Egy hang.

Egy hang szólított ki mély és békés álmomból.

Halkan felmorogtam.

Nem akartam felébredni. Volt egy olyan érzésem hogy... ha kinyitom a szememet az csak rossz lesz és megbánom.

A másik oldalamra fordultam, ezzel próbálva meggyőzni a keltegetőt, hogy hagyja abba amit csinál.

Már nem tudom mikor aludtam ki utoljára rendesen magam, ezért pihenni szerettem volna és számomra ez az időpont túlságosan korainak tűnt ahhoz, hogy kikászálodjak az ágyból.

De a zaklatóm ekkor sem hagyta abba.

A vállamat kezdte el rázogatni.

- Alice, kérlek ébredj fel!

Ismerős volt a hangja és éreztem hogy kétségbeesett.

Allison lehet az?

Nem. Ez a hang kissé felnőttesebb az én kilenc éves hugom hangjához képest.

De akkor ki lehet az?

Feladtam. A kíváncsiságom győzelmet aratott felettem.

Minden erőmet összeszedve kinyitottam a szemeimet. Azt hittem, hogy majd a nap sugarai miatt hunyarítanom kell, de csak sötétség volt körülöttem. Legalábbis addig, ameddig a pókhálós plafon körvonala ki nem rajzolódott előttem. Ugh... sürgősen takarítanom kell.

- Alice...

A hang felé fordultam.

Fekete hajú barátnőm riadt arca nézett vissza rám. A térdeire volt támaszkodva és nagy, barna szemeivel az arcomat fürkészte.

- Betty? Te meg mit keresel a szobámban? - kérdeztem meglepetten.

Anya engedte be?

- Szerintem ez... nem a te szobád... - mondta félve.

Ez a kijelentés meglepett, ugyanis nem emlékeztem arra, hogy valahol máshol lennék a szobám helyett. Az este az ágyamba feküdtem le és arra számítottam, hogy ugyanott fogok felébredni.

Lassan feltápázkodtam és ülő helyzetbe helyeztem magamat, mivel eddig egy kanapén feküdtem.
Valóban nem a szobámban voltunk.
A helyiség üres volt, leginkább úgy tűnt, ez egy padlás.

- Hol vagyunk? - kérdeztem.

Betty tanácstalanul megrázta a vállát.

- Mióta próbálsz felkelteni?

- Csak úgy fél perce. - motyogta. - Eddig én is aludtam, te voltál a legközelebb hozzám.

- A legközelebb? Más is van itt?

Betty a kanapém mögé mutatott, így megfordultam.

Először nem láttam semmit, de amint jobban körültekintettem, észre vettem néhány embert ott heverni: páran matracon, valaki egy karosszékben és még egy ember egy másik kanapén. Mind aludtak.

Felálltam és közelebb mentem hozzájuk, hogy megnézzem kik azok.

Kissé feszengve indultam el, Betty szorosan a nyomomban. Amint közel értem viszont, megnyugodtam: mindannyiukat ismertem.

Az egyik az unokatesóm volt, Grace. Bárhonnan felismerném barátságos arcáról és szőkésbarna loknijairól. A másik a barátnőm, Emily. Sötét haja az arcába lógott, de még így is ki lehetett venni, hogy ő az. Nem messze tőle az utcában lakó két szomszéd, a mindig poénkodós kedvű Edward és Adam feküdtek. Ők egyébként unokatestvérek, akárcsak mi Grace-el. A másik két srác közül az egyik Tyler volt, ugyancsak szomszéd és egyben az egyik legjobb barátom is.

Na és a legutolsó?

A legutolsó ember ledöbbentett. Szinte padlót fogtam, amikor megláttam.

Csak meredtem rá, már szinte lefagytam.

- Alice... ez nem... ? - kérdezte Betty a meglepett arckifejezésemet látván, de közbevágtam.

- Igen. Ő itt...Dylan Westwick. - böktem ki.

- Te jó ég! - szinte felsikított.

Azért volt ennyire izgatott mert tudta, hogy Dylan az a srác akibe... szerelmes vagyok.
Hogy mit keres itt? Ötletem sincs. De nem lehet véletlen, hogy itt van velünk.

Az igazság az, hogy Dylanbe már majd' három éve szerettem bele. Nagyon aranyos és vicces fiú, de sosem vettem rá a bátorságot hogy megszólítsam.

De most... Most meg itt van. Pár centire hever előttem a padlón... Felfoghatatlan.

Elsétáltam Dylan mellől és a bedeszkázott ablak résein kinéztem az utcára.

Hát mindenre számítottam, csak arra nem, ami ott fogadott.

Először nem hittem a szememnek: az egész utca romokban hevert. Szó szerint. A házak szétzúzva, porig égve... A kocsik széttörve, az utcán minden csupa vér.

Megijedtem.

Elszórva néhány tetemet is fel lehetett fedezni...

Valaki szórakozik velünk?

Nem tetszett ez az egész. A helyzetünk simán beleillett volna egy horror sztoriba.

De mégis mi történt? Elraboltak mindannyiunkat?

Erre a kérdésre nem kaptam meg a választ, de egy másikra igen, amint három széttépett ruhájú, véres szájú, sápadt ember sétált el az utcán.

Mi a...

Hörögtek. Szó szerint hallottam, ahogyan hörögtek. Olyan lassan és nyamvadt módon mozogtak, hogy előszőr azt hittem, ez tényleg egy vicc. Akkor nyert bizonyságot a tény hogy senki sem szórakozik velünk, amikor a három emberke letámadott egy macskát a járdaszegélyen... és szőröstől-bőröstől felfalták.

Vissza kellett folytanom a sikításomat.

Egy hatalmas lendülettel hátraugrottam az ablaktól.

Rosszul lettem.

- Mi az Alice? - kérdezte Betty aggodalmasan. - Mit láttál?

- Betty! Nehogy az Istenért kinézz az ablakon! - utasítottam, de ő mégsem hallgatott rám, hanem az ablakohoz lépett. Hasonló reakciót produkált, mint jómagam.

- Ez mi? Mi történik itt? - kérdezte kétségbeesetten.

Volt rá egy tippem. De az a tipp a legbetegebb, legfelfoghatatlanabb tipp volt ezen a földkeregségen...

- Apokalipszis? - kérdeztem.

Ez tűnt az egyetlen logikus magyarázatnak arra, amit ott kint láttunk.

De ez nem sima Apokalipszis volt.

Hanem egy Zombiapokalipszis.

- Tennünk kell valamit. Ki kell derítenünk mi történt! - jelentettem ki, Betty pedig egyetértően bólintott.

Áttanulmányoztam magamban az opciókat, aminek végén elhatároztam, hogy felköltöm Edwardot.

Ő a legidősebb közülünk, ráadásul egy higgadt és komoly srác, de csak ha a helyzet úgy kívánja.

Oda léptem a barna hajú, kissé borostás arcú fiúhoz.

- Ed... hé, Ed! - ébreszdgettem. Reméltem, hogy nem makacskodik majd annyit, mint én.

- Alice mi a bánatot akarsz? - zsörtölődött. Fel sem tűnt neki, hogy én vagyok az, meg sem kérdőjelezte hogy nem otthon aludt. Vajon bulizni volt és azt hiszi, lerészegedett?

- Edward Jhonson! - kiáltottam rá. - Ne csináld ezt velem!

De meg sem moccant.

Ekkor rángatni kezdtük Bettyvel.

Megpróbált az oldalára forduli, de egy hatalmasat koppant a keze a padlón és azonnal felébredt.

Előbb megdörzsölte a szemeit, majd meglepetten körül nézett. Néhány percig még kómás volt a feje, de aztán neki is feltűnt a nyílvánvaló.

- Mi a...? Hol vagyok?

- Ez egy jó kérdés... - válaszoltam. - Nézz csak körül!

Ed jól megbámulta a helyet, majd a többieket is.

- Ennyire bepiáltam? - nevette el magát. - Veletek csapattam? És ti is ittatok?

- Istenem, dehogy! - sóhajtott fel Betty. - Ed... valami nagyon komoly dologról van most szó.

- Huh?

- Figyelj... van itt egy kis bökkenő ha kinézel a deszkák között...- mondtam lesütött szemekkel. -Van egy tippem hogy mi történhetett, de félő hogy nem fogod elhinni...

- Ugyan Alice, semmi sincs amit neked vagy Bettynek ne hinnék el. - mosolygott. Ez picit felvidított.

Ed lassan az ablakhoz lépkedett és kinézett a deszkák között. Bettyvel feszülten vártuk, hogy mit szól a kint látottakhoz.

Először úgy tűnt, semmit sem reagál. Aztán hirtelen becsukta a szemeit és elmosolyodott.

Leült a földre és előtört belőle... a nevetés.

Erre a reakcióra nem számítottam egyáltalán. Csak ült ott és nevetett.

- Ed, megszállt valami? Szerinted ez vicces? - botránkozott meg Betty.

Ed másfél perc elteltével válaszolt végre.

- Ami tény az tény... Hacsak nem egy filmet forgatnak éppen, akkor Zombiapokalipszis van. Erre gondoltál te is, ugye? - szegezte rám a tekintetét mire bólintottam.

Betty a tekintetét ingatta közöttünk, mintha arra várna, hogy elnevessük ismét magunkat. De ez nem következett be.

- Ez... lehetetlen! Nem! Ilyen nincs! - mondta Betty.

- Ez tény és való... a saját szemeddel láthattad! - szögezte le Ed.

- Ti most szivattok? Ugye nem szivattok?

Megráztuk a fejünket.

- Hogyan tovább? - kérdeztem.

Elhatároztuk, hogy felköltjük a többieket is. Dylan egészen meglepődve tekinett körül amint Betty felébresztette, mivel senkit sem ismert közülünk, de aztán megnyugodni látszott amikor rám meg Emilyre nézett(egy suliba járunk vele).Elmeséltük nekik is a fejleményeket és mindenkinek ugyanaz volt a reakciója, mint nekem és Bettynek.

- És van valami magyarázat arra, hogy mi mégis miért vagyunk itt? - kérdezte Dylan, közben rám nézve, én pedig fülig vörösödve, a tekintetemet a padlóra szegeztem. Senki sem válaszolt. -Valami oka van hogy én... hogy mi itt vagyunk együtt összezárva, nem? Ha van Apokalipszis, ha nincs.

- Szerintem is. - emeltem fel a tekintetemet. - Valami történt. Vagy valaki baromi jó viccet kreált, vagy pedig ez.

- Vagy pedig betéptünk. - jegyezte meg szórakozottan Adam. - Tudjátok mit? Szerintem keressünk valami nyomot! Az, aki idehozott bennünket biztosan hagyott valami magyarázatot! - mondta.

Mindenki nagy buzgósággal keresgélni kezdett, ám semmi. A szinte üres helyiségben nagyon nem is lehetett volna mit talélni.

Csüggetten ültem az ablakpárkányra, elmerengve azon hogy mi történhetett? Miért vagyunk itt?Mit csinálhattam a tegnap? Mióta vagyunk egyáltalán itt?
Mit keres itt Dylan?

Aztán hirtelen a zsebemből kihúztam valamit... egy levél volt az.