Sziasztok!

Nos emberek, elérkeztünk a kerek 100. részhez. El sem tudom mondani nektek mennyire hihetetlen dolog az, hogy az egyik történetemhez már ennyi részt sikerült megírnom. A Zombie Apocalypse volt az egyike az első Wattpados könyveimnek, s hihetetlenül jó érzés látni azt, hogy azóta is szilárdan állja a sarat. Nagy kihívás volt ezt a tíz ezer szót megírni, de nagyon élveztem és nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek a rész, egészen esemény- és érzelemdús lett. Ha esetleg bármelyik részével problémátok lenne, azt légyszi ne káromkodások közepette adjátok a tudtomra, mert nagyon sokat dolgoztam vele és nem esne jól ilyen formában visszajelzést kapni. Valóssá tettem nektek egy shipet ebben a részben, egyesek örülni fognak, mások kevésbé, de itt még nem ér véget a történet, mint mondtam sokszor: bármi megtörténhet. Az első 5000 rész Karma szemszöge, a következő 5000 pedig Alicé.

Jó olvasást kívánok mindenkinek!

U.I.: Nézzétek el nekem a helyesírási hibákat vagy elgépeléseket, nem ellenőriztem le ismét a részt, mert szerettem volna mihamarabb publikálni nektek. Ha találtok hibát jelezzétek és javítani fogom amint tudom. Vár egy kis meglepetés is titeket a rész után, ha lapoztok egyet találni fogtok néhány ínyencséget, nem nagy dolgok, de ezzel is szeretném megünnepelni a ZA századik részét.

Oh, és lenne még egy kérésem: NE KÉRDEZZÉTEK MIKOR JÖN A KÖVETKEZŐ RÉSZ! Legyetek tekintettel arra, hogy 10.000 szót írtam nektek, ez legalább öt ZA résszel felér, szóval most egy ideig ebbe a történetbe biztosan nem lesz új rész, főleg mert lassan a vakációm is lejár és megint minden figyelmemet az egyetemnek kell szentelnem.

Köszi a megértést!

*Karma McKinney szemszöge*

A fejem lüktetett, a szemem viszketett és csak kuporogtam a sarokban, a fejemet fogva, épp mint egy szerencsétlen. 

PHW011.

Még mindig nem mondtam meg a többieknek mit jelent: ez a sorozatszámom. Project Human Weapon, 011-es alany. (Project Human Weapon = Emberi Fegyver Projekt, szerző megjegyz.)

Hát igen, ez azt jelenti, hogy az a tíz szerencsétlen ember, aki előttem az ehhez hasonló kísérletek áldozatának esett az vagy meghalt már vagy pedig nálam még rosszabb állapotban lehet. Sőt, azt sem kétlem, hogy még utánam lévő emberek is vannak. Fogalmam sincs, hogy hányan vannak még rajtam kívül életben.

Nem tudtam józanul gondolkodni, nem jutott semmi sem az eszembe azzal kapcsolatosan, hogy hogyan szabadulhatnék ki innen. Csak bámultam a fehér falakat és újra eszembe jutottak a régi, alagsorban töltött éveim: fehér szoba, fehér tárgyak... gyűlöltem a fehéret tiszta szívemből, egyszerűen már rosszul voltam tőle és ezt ők is tudják, azért zártak ilyen helyre. Azt akarják, hogy megőrüljek, hogy magamtól hozzam elő a másik énemet, az, amelyik könyörtelen gyilkos, amelyik nem tud különbséget tenni barát és ellenség közt.

Próbáltam elhessegetni a rossz gondolatokat, s egy idő után ez sikerült is. Egyszerre csak egy dologra akartam koncentrálni, semmi másra. Nem engedni annak, hogy az őrület elhatalmasodjon rajtam és hogy önsanyargatásba kezdjek, nem láttam értelmét. 

Egyetlen egy dolog volt csupán a jelenlegi életemben, ami instant elfeledtette mindazt, ami zajlott velem. Pontosabban egyetlen ember, az egyetlen, akiben feltétel nélkül bíztam és akit feltétel nélkül...

Nos, igen. Ha itt lenne Oliver, minden rendben lenne - ezt gondoltam magamban azokban a pillanatokban. Ha itt lenne és megnyugtatna, ha elmondaná ismét hogy rohadt fontos vagyok neki...

Rengetegszer megmentett már. Nem várhattam el tőle, hogy ezúttal is megtegye és nem is vártam el, de valahol a szívem mélyén reménykedtem benne, hogy megtalál és ismét megment. Olyan szinten szükségem volt rá, mint a sivatagban az embernek egy pohár vízre. Tudtam, hogy magamtól kellene cselekednem, hogy elég erőt kellene gyűjtenem és ki tudnék szabadulni, de nem voltam rá képes vagy inkább nem bíztam önmagamban eléggé, nem bíztam magamban annyira, mint amennyire Oliban bíztam, ami egyszerre hangzott rémisztően de valahol mégis megnyugtatott, mert így tudtam, hogy nem vagyok egyedül.

Egy percig sem bántam, hogy így megnyíltam Olinak. Ha ő nem lett volna, szerintem rég végeztem volna magammal. Inkább meghaltam volna, mint hogy ennyi kínt kelljen átélnem azért, mert az apám fegyvert csinált belőlem és ezt láthatóan már az egész állam tudja. Noha nem is az egész, de a fél állam. Úgy sejtettem, hogy a projekt "kedves" finanszírozója még mindig életben van és csupán ezért nem lőttek még le az Iron Castle-esek. Azt mondjuk nem tudom, hogy hogyha meg is törnek mégis hogyan képzelik el, hogy én majd mindenkit megölök, de az már egy másik kérdés, bár gyanítom, csak újabb kísérleteknek esek majd hamarosan áldozatul és annyira elveszítem majd a végére önmagamat, hogy bele fogok halni. 

Nos igen, nem volt valami fényes képem a jövőmet illetően, csak az a kis reménysugár amit Oliver Way és a csapatom jelentett számomra, de főleg az előbbi. Nem voltam képes felfogni azt, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy Oli törődjön velem, hiszen közveszélyes vagyok és abnormális, bár ő ezt mindig leinti, hogy nem igaz, közéjük tartozom. De ez nem így van, én valóban más vagyok, valóban egy különc. Veszélyt hozok rájuk, Alice miattam sérült meg, Yoonaht miattam kapták el... ha én nem lennék, akkor talán nem bántanák őket, talán hagynák, hogy meglógjanak előlük, hiszen mégiscsak fiatal gyerekek még mind. Mégis mit árthatnának egy katonákból képzett, hatalmas csapatnak?

Jó, ez is hülye kérdés volt. Természetesen nem egyszer húztuk keresztbe az Iron Castle számításait, ezzel tisztában vagyok. Mégis, tudom, hogy nem lennének a nyomukban akkor, ha én nem kellenék nekik. 

Hogy átfutott-e a fejemben az öngyilkosság gondolata? Ezidáig nem. De mióta újra elkaptak, nem egyszer játszottam el azzal a gondolattal, hogy hogyha lesz rá alkalmam, véget vessek az életemnek. Tudom, ijesztően hangzik és engem is rettenetesen megrémít, hogy ezen gondolkodom, de érzem, hogy nem fogom ezt sokáig bírni idegekkel. Maga a tudat, hogy emberek miattam sérülnek meg és lehet, hogy miattam is halnának majd meg... Ez nekem túl sok, ennek én biztosan nem szeretnék a résztvevője lenni. De per pillanat sajnos semmit sem tehetek.

Arra is gondoltam, hogy elhagyjam a csapatot. Hogy egy este csak szépen lelépjek, mindenfajta üzenet nélkül és egyedül folytassam tovább az utamat. De ezt Oli miatt képtelen lennék megtenni, legalábbis a jelen körülmények között. Tudom, hogy legalább annyira fontos vagyok neki, mint amennyire ő fontos nekem és ha otthagynám a csapatot, akkor nem csak az én szívem törne millió apró darabra, hanem az övé is. Márpedig az a személy akit az életben nem tudnék bántani, az ő. Nekünk szükségünk van egymásra, mert az az odaadás amit egymás irányába mutatunk, nem lehet véletlen. 

Persze a csapat többi tagját is szeretem, úgy érzem, ők az első, igazi családom. Alice rettenetesen erős egyéniség, amiért nem győzöm tisztelni. Azok után, amin keresztül ment, a szakítás, Edward elvesztése, akinek halála ráadásul a szeme előtt történt meg... borzasztó. És mégis talpon van még. Talpon, akárcsak Adam, akinek dupla annyi fájdalmat kellett átélnie az utóbbi időben. Néhány nap leforgása alatt elveszíteni a szerelmedet és az unokatestvéredet a lehető legbrutálisabb dolog, de nem adta fel. Nem adta fel, tovább harcol, pedig ő sincs jól, a lábával folyamatos gondok vannak. Aztán Emily... Emilyben ott egy jó nagy adag empátia és könyörületesség. Megkímélte annak a szívtelen Elizabethnek is az életét, annak a lánynak, aki hideg vérrel végzett a szerelmével. És akkor ott van Betty, aki aztán tényleg nem semmi lány és sokat változott azóta az este óta, amikor én megismertem, természetesen pozitív irányba. Betty Gillian, akit akár első szerelmemként is definiálhatnék, persze ami közöttünk volt és van az messze nem szerelem, mégis, több szempontból is ő volt az első nekem. Tudom, hogy többre nem számíthatok, de azt hiszem nem is szeretnék. Az elején még eljátszadoztam a gondolattal, de azt hiszem, a szívemet lassan más kezdi megszerezni. Valaki, aki még Bettynél is elérhetetlenebb, de mégis teljesen odáig vagyok érte... Na és Grace meg Richard. Ütős duó: a szerény lány és a bolondos srác. Grace a legügyesebb csaj, akivel valaha találkoztam, ki merem jelenteni, hogy sokkal jobb azoknál az orvosoknál, akik engem gyógyítottak még a kísérletek idején, Richard pedig egy őszinte példakép számomra. Elveszítette a karját, de ezzel nem állt meg számára a világ: ugyanúgy mosolyog és hülyéskedik, mint azelőtt. Tyler. Tyler egy zseni, komolyan mondom. Úgy értem, annyi mindenhez ért: rádiót szerel, lányokat hódít meg, minden dalt ismer ezen a bolygón amit ismerni lehet és merészen harcol, bármivel is nézzen szembe. Akárcsak Matt. Ha az erőt egy emberként kéne megnevezni, az Matt lenne. Mindene megvan, amire egy zombi apokalipszisben szüksége lehet az embernek: erő, akarat, bátorság... És akkor Dean és Kelvin. Deant azért szeretem, mert sok tekintetben hasonlítunk: ő sem igazán az az erős ember és könnyen elveszíti a temperamentumát. Mégis, egy odaadó, hű barát, akihez az ember bátran fordulhat, mert tudhatja, hogy számíthat rá. Kelvint pedig attól a perctől kezdve mélyen tiszteltem, ahogyan megismertem, mert némasága ellenére nem zárkózik el a külvilágtól, hanem egy csupaszív ember, aki folyamatosan próbálkozik. Neki sem volt könnyű, hiszen elveszítette Greget, de azt hiszem, hogy a gyászt egészen jól fel tudta dolgozni, bár azt nem tudom, mi lehet a lelkében, de hogy ő is egy erős személyiség, az száz százalékban biztos. Dylan Westwick is alapjáraton jó ember. Amit Alice-el tett az ugyan a lehető legostobább és gerinctelenebb dolog volt, de ettől függetlenül Dyl egy jó harcos és jó társaság. Yoonie és Yoonah. Hihetetlen, hogy mennyire szoros a kapcsolatuk. Yooniet is nagyon tudom tisztelni, hiszen odaadó testvér és igazi vezéregyéniség, ráadásképp meg tudta tenni azt, amit egyikünk sem: lelőtte Elizabethet. Bevállalta azt, amit egyikünk sem akart megtenni. A kis Yoonah pedig a korához képest nagyon bátor és okos kislány, akárcsak Melody is, aki bár még csak alig csatlakozott a csapathoz, mégis máris a szívemhez nőtt. No meg ott van Gwen. Ő a merészség mintaképe, semmitől sem riad vissza és nagyon találékony. Nem szeret ugyan magáról beszélni, de szeret hős megmentőt játszani és ez egészen jól áll neki. A többieket ugyan még nem volt alkalmam megismerni, de talán őket is megszeretem, ha a továbbiakban velünk maradnak.

De Oliver... vele kapcsolatban azt sem tudom, mit emelhetnék ki. Játssza a laza srácot és ugyanakkor úgy viselkedik, mintha nem érezne semmit. Pedig annyi érzés van abban a fiúban, mint amennyi talán senki másban. Nem mutatja, de szereti a csapatot. Törődik  a benne lévő személyekkel és sosem helyezi magát előtérbe, mások biztonsága fontosabb számára, mint a sajátja. Erős és határozott, racionálisan gondolkodik és mindig tudja mit kell tennie, nem riad vissza a spontaneitástól sem, bármilyen szituációból ki tudja szedni magát, a bátorsága páratlan. 

Én pedig nem győzöm csodálni.

Nem tudom egyébként mit tettek velem ezek a szemetek, de hogy rémségesen rosszul érzem magam az biztos. És nem, ezúttal nem lelkileg, hanem fizikailag. Amióta felébredtem ebben a helyiségben a fejem egy percre sem szűnt volna meg, úgy lüktet, hogy majd' szétrobban és rettenetes hányinger kerülget. Láttam, hogy megszúrták a bal alkaromat, de bele sem merek gondolni, hogy mégis mit fecskendezhettek a bőrömbe ismét. Lehet, hogy valami halálosat, de az is megeshet, hogy csak újabb kísérlet. Nem tudom, hogy tudni szeretném vagy inkább sem. Már annyit bántottak, annyi szörnyűséget éltem át, hogy lassan lepereg rólam az egész.

Egyszer annyira szeretnék a projekt fő finanszírozójával találkozni és halál nyugodt képpel a két szeme közé ereszteni egy golyót. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az Apokalipszis is miattuk indult el, hogy ők eresztették rá ezt a betegséget az emberiségre, csak egyedül azzal nem számoltak, hogy lesznek még túlélők. Mert túlélők mindig vannak, akkor is, ha nem erős, képzett emberek. Nagy részünk tinédzser, igen, ami talán nem is véletlen. Sőt, az sem lehet véletlen, hogy a disztópiákban is általában egy csapat tini arat győzelmet. Talán akaratlanul is meg volt jósolva az, hogy mi vagyunk a jövő. Mi vagyunk az a mozgalom, amelyre az emberiségnek szüksége van ahhoz, hogy új világot teremtsen. Ebben biztos vagyok.

Amint befejeztem a gondolatmenetemet, azonnal ki is dobtam a taccsot. Visszatért már az a jól ismert fekete, ragacsos anyag, amiből egyből ki is derült számomra, hogy nem megölni akarnak, hanem tovább kísérletezni rajtam. Nevetségesnek tartottam azt, hogy nem akarták feladni ezek után sem. Mégis mire akartak használni? Hogy kiirtsam azt a maréknyi embert is aki még életben maradt? Aki semmit sem ártott az Iron Castlenek, de ők hidegvérűen megtámadták és le akarták gyilkolni őket? Az eszem is megállt attól a gondolattól, hogy ebben az Apokalipszisben már régen nem a zombik számítanak. Olyan jelentéktelen, mindennapos lénnyé váltak az életünkben, hogy mertem állítani: nem is félünk már tőlük. Hogyan is félhettünk volna, amikor az élő, lélegző, vérkeringéssel rendelkező emberektől jobban kellett tartanunk?

Kulcscsörgésre lettem figyelmes, mire azonnal az ajtó felé kaptam a fejemet. Igazából automatikusan el akartam rejtőzni, de nem volt hova, hiszen a szoba olyan üres volt, mint amilyen az én lelki világom is. Lassan feltápászkodtam és az egyik sarokba húzódtam, le sem véve a szememet az ajtókilincsről. Amint a bejárat kitárult, egy ismerős arc lépett be a helyiségbe. Egy ismerős arc, akit gyűlöltem.

A maga megszokott módján egyből rám vicsorgott azokkal az undorító és büdös sárga fogaival, majd felém intett a kezével.

- Ejnye, kedves PHW011, hát így kell fogadni egy kedves vendéget?

Felkavarodott a gyomrom, ahogyan meghallottam a hangját. A testem minden egyes apró porcikája gyűlölte ezt az embert és már attól kirázott a hideg, ha csak megláttam. És nem, egyáltalán nem azért, mert féltem tőle, hanem mert egyszerűen undorodtam a lényétől és rettenetesen taszított. 

- A nevem Karma és nem fogadok látogatókat. No meg ha fogadnék is, nem ön lenne az, hiszen egyáltalán nem kedves - jelentettem ki lazán, de csak annyit értem el, hogy egy egészen szórakozott arcot vágjon.

- Nagyon vicces gyerek vagy, el kell ismernem, bravó! - kezdett el tapsolni, én pedig éreztem, hogy hogyha ezt így folytatjuk, ismét kidobom a taccsot. Ha már erről van szó, természetesen a nagy fekete folt a hófehér padlón az ő figyelmét sem kerülhette el, s vicsora csak még szélesebbre húzódott az arcán.

- Látom hatnak a szerek! - jelentette ki elégedetten. - Helyes!

Dühösen néztem rá. Azt kívántam, bárcsak átélhette volna ugyanazt, amit én éltem át. Azt a kínt, azt a szenvedést amelyeken éveken át keresztültett ő és a csapata.

- Menjen a Pokolba! - sziszegtem a fogaim között, mire felnevetett. Esküszöm, ez az ember csak vigyorogni és kárörvendeni tudott amióta megismertük.

- Nono, ne olyan hevesen! Majd megyek én előszeretettel, de félek, ennek még koránt sem jött el az ideje.

- Hidegen hagy, csak húzza el a beleit a fenébe, zavarja a légkört! - vágtam oda neki, majd hátat fordítottam.

De Millfordnak esze ágában sem volt elmnni. Sőt, volt nála valami, ami keresztülhúzta a számításaimat. De úgy teljesen.

- Na, ne légy ilyen morcos! - mondta. - Hoztam neked egy igen jó szuvenírt. Szerintem tetszeni fog!

Megfordultam.

- Nem érdekelnek a rohadt ajándékai és nem vagyok vevő erre a játékra! Öljenek meg inkább és akkor nem kell ezt tovább folytatnunk! - szögeztem le, de eleresztette a füle mellett a kérésemet.

- Ugyan, kérlek... Te és PHW017 vagytok az egyetlenek, akik a markunkban vannak abból a tíz túlélő kísérleti alanyból. Csak nem gondolod, hogy olyan könnyen lemondanánk rólatok?

Megfagyott a vér az ereimben.

PHW017 és rajtunk kívül még nyolc túlélő... Nem én vagyok az egyedüli. Rohadtul vannak mások is.

- Meglepődtél, mi? - kérdezte szórakozottan. - Bizony, bizony, annyira nem vagy különleges, mint azt hitted, talány annyiban, hogy te vagy az első sikeres kísérlet. Na jó, néhány apró szépséghibával, mint a fekete hányás, a füttyentés vagy az az ocsmány, vörös démonszemed! - köpött egyet a lábaim elé. - De a Főnöknek kellesz, nincs mese, nem vethetünk kígyóverembe, sajnos. Legalábbis még nem! - vont vállat, majd piszkálni kezdte a körme alatt lévő mocskot. Ő is épp akkora mocsok volt, mint az amit a körmei alól kapart ki.

Hirtelen felnézett rám, majd összecsapta a tenyerét.

- Oh, igen! Az ajándék! - mondta, majd kiabálni kezdett. - Hé, fiúk! Hozzátok a sápadt képűt!

Amint meghallottam a jelzőt, egyből gyorsabban kezdett el dobogni a szívem. Szinte éreztem, hogy Millford mit fog behozatni azon az ajtón, de azt kívántam, bárcsak ne lenne igazam.

Két férfi lépett be az ajtón, maguk után vonszolva egy harmadikat, aki alig mutatott tiltakozást. Aztán beljebb sétáltak és amint elálltak a harmadik fickó elől, beigazolódott a gyanúm:

Oliver Way állt, körülbelül tíz méterre tőlem, teljes életnagyságban.

A tekintetünk néhány örökkévalóságnak tűnő másodpercig egybefonódott. Készen álltam a képébe ordítani, hogy egy idióta és hogy megásta a saját sírját, de képtelen voltam. Képtelen, mert erősebb volt az a gondolat és az a megnyugvás, amit a jelenléte okozott: az, hogy itt volt. Hogy tényleg itt volt és nem hagyott cserben.

Kissé összeráncolta a szemöldökét, de nem hittem, hogy a félelemtől. A gesztusa sokkal inkább olyan volt, mintha azt kérdezte volna tőlem, hogy minden rendben-e. Bólintottam, mire elnézett rólam, mivel az ördög lépteit hallotta meg közeledni.

- Na, tudtam, hogy örülni fogsz! - lépett Millford is közelebb, majd hátba veregette Olit, akin látszott, hogy legszívesebben tövestül kiszakítaná a pasas kezét a helyéről. Még egyszer a szemebe nézett, mire az ajkamba haraptam volna. Készen álltam arra, hogy rögtön rá ugorjak Millfordra, ha bármilyen eszközzel bántani próbálná Olit.

- Nos, miért nem üdvözlöd a srácot? - érdeklődött a vörös hajú. - Gondolom rengeteg dolog lenne amiről beszélni tudnátok, nemde? Mint például az az ostoba, nagyon ostoba gondolat, miszerint azt hitte, sikerülni fog megmentenie téged. Hát igen, ez nem jött össze, mily szomorú tragédia! - tettetett egy elmorzsolt könnycseppet, mire megforgattam a szemeimet.

Oli nem szólt semmit, ahogyan én sem. A tekintete viszont végig rajtam pihent, s volt benne valami megnyugtató. Sejtettem, hogy valamire készül, de azt nem tudhattam, hogy mire.

- Na jó, ha nem, hát nem! - vont vállat Millford, majd intett a kezével.

Az egyik pasas elgáncsolta Olivert, mire ő térdre zuhant és fájdalmasan felszisszent.

- Adott a következő helyzet! - vigyorodott el Millford kajánul. - Vagy behódolsz az akaratunknak és nem ellenkezel vagy pedig a kis barátod kap egy lyukat a fejecskéjébe és alulról fogja szagolni az ibolyákat! - nevette el magát harsányan.

Oli nem nézett ismét fel rám és ez rettenetesen idegesített, mert hirtelenjében elbizonytalanodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy megbánta, hogy utánam jött vagy csak simán szégyellte, hogy elbukott a mentőakciója. De végül csak felnézett, egyenesen mélyen a szemembe és halvány mosolyt eresztett el egy röpke pillanatra, mintha azt próbálta meg üzenni vele, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz. Nem tudtam hová tenni ezt az egészet, hiszen a helyzetünk nem volt éppen rózsás, ennek ellenére bíztam benne és a megérzéseimben is.

- Eszedbe se jusson behódolni nekik - szólalt meg. - Hagyd csak, lőjenek le, nem bánom!

- Mi van? Hülye vagy? - kérdeztem automatikusan. Ez a srác halálba kergeti magát, el sem tudtam képzelni hogy mit gondolhatott.

Erre Millford Olihoz lépett és egy hatalmas ütést mért az arcára, amit Oli férfiasan tűrt, még csak alig mozdult meg közben. Már ugrottam volna, hogy széttépjem Millfordot, de a két cinkosa időben lefogott.

Millford vigyorogva felém fordult.

- Nocsak-nocsak. Ennyire fontos lenne ez a fiú neked? - emelte meg Oli állát, aki erre mindenfajta kertelés nélkül szembe köpte. Millford ezen rendesen meg is lepődött és azt hittem, ezzel mindennek vége, de aztán felnevetett és csak megtörölte a szemeit. - Szóval így állunk, értem én! - kacagott jóízűen, amely átment nemsokára hisztérikusba. 

 Valamit gyorsan ki kellett találnom. Egyszerűen a hitemből is kitértem, hogy Millford hozzá mert nyúlni Olihoz, hogy képes volt bántani őt. Ha ez a két idióta nem fogott volna le, már régen kikapartam volna a két szép szemét e helyéről, az életem árán is. Automatikusan egyetlen egy ötlet jutott eszembe, ami reménykedtem, hogy megmenthet minket. Bár hülyeség volt és nem voltam soha jó színész, azért meg kellett próbálni.

Kihúztam magam, megpróbáltam lazítani, megköszörültem a torkomat és a lehető leghiggadtabb módon próbáltam előadni a következő mondatot:

- Ne haragudjon, Millford, de ezt most elcseszte - jelentettem ki. - Én és Oliver ugyanis gyűlöljük egymást, engem is épp ugyanúgy meglepett, hogy ő jött el megmenteni és nem más. Egyszóval ha lelövi, az ön baja, engem nem fog meghatni! - jelentettem ki.

Oli erre elvigyorodott, mint aki roppant szórakoztatónak találja a helyzetet, pedig minden egyes mondat kimondása közben legszívesebben a falba vertem volna a saját fejemet.

- Ez így van! - helyeselt Oli, tovább játszva a szerepet. - Még szívességet is tesznek, ha lelőnek. Legalább nem kell ezzel az... abnormális különccel együtt élnem többet - mondta ki, s rettenetesen furcsán hatott ez az ő szájából. Tudtam, ha komolyan gondolná mindezt, felakasztanám magam az első utamba kerülő fára.

Millford elvigyorodott.

- Persze, szép próbálkozás! - jelentette ki. - Ennyire hülyének hisztek? Erre ne válaszoljatok, tudom, hogy annak néztek, ami baromi nagy tévedés. De nem vagyok sem hülye, sem vak, látom, hogyan néztek egymásra és ez biztosan nem gyűlölet, ó nem, ez valami sokkal de sokkal jobb annál.

Összenéztünk Olival. Millford szavai úgy hiszem erősen szeget vertek mindkettőnkbe, valójában az volt az első olyan pillanat az életemben, amikor valaki észrevette, hogy az enyém és Oli kapcsolata sokkal mélyebb és sokatmondóbb, mint ahogyan azt a világ felé mutatjuk. Egyfolytában szórakozunk a másikkal, de mindketten tudjuk, hogy a baromkodások mögött érzések is vannak. Az ő részéről nem tudom milyenek, az enyémről viszont elég komolyak és belehalnék, ha most elveszíteném.

- De legyen ám, lelövöm, ha nektek mindegy! - vont vállat, majd előszedte a pisztolyát és Oli homlokának szegezte.

Elkerekedett szemekkel néztem az előttem térdelő fiúra, de ő még abban a pillanatban sem mutatott félelmet, pedig ismerte Millfordot, tudta, hogy lőni fog. Elkapta a tekintetemet és épp egy pillanatig mintha valamiféle félelem bujkált volna a tekintetében. Mondani akart még valamit, de nem bírtam tovább. Ennyit tartott a színjátékom, nem tudtam tovább csinálni.

- Eressze el, a fenébe, eressze már el! Megteszek bármit! - kiáltottam, mire Millford szinte azonnal leeresztette a fegyvert, mintha számított volna erre és lassan felém fordult. Vigyora csak még hatalmasabb lett, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Gyűlöltem azt a kárörvendő mosolyt és szívesen eltüntettem volna az arcáról örökre.

- Ezt akartam hallani! - jelentette ki, majd zsebre vágta a fegyverét és készült volna ismét valami trágárságot mondani, de hirtelenjében egy kisebb, földrengésre hajazó áramlat rázta meg a helyiséget, amitől imbolyogni kezdtem. A távolban kiáltásokat lehetett hallani.

Millford is kis híján elesett, de végül sikerült megtartania az egyensúlyát. Hitetlenkedve fordult az ajtó felé, néhány percig bámulta, majd visszafordult és intett a fejével az egyik katonának.

- Menj és nézd meg, hogy mi folyik odakint!

A pasas bólintott, majd kisietett a helyiségből. 

Olira néztem, aki úgy vigyorgott az orra alatt, hogy rögtön leesett: ez az ő műve. 

Azt a fészkes fenét belé, ez az ember nem csak így idejött! Ennek az embernek van egy kész terve! Tudtam, egyszerűen csak tudtam!

Ismét egy rengés rázta meg a helyiséget, de ezúttal sokkal erősebb volt és a kiáltásokat is közelebbről lehetett hallani.

- Mi az Atyaúristen folyik már odakint? Melyik idióta szórakozik már megint? - kiáltotta Millford idegesen. - Esküszöm, kimegyek és eltaposom, mint egy rohadt kis csótányt! - dühöngött, s ez zene volt füleimnek. Végre nem volt az arcán az az idegölő vigyorgása.

- Uram... mi van ha Santiago visszatért bosszút állni? - kérdezte a katona, aki még bent volt a teremben. - A forrásaink szerint megszökött. Az osztagtársai jelentették, hogy sejtették, hogy szökni akar, de konkrétan semmit sem tudtak.

Millford megvakarta az állát.

- Hát igen. Vagy az a kis rohadék az, vagy pedig a virágszálamék - utalt Alicékre, majd egy szempillantás alatt megragadta Oli haját és maga felé fordította az arcát. - Ez biztosan a te műved, te kis dög! - mondta, szemei pedig villámot szórtak. - Zachariasz osztagát mind egy szálig ki kell nyírni! - üvöltötte Millford. - Egyet se hagyjatok életben, megérdemlik a halált azok a kis seggfejek! Te pedig most meghalsz! - jelentette ki, majd a pisztolyt Oli homlokára fogta. Már ugrottam is, hogy leteperjem a földre, ám ekkor Oli felkiáltott.

- Karma, vigyázz, le a földre! - mondta, én pedig utolsó másodpercben kuporodtam le, épp időben, mivel akkora robbanás rázta meg a helyet, hogy a szemközti falnak már hűlt helye volt és egy nagyobb darab belőle pont eltalálta Millford fejét, a pasas pedig elájult. A másik katona a földre esett a robbanás hatása miatt, Oliver pedig nem teketóriázott: felkelt a földről, megfogta a kezemet és már rohantunk is kifelé, hiszen nem volt sok időnk.

Abba az irányba haladtunk, amerre az első robbanások történtek. Néhány folyosót vérfoltok és vánszorgó emberek leptek el, de olyanok is voltak, akik már láthatóan nem éltek. Aztán még egy robbanást lehetett érzékelni kissé távolabb tőlünk és már megértettem, hogy mi történik: Oli fel akarta robbantani az egész bázist.

Nehezen szaladtam a fehér papucsban, ami a lábamon volt. Az összes ruhám fehér volt, épp mint azok a falak abban a szobában, hogy lehetőleg még rosszabbul érezzem magam. Így is megint a hányinger szélén álltam, de tudtam, hogy nem állhatunk meg, hiszen az életünk forog kockán.

Kiáltást és lépteket hallottunk meg a következő sarokról, mire Oli azonnal lefékezett és a bal oldalunkon heverő ajtón betuszkolt engem, majd ő is bejött és csendesen bezárta az ajtót mögöttünk. Vártunk pár másodpercet, ameddig az emberek elhaladtak az ajtó előtt, addig egy kicsit kifújtuk magunkat.

- Hála az égnek! - suttogta Oli, majd előre mutatott, mire megfordultam és észrevettem, hogy baromi nagy szerencsénkre pont a lépcsőhöz vezető ajtót kaptuk el. - Ha szerencsénk van és senki nem zavar meg minket, le tudunk jutni a pincébe. Odalent lesz egy kijárat és ha Tate számításai helyesek és az időzítő is a mi oldalunkon áll, akkor úgy nyolc perc múlva felrobban a nyugati kapu.

- Tate? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Igen - válaszolta. - Az a srác remek megfigyelő és egy zseni. Nélküle be se jutottam volna ide. Hálás vagyok neki nagyon!

Elmosolyodtam.

- Akkor meg is kéne hálálnunk azzal, hogy élve kijutunk, nem? - kérdeztem, mire Oli bólintott, majd nyújtotta is a kezét felém.

- Karma, ígérd meg, hogy bármi is történik, nem engeded el a kezemet, csakis akkor, ha fejbe lőnek és már nem élek! - mondta.

Megráztam a fejemet.

- Ilyet ne is mondj! - motyogtam, majd megfogtam a kezét, lerúgtam azt az idegesítő papucsot a lábamról és hagytam, hogy Oli kivezessen erről az átkozott helyről, amit így vagy úgy de tudom, hogy többé soha nem kell majd látnom.

*

Lőttek ránk, de már nem éltek utol. Olyan gyorsan elértük a bázistól körülbelül száz méterre található szürke Ford Fiesta autóhoz, hogy szerintem életemben nem szaladtam még ilyen gyorsan, már lassan-lassan kiköptem a tüdőmet is. De megcsináltuk. Kiszabadultunk. A pincében megtaláltuk az ajtót, a bomba pont időben robbant, a fegyveres őrök pedig mire összekapták magukat, már túl késő volt: kijutottunk.

Bepattantunk a kocsiba, még az övet is feltettük és máris úgy száguldottunk el a helyszínről, mint az űzött vad a vadász elől. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, majd döntöttem hátra a fejemet a szék támlájának.

- Honnan szerezted a bombákat? - kérdeztem.

- Szerinted? - kuncogott Oli. - Tippelj, ki lehet elvetemült piromániás?

Felnevettem. Jellemző.

- Hogy is nem jöttem rá. Gwen közveszélyes. Nem is tudom honnan szedhette ezeket össze.

- Gwen okos lány - mondta Oli. - Tudta, hogy erre még szükség lehet. A vicc az, hogy maradt még neki öt darab, szóval ha az Iron Castle még egyszer szórakozni akarna velünk, akkor keservesen meg fogják bánni. 

- De legalább már biztos, hogy most egy ideig nem lesznek már a nyomunkban - jelentettem ki. - Hátrányban vannak.

- És még mekkora hátrányban! - helyeselt Oli. - De Millford biztosan nem halott.

- Szerintem sem az. Túl szép lenne! - sóhajtottam, majd becsuktam a szemeimet.

Körülbelül tíz-tizenöt perce utazhattunk már, amikor éreztem, hogy émelygek. Visszatért ismét a hányinger, az én szemeim pedig azonnal felpattantak és kicsatoltam az övemet.

- Oli, állj meg! - kiáltottam, mire Oli ijedten nézett rám.

- Mi az? Mi a baj? - kérdezte.

- Csak állítsd meg a rohadt kocsit végre!

Oli azonnal lefékezett, én pedig már ugrottam is ki, beszaladtam a fák közé, térdre rogytam és kidobtam a taccsot, de úgy rendesen. Hallottam, hogy Oli is kiszáll az autóból és felém igyekszik.

Egyszeriben szédülni kezdtem és elhomályosult a látásom. Kezeimmel a nedves földbe markoltam - mivel zuhogott az eső -, s megpróbáltam összeszedni magam.

- Karma! - szólított meg Oli, majd éreztem, ahogyan mellém térdel és átöleli a hátamat. - Csak lélegezz mélyeket, itt vagyok! - bátorított, én pedig hallgattam rá és csak lélegeztem.

Összeszorítottam a szemeimet, majd amint a légzésem helyreállt, kinyitottam azt és már sokkal tisztábban láttam, de a szédülés még nem múlt el és kis híján a teljes testemmel a padlóra kerültem volna, ha Oli nem kap el időben és maga felé nem fordít.

Hirtelenjében egy akkora ütést mértem az arcára, hogy szegény hátra is esett. Az orrát fogva ült fel és értetlenül meredt rám.

- Akkora idióta vagy, Oli! - kiáltottam. - Majdnem megöletted magad miattam! - éreztem, hogy könnyek lepik el hirtelenjében az arcomat. Oli nem szólt semmit, csak közelebb húzódott hozzám.

Homlokát a homlokomnak szegezte és legalább három percig így térdeltünk a fa tövében, a nedves talajon, ameddig végre összeszedtem magam. Engedtem az ölelésből, majd elhúztam a fejemet, de az arcát a két kezem közé fogtam, amitől az kissé piszkos lett, de neki ez jól állt. Magamra sem mertem nézni, biztos voltam benne, hogy én is csupa piszok vagyok.

- Köszönöm - suttogtam végül.

- Ugyan - motyogta Oli. - Semmiség volt.

- Nem igaz! - kiáltottam fel hirtelen, mire picit összerezzent. - Semmiség? Már hogy lett volna semmiség? Amit odabent műveltél az egyszerűen fenomenális volt, Oli! Egyedül eljönni értem, felszerelni azokat a bombákat, kiosonni másodszorra erről a szigorú, katonákkal teletömött bázisról és még el is tudni menekülni előlük. Komolyan, hogyan tervelted ki mindezt?

Oli elmosolyodott.

- Karma, tényleg nem érted? Ha olyan ember van veszélyben, akit szeretek, azért tűzbe tenném a kezemet is... jelen esetben besétálok utána a Purgatórium legmélyebb bugyrába. Őszintén nem tudtam, hogy a terv működni fog-e. Rettegtem, hogy a bombákat nem tudtam rendesen beidőzíteni, mert őszintén... ha már csak egy nem robbant volna fel, lőttek az egész tervnek. Aztán amiatt is izgulnom kellett, hogy nem fogunk tudni kijutni, no meg hogy megtalálhatják az autót, de szerencsére olyan idióták, hogy ütik el magukat. 

- Oli...

Elemelte rólam a tekintetét és a földet kezdte el kémlelni. Nem bírta tovább tartani a szemkontaktust.

- Mégis, ezek nem jelentettek akkora félelmet, mint az a gondolat, hogy talán már nem is élsz. Hogy talán végeztek már veled vagy nem talállak meg és... a francba! - motyogta, majd láttam, ahogyan letöröl az arcáról egy könnycseppet. Fájdalom hasított a szívembe és már rémesen bántam azt, hogy egy akkora ütést mértem az arcára néhány perccel ezelőtt. Egyáltalán nem érdemelte meg, hiszen ő annyira jó ember...

Leeresztettem a kezeimet és felsóhajtottam.

- Oliver, nézz rám! - kértem, s nem is habozott sokat, egyenesen rám nézett. Szemeit még mindig könnyek lepték el, de nem engedett nekik utat, látszott, hogy hősiesen küzd ellenük. 

- Ha meghaltál volna, nem tudom mi lett volna velem - suttogta. - De komolyan én... - túrt bele a hajába idegesen. - Elveszítettem mindenkit. Fogalmam sincs, hogy mi lehet a szüleimmel. Hogy hol lehetnek, egyáltalán élnek-e még. És bármennyire is szeretném elhitetni magammal, hogy rendben vannak... attól még nincsenek itt. Nincsenek velem. De te itt vagy és amióta ebbe a csapatba tartozom, te lettél az elsőszámú ember az életemben. 

Rendesen meghatottak a szavai. Ugyanazt éreztem amit ő és ezt szóvá is tettem.

- Remélem tudod, hogy ez kölcsönös - mondtam, mire heves bólintásba kezdett.

- Persze, hogy tudom! - motyogta. - Hogyne tudnám!

És átölet. Nekem pedig melegség költözött a szívembe. Nem veszítettük el egymást. Ez a dolog elsülhetett volna rosszul is, sokkal rosszabbul. Már mindketten halottak lennénk, ha ez a terv nem működik. De Oli megcsinálta. Az élet nem akar minket elengedni. Annak még nem jött el az ideje.

- Vissza kellene mennünk - engedett el lassan. - A többiek nagyon aggódnak. Azt mondtam nekik, hogyha nem érünk vissza hajnalig, akkor induljanak a keresésünkre. Jobb, ha nem váratjuk meg őket.

- Egyetértek! - bólintottam, majd engedtem, hogy felhúzzon a földről. Szembe néztünk egymással és abban a pillanatban egy igen abszurd gondolat fogalmazódott meg a fejemben, sőt, ami azt illette, hamarabb cselekedtem, mint ahogy gondolkodtam volna. A keze után nyúltam, mélyen a szemébe néztem, majd egyszeriben közelebb hajoltam hozzá. Láttam, hogy ezen meglepődik, de nem húzódott el.

Mégis...

... gondolhatjátok, hogy nem lett belőle semmi.

Nem én voltam a hibás és nem is Oli, hanem az a két zombi úriember, aki pontosan abban a pillanatban kezdett el felénk sietni. Oli automatikusan rohanni kezdett, engem maga után húzva és olyan gyorsan ugrottunk be a kocsiba és hajtottunk el a helyszínről, amilyen gyorsan csak lehetett.

A kocsiban mindketten nevetőrohamot kaptunk. Egy szót sem szóltunk egymáshoz többet és azt sem tudtam, mi lett volna, ha megcsókolom, de nem is számított.

Együtt voltunk, éltünk és ez volt a lényeg. Minden kezdett helyreállni.

Legalábbis akkor azt hittem.

*

*Alice Black szemszöge*

- Nem jönnek vissza, valami történt! - rágcsálta a szája szélét Emily. - Nem lett volna szabad elengednünk őket! 

A fejemet ráztam.

- Visszajönnek - bizonygattam. Tudtam, hogy Olit és Karmát kemény fából faragták és hogy Oli nem felkészületlenül és fejvesztve ment el odáig. Volt egy terve. Egy terve, ami nagyon remélem, hogy bevált.

- Pedig lassan világosodik! - mondta Tyler is. - És tudod, mire kért minket Oli...

Bólintottam. Azt mondta, ha hajnalig nem térnek vissza, akkor induljunk el utánuk. Mégis, nagyon bíztam abban, hogy erre nem kell sort kerítenünk.

- Az a bázis nem a legprofibb, hiába is látszik annak! - pattant le hirtelen mellém az új fiú. - Nagyon sok a gyenge pontja. A védelem mondjuk egész jó, de így is vannak kiskapuk, amiken az ember ki tud osonni. Én is ezeket kerestem, ameddig odabent voltam, de jól jött most ez a kis kiruccanás, így hamarabb el tudtam szökni - mondta.

Rá néztem. Igazából csak most volt alkalmam jobban megfigyelni a fiút. Bőre napbarnított volt, szemei ibolyakékek, hajkoronája pedig hullámzó barna fürtökből állt és ahogy elnéztem, egy kis izom is jutott neki. Nem volt rossz pasi, az tény. Halvány mosoly jelent meg az ajkain amint felé néztem, így én is viszonoztam a mosolyt.

- Santiago, ugye? - kérdeztem, mire a fiú helyeslően bólintott.

- Úgy van, Santiago Zachariasz!

- Jól sejtem, hogy külföldi vagy? - szólalt meg Yoonie. - Mármint európai? 

Santiago felnézett rá, majd szégyenlősen bólintott.

- Az akcentusomból jöttél rá? - kérdezte.

Yoonie bólintott.

- Abból meg a nevedből. 

Santiago elmosolyodott.

- Félig vagyok csak európai. Anyukám lengyel, apukám latin-amerikai, pontosabban argentin származású. Tizenegy éves koromban elváltak, én anyuval maradtam Krakkóban, apa pedig Nebraskaba költözött ide az Államokba, mivel itt kapott munkát. Épp nála vakációztam, amikor kitört a káosz. Apa nem volt aznap otthon és soha nem is tért vissza, így elindultam a keresésére, de aztán meghallottam, hogy Londonban van menedék és akkor már abban reménykedtem, hogy hátha matka túlélte. Huh, bocsi, matka az anyát jelent lengyelül, az apát inkább nem mondom, mert azt nehezebb kiejteni, na de mindegy is. Véletlenül kerültem az Iron Castlehez és soha nem is akartam ott maradni, de elszökni nem igazán sikerült, szóval játszottam a szerepemet egy ideig és vártam a megfelelő alkalmat, hogy meglóghassak. Hát ez volt az. Long story short, ennyi a történetem! És mielőtt még azon morfondíroznátok, hogy miért is meséltem el nektek, hát épp azért, hogy kicsit megismerjetek jobban. Ellenem felhasználni úgysem tudjátok, az Apokalipszis egy nagy kupac gówno egyébként is és bárki megölhet bármelyik pillanatban, úgyhogy igazából csak a mának élek és értékelni próbálok minden egyes percet, amit még életben tölthetek. Szóval, akkor titeket hogy is hívnak? Ó, Yooniet leszámítva persze, őt már megjegyeztem! - mondta büszkén, mire a lány sóhajtva elfordult, amint Santiago rá nézett.

- Alice Black! - mutatkoztam be, a kezemet nyújtva felé.

- Nagyon örvendek, Alice!

- Emily Hill! Tyler Reed! Raven McQueen! Veronica Evans! - mutatkoztak be a többiek is, akik még a társaságunkban ücsörögtek.

- Veszettül sokan vagytok! - vakarta meg a fejét Santiago. - Nem nehéz így haladni?

Emily a fejét rázta.

- Nem lenne nehéz, ha az Iron Castle nem lenne a nyomunkban folyton - mondta. - Voltunk mi többen is, de sajnos nem mindenki élte túl.

Santiago lebiggyesztette az ajkait.

- Sajnálom a veszteségeiteket! - mondta. - Szörnyű lehetett.

Bólintottam. 

Nem telik el olyan nap, hogy a halottaink ne jutnának eszünkbe. Na meg ott van Cody, akiről semmit sem tudunk. És apa... apa talán még életben lehet. Most meg Oli és Karma...

Megráztam a fejemet.

Nem, arra még csak nem is gondolhatok, hogy ők nem térnek vissza. Vissza fognak. Tudom. Érzem.

- De szerintem szét fogunk válni! - fordult vissza felénk Yoonie, mire értetlenül néztünk vissza rá. - Tudom, meglepően hangzik, de már egy ideje ezen agyalok. Annyian vagyunk. Rengetegen. De ha szétválnánk egy kis időre, megnehezítjük az Iron Castle dolgát is és a miénket is megkönnyítjük. Felelősséget vállalni ennyi ember iránt egyszerre nem könnyű feladat. Ilyen hét-nyolc személyes csoportokra gondoltam - vázolta fel.

- Ez nem is rossz ötlet! - bólintott Tyler. - Igaza van Yoonienak, szét kellene válnunk egy kis időre. Ha megbeszélnénk, hogy mindenkivel találkozunk egy bizonyos időintervallumon belül egy bizonyos helyen... az úgy nem lenne jó? Mert szerintem simán meg tudnák csinálni. A háromnegyed utat már megtettük, Washington DC nincs már annyira messze. Lassan jön az ősz, bele kell húznunk és hajót kell szereznünk egy állandó helyet ahol meghúzódhatunk. Mert az ősz még elviselhető... na de a tél? Haladnunk kell, el kell hagynunk ezt az országot, mert itt csak veszély és halál martalékaivá fogunk válni.

Csend telepedett közénk. Volt valami ebben a tervben tényleg. Sokan voltunk és veszély leselkedett ránk mindenfelől. Igazán jó lett volna, ha egy kicsit könnyítünk a dolgainkon.

- Én benne vagyok! - szólaltam meg. - Nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog az ötlet, de majd megvitatjuk, maximum szavazunk!

Yoonie elmosolyodott, Tyler pedig lepacsizott velem.

- Szerintem sem rossz ötlet, bár én őszintén picit bánom azt, hogy így nem tudok mindenkit megismerni! - jelentette ki Raven. - De sebaj, legalább nem kell kötődnöm senkihez, mármint ne értsetek félre, csak...

- Értjük mi azt, ne aggódj! - mosolyodott el halványan Emily. - Néha tényleg jobb, ha az ember nem kötődik senkihez, úgy könnyebb is az illetőt elengedni. Tényleg, nem kívánom senkinek azt a fájdalmat, amit nekünk kellett átélnünk. És én is benne vagyok, jót fog tenni, ha egy időre szétválunk. Az Iron Castle is összezavarodik legalább.

Amint Emily kimondta ezeket a szavakat, egy szürke autó gördült be a helyszínre minden előzetes nélkül, egyenesen a busz mellé. Először megijedtünk, hogy az ellenség az, s láttam, ahogyan Yoonie már a pisztolya felé nyúl, de amint az anyósülés mögül egy ismerős alak szállt ki, egy hatalmas kő esett le a szívünkről. Valahogy annyira hihetetlen volt, de mégis annyira csodálatos.

- Karma! - sikította Betty, aki épp abban a pillanatban szállt ki a buszból, majd a fiúhoz szaladt, a nyakába ugrott és egy puszit nyomott az arcára. - Istenem, annyira féltem, hogy nehogy bajod essen! - mondta, majd szorosan hozzábújt. Hamarosan Oli is kiszállt a volán mögül, egy ideig nézte, ahogyan Karma és Betty ölelkeznek, aztán felénk emelte a tekintetét, elmosolyodott és intett egyet.

Elvigyorodtam. Ez a seggfej már megint megcsinálta. Egyes egyedül, de megcsinálta!

- Szóval működött a terv! - sietett oda hozzá Gwen és Tate. Ők ketten voltak azok, akik segítettek Olinak bejutni, mint az kiderült nem is olyan régen. - Szétlőtted a kócerájt?

Oli felnevetett.

- Szét hát! - büszkélkedett, mire Gwen nagyon lázba jött ennek hallatán.

- Bumm?

- Nagy bumm! - bólogatott Oli.

- És a pince? - érdeklődött Tate.

- Ott volt, meg az ajtó is. Köszönöm skacok, megmentettetek minket Karmával! - fogott Oli kezet mindkettejükkel, majd végre valahára odajött hozzánk.

Nagy vigyor terült szét az arcán, s megállt egyenesen Emily mellett.

- Lökött vagy, Oliver Way! - kuncogott Emily. - Egy lökött zseni, muszáj megöleljelek, ne haragudj, de imádlak! - mondta nevetve, Oli pedig hagyta, hogy Emily megölelje.

- Hát haver, tényleg nem semmi, amire képes vagy. Meneküljön az a bolond aki bántani meri Karmát! - nevetett Tyler is.

Oli elengedte Emilyt, majd elmosolyodott.

- Ugyan már, bárkiért megtettem volna! - vont vállat.

- Igen, de különösen Karmáért. Ne viccelj, mindannyian tudjuk, hogy ti verhetetlen páros vagytok! - mosolygott.

Oli mosolyogva a földre nézett.

Hatalmas megkönnyebbülés volt őket látni, sőt, az még hatalmasabb megnyugvást adott, hogy ép bőrrel tértek vissza, nem sebesültek meg. Bár igaz, elég sárosak voltak és Karmáról a cipő is hiányzott, de ez még belefért. Ha bajuk esett volna, nem is tudom azt hogy éltük volna túl.

- Hé, Way! - szólítottam meg, mire felnézett rám. - Nagy vagy! - vigyorodtam el, majd felé léptem és lepacsiztunk, aztán pedig átöleltem. - Örülök, hogy életben vagy!

- Hát még én! - suttogta, majd szorított az ölelésen, én pedig hagytam, mert jól esett. Igazából bárkitől jól esett volna most egy hatalmas nagy ölelés.

- Skacok, igazán nem szeretnélek megzavarni, de azt hiszem, minél előbb cselekednünk kellene! - mondta Yoonie, mire én és Oli szétváltunk. - Ty, szólnál légyszíves a többieknek, hogy jöjjenek ide? Megbeszélést kellene tartanunk haladéktalanul. 

Tyler bólintott, majd máris elrohant, egyenesen a busz irányába. Körülbelül tíz percet vett igénybe, ameddig sikerült mindenkit összeszednie és mind a huszonketten - azaz huszonhárman, hiszen Dylan hozta Midnightot is - egy körben álltunk, középen pedig Yoonie szónokolt.

- Figyeljetek, ez most nagyon fontos! - kezdett bele a lány. - Egy nagyon de nagyon nehéz döntést hoztam meg, de persze nem vágunk bele, ameddig ti, vagy legalább több mint a fele a társaságnak azt nem mondja, hogy mehet. Első sorban arra kérlek, hogy nézzetek körbe - kérte, majd hatásszünetet tartott, hogy mindenki körbe nézhessen. - Sokan vagyunk, ugye? Pontosabban huszonketten - taglalta Yoonie. - Természetesen ez ritka szép szám és én nagyon örülök, hogy ilyen sokan vagyunk akik túléltük, tényleg. Mindannyian fontos részei vagyunk a csapatnak és igazán nem szeretnék bunkó lenni, de... kicsit megnövekedett a népesség itt. Kicsit túlságosan. Egyáltalán ne gondoljátok, hogy az újak ellen szólók! - rázta meg a fejét. - Még viszonylag én és Yoonah is egészen újak vagyunk, csak utólag csatlakoztunk a csapathoz, amit én azóta sem bántam meg, mert remek a társaság, az emberek összetartóak, már csak nézzétek meg Oli és Karma példáját! Vagy amikor Gwen, Matt, Luke és Midnight mindenfajta félelem nélkül megmentettek minket! Összetartó csapat vagyunk, bizony, ezért is lesz nehéz kimondani azt, amin gondolkodom már egy ideje. Néhányotoknak már elárultam és ti helyeseltétek a dolgot, de most lássuk, ha a többiek szerint is bele kéne vágni - Yoonie egy mély levegőt vett, majd lassan kifújta azt. - Úgy hiszem, jót tenne nekünk, ha egy ideig szétválnánk!

Azonnal felindulás lett a mondatának végéről. Az embereket biztosan ugyanúgy meglephette a dolog, ahogyan először engem is. Adam épp velem szemben állt és láttam rajta, hogy erősen gondolkodik. Alapjáraton tudtam volna, hogy mi járhat a fejében, de egy ideje már olyan morcos és olyan... olyan más, hogy már lassan rá sem ismerek. Még nem volt időm erről beszélni vele, de úgy hiszem, minél előbb sort kell kerítenem rá.

- Woaah, álljatok le, emberek! - kiáltott fel hirtelen Karma. - Mielőtt vitázni kezdenétek, nem kellene előbb megkérdezni Yooniet, hogy pontosan hogy is gondolta ezt? - kérdezte, mire mindannyian az említett lányra néztek.

Yoonie megköszörülte a torkát, fel volt már készülve ezekre az esetleges kérdésekre.

- Nos, hetes-nyolcas csapatokra gondoltam - felelte Yoonie. - Az egyrészt nem olyan vészes, másrészt simán elég ember arra, hogy egy esetleges támadást visszaverjen.

Ismét susmogás támadt a jelenlévők között. Én gondterhelten Emilyre néztem.

- Szerinted mi lesz? - kérdeztem.

Emily vállat vont.

- Nem tudom, bárhogy elsülhet végül is... de szerintem megoldjuk. Bárhogy nézzük a dolgot, ez lenne a legjobb megoldás mindannyiunk számára.

- És találkoznánk Washingtonban? Vagy ezt hogy gondoltad? - szólalt fel ekkor Dylan.

Yoonie bólintott.

- Vagy találkoznánk Washingtonban egy bizonyos időintervallumon belül vagy pedig kisebb távokon, de szintén megbeszélnénk, hogy mikor és mennyi idő alatt kellene odaérni. Természetesen ha valaki nem érkezne meg időben, elindulnánk a keresésükre azon az útvonalon, amin tudjuk, hogy nekik kellett jönni. A megbeszélt találkahelyen meg hagyunk egy jelet, hogy ott jártunk, ha esetleg csak véletlenül elkerültük volna egymást - magyarázta Yoonie, mire Dylan megértően bólintott.

- Én támogatom! - emelte fel Richard az egyetlen, ép kezét. 

- Szerintem is jó ötlet! - helyeselt Karma. - Főleg, mert így nem kell az egész csapatnak miattam szívnia megint, ha az Iron Castle a nyomunkba eredne.

- Talán jobb is lenne, ha én csak Karmával mennék - javasolta Oli. - Úgy nem hoznánk rátok veszélyt.

- Hülye vagy? - háborodott fel Betty. - Hogy megint izgulhassunk miattatok? Azt már nem! Ha mindkettőtöket elkapnak, akkor mégis ki segítene rajtatok? Gondolom amúgy is ki vannak rátok akadva, amiért tönkretettétek a bázisukat, én nem játszadoznék ilyesmivel, akkor már inkább én is veletek tartok! - jelentette ki, s Karma el is vigyorodott a hír hallatán. Oli csak csendesen ingatta a tekintetét közöttük, majd alig láthatóan felsóhajtott.

- Rendben, ahogy szeretnéd! - suttogta, majd elfordult.

Gyanakvóan néztem rá. Mégis mi a fene van vele?

- Hé, skacok, állj! - szólalt meg végre Adam. - Akkor most ebbe mindenki beleegyezett? - vonta fel a szemöldökét.

Yoonie körül nézett.

- Van valakinek ellenvetése? - kérdezte.

Két ember emelte fel a kezét. Az egyik Adam volt, a másik viszont Grace.

- Mi a gond? - kérdezte Dylan.

Grace megvakarta a vállát.

- Én igazából csak aggódom, nehogy baja essen valamelyikőtöknek. Nem lehetek majd ott, hogy megmentsem...

Matt felkuncogott.

- Olyan aranyos vagy, Grace. De majd megoldjuk szerintem. Tudunk vigyázni egymásra.

Grace bólintott.

- Részemről rendben ez esetben.

Adam felhorkant.

- Hát jó, gondolom akkor egy ember véleménye amúgy sem számít. Azt csináljuk, amit csak szeretnétek! - vont vállat, majd leült a földre. Ha ennek vége, haladéktalanul beszélnem kell vele!

- Rendben - mondta Yoonie. - Három csapatra oszlunk. Az egyik csapat irányítója én leszek. Egy másik csapaté legyen Oli. A harmadiké pedig... Richard! Vállalod? - kérdezte.

Richard kihúzta magát.

- Természetesen! - vigyorodott el. - Megtisztelsz, eme nemes feladattal.

Yoonie bólintott.

- Akkor gyertek velem félre néhány percre, beszéljük meg, hogy ki kit választ a csapatába! - intett egyet, mire Oli és Richard követték és picit arrébb húzódtak.

Kihasználtam azt a néhány perc szünetet és odasiettem Adamhez.

- Hé, morci! - szólítottam meg, majd összeborzoltam szőke haját, de meg sem moccant. Kicsit megijesztett, de nem szóltam semmit.

- Most nincs kedvem, Alice! - mondta, mire felsóhajtottam. Nem értettem, mire fel ez a makacsság. Azaz nem egészen, mert valahogy sejtettem.

- Adam! - guggoltam le elé, a térdeim pedig ropogni kezdtek ennek hatására. Adam el is eresztett egy halvány kis mosolyt, s azt hitte, hogy nem fogom észre venni. - Hé, láttam ám! - figyelmeztettem, mire végre kiengedte szélesebbre is azt a mosolyt.

- Hiába, már vénasszony vagy! - kuncogott, s egy hatalmas kő esett le a szívemről, hiszen megnyugodtam, hogy nem velem van gondja. Megsimogattam az arcát.

- Elmondod mi a baj? - kérdeztem. - Segíthetek!

Adam a fejét rázta.

- Nincs semmi bajom, Alice! - próbált meg lerázni, de természetesen nem hagytam annyiban a dolgot.

- Ugyan, nem vagyok hülye! Látom, hogy egy ideje olyan visszautasítóan viselkedsz...

Adam vállat vont.

- Csak ilyen a hangulatom, majd elmúlik!

Megvakartam a tarkómat, majd úgy döntöttem, hogy leülök elé.

- Adam... tudom, hogy nehéz nem erre gondolni és még nem heverted ki a történteket, de... attól, hogy megpróbálsz érzéketlen, érzelemmentes és hűvös lenni... nem fog megoldódni semmi. Ne zárd el magad az emberek elől. Tudom, hogy nem szeretnél több emberhez kötődni a történtek után, de minket pont hogy ez tartott eddig életben: az odaadás, a kötelék. Nem azt kérem tőled, hogy most légy vidám és ilyenek. De ne zárd el az érzéseidet, ne szenvedj pluszba.

Adam felnézett rám.

- Nem tudom már, mi lenne a helyes - vallotta be. - A lábam sajog, mint az állat, a fejem és a szívem kavarog a gondolatoktól és az érzelmektől, bár már kezdenek lassan lassan lecsillapodni. Igyekszem nem elzárkózni, Alice, de nem megy olyan könnyen. Egyszerűen csak képtelen lennék elveszíteni még valakit. Ezért is nem akarom ezt a széthúzást. Persze valahol mélyen nagyon jól tudom, hogy ez a leghelyesebb döntés. De nem akarom, hogy szétváljunk. Néha azt kívánom, hogy bárcsak még mindig normális életünk lenne. Vagy ha csak mi nyolcan lennénk ismét, ahogyan az elején. De így most sok embert megszerettem és baromi nehéz lesz akkor, ha valaki ismét meghal. Ugye megérted?

Bólintottam. Hát persze, hogy értettem, hiszen én is hasonlóképp éreztem, csak ő nálamnál dupla annyit szenvedett.

- Grace mit mond a lábadról? - kérdeztem.

Adam felhorkant.

- Nem sokat. Biztos vagyok benne, hogy csak eltitkol valamit. Talán majd amputálni kell vagy ilyesmi, én bele sem merek gondolni! - suttogta. - Sajog állandóan, a gyógyszerek sem segítenek. Egy operáció kéne neki, de itt honnan ilyen luxust? Örülök, ha még egy ideig kihúzom. Legalább ameddig hajót találunk, már ha találunk. Utána levághatják, nem érdekel, Richard is tud fél karral élni!

Ökölbe szorítottam a kezemet. Legszívesebben elsírtam volna magam.

- Adam, ne is mondj ilyet, kérlek szépen! - könyörögtem. - Még viccnek is rossz, akkor is, ha nem az. Megoldjuk valahogy. Keresünk egy kórházat, Grace majd megműt, én segítek neki!

Adam erre felnevetett.

- Alice, annyira imádlak, de tudod jól, hogy Grace sem érthet mindenhez, főleg operációhoz nem. Sok mindent tud, baromi okos csaj, de ez neki is nagy falat. De nyugodj meg, én nem bánom! És nem halok meg, ígéretet tettem neked, nemde? - vigyorodott el, majd kitárta a karjait, én pedig könnyes arccal, ám félig nevetve borultam a mellkasára, hogy átölelhessük egymást.

- Szeretlek Adam, nagyon! Ugye tudod?

- Én is téged! - motyogta. - Nem lesz semmi bajom, nem akartalak megijeszteni. Azért kemény fából faragtak engem is, még nem kell elkeseredni. Legjobb esetben csak egy kis rángás, talán egy kis sántítás lesz a vége... Majd hordok magamnál több fegyvert. Vagy átváltok motorbiciklire mint Karma. A lehetőségek tárháza végtelen!

Nevetve engedtem el.

- Lökött vagy, Adam! - tájékoztattam.

Elvigyorodott.

- Köszönöm, mondtad párszor már! Jut eszembe, minél hamarabb piát kell szereznünk. Szeretnék veled inni, mint aznap, amikor abban a szellemjárta Motelben őrködtünk! - kuncogott.

Megforgattam a szemeimet.

- Nem is voltak ott szellemek és nem is ittunk. És nem is fogok, mert mikor szakítottam Dylannel, kicsit sokat ittam, emlékszel? Totál ráijesztettem a lányokra, úgyhogy nem akarnám megismételni.

- De akkor szomorú voltál! - magyarázta. - Már nem vagy az, most már boldogan ihatnál és olyan vidám, viccelődős részeg lennél te is. Naaa, légyszíves, nagyon szeretnék látni egy viccelődős, részeg Alicet!

Vállon löktem.

- Nem iszom és kész! Erről tegyél le! Különben sem vagyok még huszonegy, nem szabad!

Adam elfintorodott.

- A frászt sem érdekli már, hogy hány éves vagy. Nincs ki leellenőrizze, de ha ez megnyugtat, én megengedem neked, hogy igyál!

Elnevettem magam.

- De Adam, te sem vagy huszonegy...

Legyintett.

- Nincs rá bizonyítékod!

Már épp vitába szálltam volna, hogy igenis van, hiszen ott voltam tavaly a tizenhetedik születésnapi buliján, de pont ekkor tért vissza Yoonie, Olival és Richarddal karöltve.

- Nos, megvitattuk a csapatokat! - mosolyodott el Yoonie. - Richard csapatában nyolc személy lesz vele együtt, az enyémben és az Oliéban pedig hét-hét. Ha nem bánjátok, elsőként az én csapatomat jelenteném be: természetesen Yoonah velem jön, őt nem szeretném és nem is tudnám másra bízni. Rajta kívül szeretném Mattet, Emilyt és Tylert, illetve Alicet és végül Santiagot.

A fiúnak egy csapásra felderült az arca a neve hallatán.

- Engem? - kérdezte sűrű pislogások közepette. Természetesen nagyon meglepődhetett.

- Igen, téged! - bólintott Yoonie. - Mivel csak most csatlakoztál a csapatunkhoz, valakinek figyelnie kell rád és én vagyok a vezér, úgy hogy ez a feladat rám fog hárulni. De elég a hablatyolásból, Oli, kérlek mutasd be te kivel mész!

Oli bólintott.

- Az én csapatomba jönne Karma, Adam és Gwen, illetve Dylan, Veronica és Betty. Meg Midnight persze - mosolygott a kutyusra.

Betty ezen hír hallatán feltapsolt örömében, majd lepacsizott a mellette álló Karmával, aki szintén nagyon örült a hírnek.

- És akkor értelemszerűen a többiek velem jönnének, de azért elmondom, nehogy az legyen, hogy nem hallottátok: Grace szívem, a kis, drága Melody, fiaim Dean és Kelvin, illetve az újoncok: Luke, Raven és Tate. Megfelel ez így mindenkinek?

- Ha Raven közelében lehetek, akkor igen. Sőt, ez a legtökéletesebb beosztás! - örömködött Luke, mire Raven gondterhelten felsóhajtott mellette, majd megpaskolta a fiú vállát.

- Továbbra is csak álmodozz, Casanova! - kuncogott. - Ebből a lányból nem fogsz semmit megkapni.

Luke elvigyorodott.

- Azt majd meglátjuk! - mondta büszkén.

- Akkor már csak annyi maradt hátra, hogy mindenki szedelőzködjön és köszönjön el a többiektől. Találkozunk három nap múlva Charlestonban, a várost jelző táblánál. Ha huszonnégy óra elteltével valaki nem érkezne meg, akkor sietünk a segítségére. Sok sikert mindenkinek! - szalutált Yoonie, majd gyorsan kézen is fogta a húgát és együtt siettek vissza a buszra, hogy összeszedjék a dolgaikat.

Adam elmosolyodott.

- Akkor ezek szerint nem veled leszek - mondta. - Bezzeg Dylannel majd együtt kell szívnom a levegőt...

Felnevettem.

- Ugyan! Ott lesz veled Oli meg Karma és Betty is! Nem lesz az rossz, meglátod!

- De te nem leszel ott! - biggyesztette le az ajkát. - És látod, épp ettől féltem.

Ismét összeborzoltam szőke lóboncát.

- Hé, nyugalom. Tudoood, van nekünk az a fogadásunk. Nem halok meg, különben is tudod, hogy túlélő típus vagyok. És te is az vagy. Nem lesz baj és három nap múlva találkozunk, ígérem neked! 

Adam és én is felpattantunk a földről, majd egy utolsó, szoros ölelést ejtettünk meg.

- Viccelődünk, viccelődünk! De kérlek, nagyon vigyázz magadra, Al. Nem bírnék ki még egy veszteséget!

Belefúrtam az arcomat a vállába.

- Vigyázni fogok, ígérem. De te is ígérd meg akkor.

Szinte láttam magam előtt, ahogyan halványan elmosolyodik.

- Ígérem! - mondta, majd lassan elengedett és elsétált, egyenesen Tylerhez és Emilyhez.

- Alice, hiányozni fogsz! - ugrott Betty a nyakamba.

- Te is! - mosolyodtam el. - Vigyázz a fiúkra, néha olyan életképtelenek tudnak lenni!

Lassan mindenkitől elbúcsúztam. Dean már szinte bőgött és szinte két percig szorított magához, Karma ecsetelni kezdte nekem, hogy milyen jó, hogy Oli vele lesz egy csapatban így nekem nem lesz esélyem elvenni őt tőle, Richard pedig utolsó pillanatokban is poénnal próbálta meg oldani a feszültséget. A legnehezebb talán Gracetől volt elválni. Ő is küszködött a könnyeivel rendesen.

- Itt van a fertőtlenítő és a kötszer is. Minden nap kend be a sebet és cseréld a kötést, Emily majd segít neked. Ha fájna vagy ilyesmi, van itt fájdalomcsillapító is, nyugodtan vedd be. Charlestonban majd leszedheted a kötést, addig viszont ne piszkáld. Van nálad elég étel, víz és ruha? Mert nekem van még tartalékban, ha esetleg kellene!

Elmosolyodtam.

- Mióta anyáskodsz te felettem és nem én feletted? - kérdeztem, mire felnevetett. - Megleszek Gracey, ne aggódj! És te is megleszel, Richard mellett jó kezekben vagy!

- Inkább jó kézben! - kuncogott Grace, s amint leesett a poénja, én is jóízűen felnevettem.

- Szeretlek! Légy óvatos! - mondtam, majd szorosan átöleltem.

- Én is szeretlek! Te is légy óvatos, bár téged nem féltelek, te is jó kezekben vagy és a harc amúgy is menni szokott neked. De tényleg ne feledd a kötést! - engedett el figyelmeztetőn. 

- Jól van, jól van, megértettem! - emeltem fel védekezően a kezeimet.

Grace elmosolyodott, majd még egyszer átölelt, aztán gyorsan elsietett, nehogy elsírja magát. Nehéz volt elválni mindenkitől, de tőle végképp. Az én egyetlen, legjobb unokatestvérem.

Már épp fordultam volna én is vissza, hogy gyorsan összekaparjam a buszról azt, amit még az én cuccomnak nevezhettem, de valaki hirtelen megszólított.

- Alice! - mondta ki a nevemet, mire megfordultam. Olival találtam szembe magamat, aki egészen gondterheltnek tűnt.

- Hé, Oli! - köszöntem vissza. - Minden okés, jól érzed magad? - kérdeztem.

Röviden bólintott.

- Persze, minden a lehető legnagyobb rendben van. Csak szeretnék elköszönni, nehogy valami történjen. Persze, nem akarok negatív lenni, csak te is tudod, hogy a mindennapok milyen kiszámíthatatlanok.

Bólintottam.

- Persze, tudom. És örülök, hogy el szeretnél búcsúzni tőlem, jól esik, hogy gondoltál rám.

Oli elmosolyodott.

- Ugyan, miért ne gondoltam volna rád? Karma után te vagy az az ember, akiben feltétel nélkül megbízok és azóta is rémesen sajnálom, hogy annyi megpróbáltatáson tettelek keresztül, egyáltalán nem ezt érdemelted.

Legyintettem.

- Azt hittem, arra már régen fátylat borítottunk. A múlt az múlt, felejtsd el, Oli. Bennem nincs szálka, főleg mióta elmagyaráztad az okot is. 

Oli bólintott.

Egy ideig csend telepedett közénk, de nem kínos, hanem inkább nyugodt, harmonikus. Talán az a kis szellő idézte elő, ami fújdogált közben. Vagy csak a hangulat.

- Akkor... viszlát! - nyújtotta felém Oli a jobbját, ami kicsit meglepett, hiszen arra számítottam, hogy majd megölel, de természetesen azért elfogadtam a kezet és megráztam.

- Viszlát három nap múlva, Oliver! - mosolyodtam el. Igen hosszúra sikeredett az a kézfogás, s közben egyikünk sem eresztette volna el a másik tekintetét. Olyan volt, mintha egyikünk sem szeretné megszüntetni azt a pillanatot. Aztán én mégis megtettem.

Elengedtem Oli kezét, majd megfordultam és indultam volna a busz felé, de Oli hirtelen elkapta a karomat és visszafordított maga felé.

- Alice, várj! - mondta, én pedig neki szenteltem ismét a pillantásomat. 

Az alsó ajkába harapott gyengéden. Szavak után kutatott. Végül sikerült is megszólalnia.

- Még nem mehetsz el! - mondta. - Még nem, mert van még valami amit tudnod kell!

Felvontam a szemöldökömet. Igazából nem tudtam mire számítsak, de a gyomromban így is éreztem már a feszültséget. A testem talán hamarabb realizálta, hogy mire készül Oli, mint ahogyan az eszem tette volna azt.

Végül nem került sor beszédre, Oli megszólítása tettértékké vállt.

Először az arcomra akarta helyezni a kezét, de a kötés miatt elvetette ezt az ötletet, úgyhogy inkább nem érintett meg, csak egyszerűen közelebb hajolt hozzám minden előzetes nélkül és egy egyszerű, ám annál nagyszerűbb csókot lehelt az ajkaimra.

Azt hittem menten megáll az eszem.

Az ő hűvös ajkai keveredtek az én forró ajkaimmal és valahogy a csók valahogy annyira felpezsdítő volt emiatt. Az egész testem libabőrös lett ennek hatására, a gyomrom még jobban görcsbe rándult, mint azelőtt, s éreztem azt is ahogy elpirulok. De visszacsókoltam. Magam sem tudtam miért, de visszacsókoltam őt.

Nem tartott sokáig a csók, de így is egyszerűen magával ragadó és varázslatos érzés volt.

- Nem mehettem el enélkül, remélem nem bánod - mosolyodott el Oli.

Én a fejemet ráztam. Egyáltalán nem bántam, de nem voltam képes megszólalni.

- Majd beszélünk erről amikor újra találkozunk, okés? - kérdezte.

Bólintottam.

Aztán elváltak útjaink, én pedig lassan visszaballagtam volna a busz felé, de alig tettem pár lépést, Dylant vettem észre, s egyszeriben a szívem is majdnem leállt. 

Szeme mindent elárult: csalódott volt, talán kissé féltékeny. Az arca viszont nyugodtságot tükrözött, ezzel próbálta meg leplezni a valódi érzéseit. De látta. Tudtam, hogy látta a csókot.

Először magyarázkodni szerettem volna neki, de aztán rájöttem, hogy értelmetlen lenne. Nem tartozom neki semmilyen elszámolandó dologgal, hisz ő sem akart beszámolni az ő kis csókjairól Elizabethel. Azzal csókolózom most már, akivel akarok. Dylan az első szerelmem volt, de nem tartozom neki semmivel.

- Búcsúzni jöttem - mondta Dylan. - Erős vagy, nem féltelek!

- Ahogyan te is! - biccentettem. Bevallom, kissé bizarr és zavarbaejtő volt ez a beszélgetés, de nem is lehetett volna más. Mégiscsak az ex-barátomról volt szó.

Megvakarta a tarkóját.

- Hát akkor... sok sikert. Látjuk még egymást! - mondta.

Nyeltem egyet, majd remegő ajkakkal válaszoltam, amiken még mindig éreztem Oli csókjának ízét.

- Ige... még... látjuk! - nyögtem ki valahogy, s szerencsére Dylan hamar sarkon fordult és útnak indult, így végre valahára én is el tudtam érni a buszhoz. Valahol mélyen fájt, hogy ezt a csókot Dylannek kellet látnia, de örültem is neki. Bár nem tudom, hogy mit érzek Oli iránt vagy hogy ő mit érezhet irántam, de egy dologban biztos voltam: ez a csók megpecsételője volt annak a ténynek, hogy sikerült túltennem magam Dylanen. Persze nem teljesen. Teljesen azt hiszem soha nem is fogom túltenni magam rajta, hiszen mégiscsak az első szerelmem volt. Tudom jól, hogy mindig lesz helye a szívemben, ezt neki is elmondtam már. De mi nem leszünk többé egy pár és talán most, hogy ő is szemtanúja volt ennek a csóknak, végre neki is sikerül majd túllépnie rajtam. Legalábbis én nagyon remélem és nagyon szurkolok neki.

A fekete hátizsákomba gyorsan összepakoltam minden olyan kelléket, amit fontosnak találtam, majd megkerestem Midnightot is, hogy tőle is elköszönhessek.

- Hé, nagyfiú! - léptem oda hozzá és megsimogattam a fejét. - Most megint elválunk egy kis időre, de még találkozunk, ígérem neked! 

Midnight boldogan csóválta meg a farkát, én pedig elmosolyodtam. Csak most vettem észre, hogy ez a kutya, akit olyan kicsi ebként találtunk még Dylannel, mennyit nőtt azóta. Közel sem volt még nagy persze, de már nagyobbacska volt, s nagyon reméltem azt, hogy nem esik majd bántódása. De Dylan mellett nem féltettem, mégis ő volt az apja.

Milyen ironikus, olyan, mintha elvált szülők lennénk, akik a gyermekükön osztozkodnak.

Megegyeztünk, hogy Richardék mennek tovább a busszal, mivel ők vannak a legtöbben, mi többiek pedig szerzünk magunknak valamilyen járgányt az országúton. Amint a busz kigördült, elindultunk, ki az erdőből, egy teljesen más irányba, mint amerre Oli és a csapata tartott. Nagyon reméltem, hogy nem lesz semmilyen feszültség majd Oliver és Dylan között, de végülis ott volt Karma és Adam közöttük, tudtam, hogy lesz aki majd egy esetleges feszültséget megállítson. De reménykedtem abban, hogy erre nem fog sor kerülni. Dylan okos srác, nem fog felelőtlenül balhézni. 

De én olyan ürességet éreztem.

Most, hogy a csapat egyik fele már nem volt velünk épp olyan volt, mintha kiszakították volna a lelkem egy részét. Voltunk már távol egymástól persze, de önszántunkból még soha, s talán ezért éreztem most annyira szétesettnek magam. Persze bíztam a csapatomban, ismertem már őket, igaz, egyeseket nem annyira, de kétlem, hogy rossz emberek lennének. Mindenesetre szerettem volna, ha egyszer végre békében telne az utazás, úgy, ahogyan a kezdetek kezdetén. Sokszor gondoltam már vissza arra a korszakra, s bár még zöldfülűek voltunk és nem tudtuk, hogy milyen megpróbáltatások válnak ránk, azért szerettem azt a korszakot.

Na és Oli... Azt mondta, hogy beszélünk majd, amikor újra találkozunk. A csókról, rólunk. Rettenetesen furcsa érzés kimondani ezt Dylan után. Rettenetesen furcsa érzés abba belegondolni, hogy talán ismét belevágok egy kapcsolatba. Tehetném én is azt, amit Adam: elásni az érzéseimet, bezárkózni, elhidegülni. De nem tudom megtenni. Oli érdemel egy esélyt. 

És én is megérdemlek egyet.