss gondolatok. Ezt éreztem abban a pillanatban.