1 hónappal később

A repülőtéren történt támadás után egyedül vágtam neki a nagyvilágnak. Nem kellett sok idő, hogy rádöbbenjek, senki nem tud rajtam segíteni, ahogy másokon se. A magam módján kell megbirkóznom azzal, hogy a világ egyik pillanatról a másikra pusztulni kezdett. Az élőholtak először a városokat szállták meg, elűzve minden ott lakót. Akinek nem sikerült menekülnie, azt megölték és azok is emberevő szörnyetegekké változtak.

Miután órákat ültem a reptéri mosdóban kimerészkedtem a kihalt folyosókra. Rémisztő, rideg csend borította be a régen nyüzsgő LAX repülőteret, ahonnan percenként szálltak fel a gépek. 

Hátizsákomból kipakoltam a felesleges holmikat és egyszerűen otthagytam őket. Végigjártam a reptér boltjait, hogy valamennyire tartós ételeket (már amennyire ez egy ilyen helyen lehetséges) gyűjtsek be magamnak, ahogy a filmekben láttam és egy halott biztonsági őr fegyverét is elvettem, töltényekkel együtt. Minden neszre felfigyeltem és ilyenkor egyből rejtekhelyet kerestem.

Azóta mérföldekkel messzebbre kerültem onnan... egyedül. Senkivel nem találkoztam. Illetve pontosítok. Senkivel, aki nem zombi. Merthogy ezek a szörnyetegek szépen megnehezítették a városból való kijutást. Tömegekbe verődve vonszolták magukat, elzárva minden lehetséges útvonalat. Egy pár napot Los Angeles kertvárosi részében töltöttem. Próbáltam rájönni, hogy ezek a lények miként "működnek", de egyedül semmire sem mentem. Ezek után egy működő autót kerestem a környéken, amit szerencsémre találtam is, úgyhogy beletaposva a gázpedálba elhagytam Los Angelest, amilyen gyorsan csak lehetett. Fogalmam sem volt, hogy merre érdemes mennem, mindenesetre messze akartam kerülni attól a várostól.

Észak felé indultam és minden jól ment egészen addig amíg a kocsi váratlanul le nem robbant, valamelyik erdő kellős közepén.

Remek.

Nem is volt érdemes az autó megjavítására koncentrálni, ezért felkaptam a hátizsákomat és az út mentén gyalogolni kezdtem, ki tudja merre és itt kapcsolódunk újra a jelenbe.

Nem kellett sokat mennem ahhoz, hogy rájöjjek az úton sokkal nagyobb veszélynek vagyok kitéve gyalog, mint a fák között. Hiszen autóval még rendben lett volna. Amilyen gyors a jármű, a zombik nem érnének utol. Gyalog viszont sokkal veszélyesebb nyílt terepen menni, ezért - akármennyire is irtóztam tőle - bevetettem magam a fák közé és ott haladtam tovább.

Napok óta meneteltem, de mindig ugyanoda lyukadtam ki. Egy hatalmas kőhöz. Egy egészséges hiszti és toporzékolás után lehuppantam a földre, hátamat nekivetve a sziklának.

- Nem jutok így sehova. - motyogtam dühösen és a táskámból előkotortam a telefonomat és bekapcsoltam. Mindig kikapcsolt állapotban tartottam, hogy ne merüljön le, hátha találok valahol térerőt. Sajna nem számított sokat.  
Akkor már nem nagyon reménykedtem abban, hogy bárkit is fel tudok hívni, aki segít nekem.

- Gondoltam. - morogtam, amikor láttam, hogy nem fog semmit. Lesújtva ejtettem a kezemet az ölembe és már azon gondolkodtam, hogy feladom, amikor eszembe jutott...

Talán a szikla tetejéről lehetne hívást indítani.

Nem volt olyan magas, de úgy gondoltam, egy próbát megér.
A zsebembe süllyesztettem a készüléket és elkezdtem megmászni a kőszirtet. Sokszor visszacsúsztam, mert nem volt mibe megkapaszkodnom, csak sokkal feljebb, azokat a részeket viszont lentről nem értem el, főleg az én magasságommal.

Talán, ha nekifutok. - gondoltam és hátrálni kezdtem a legközelebbi fához.
Vettem egy nagy levegőt és futni kezdtem, majd mikor elég közel értem elrugaszkodtam a földtől és ugrottam. Lecsúsztam az oldaláról, lehorzsolva az alkaromat. Újra és újra próbálkoztam, de minden egyes alkalommal leestem. A karomat és a térdeimet véresre horzsoltam. A körmeim is vörösen virítottak és nem a körömlakktól. Már remegett a lábam a fájdalomtól, de utoljára megpróbáltam. Még messzebről indultam, még gyorsabban futottam és még nagyobbat ugrottam.

Nekicsapódtam a szikla oldalának és még az utolsó pillanatban megkapaszkodtam, amiben csak tudtam. 

Sikerült.

Pihentem egy pár pillanatot és a sikertől fellelkesülve mászni kezdtem, meg sem állva a szirt tetejéig.

Fáradtan és a levegőt kapkodva vettem elő a telefont és remegő kezekkel kapcsoltam be újra.
El se hittem, amit láttam.

Volt térerő.

Egyből beütöttem az amerikai segélyhívót, a 911-et. Senki nem vette fel. Kinyomtam és a névjegyzékből gyorsan kikerestem édesanyám telefonszámát.

Kicsengett...

Már másik telefonszámot akartam keresni, amikor hirtelen beleszóltak a telefonba.
- Halló! Alisha? Te vagy az?? Kislányom, hallasz?

- Anya, anya! Én vagyok. Mi történik? Ti jól vagytok?
- Hol vagy, Alisha? - kérdezte sírva remegő hangon.   
- Nem tudom. Fogalmam sincs. Valami erdőben. Anya, mit tegyek? Ti hol vagytok? Londont is megszállták a zombik?

Ekkor csipogott egyet a telefonom. Le fog merülni pillanatokon belül.
- Anya 2% van a telefonomon, le fog merülni. Mond meg, hogy mit tegyek?
- N...w......Y...rk.... - sisteregte a telefon. - K...k..tő
- Nem értem, rossz a vonal. - mondtam kétségbeesve.
- New York.....ki...k...t.
- New York. - ismételtem azt a részét a mondandójának, amit értettem.
- Kikötő...
- New York. Kikötők. Hajók mennek valahova? Van menedék??
-....
- Anya! ANYA!

Kikapcsolt a telefon. Keservesen sírni kezdtem és dühömben ledobtam a telefont a szikla tetejéről.

Egyedül voltam, féltem, az ennivalóm már majdnem mind elfogyott és szinte biztos volt, hogy soha többé nem mehetek haza.
Engedtem, hogy a szomorúság és a fojtogató fájdalom utat törjön magának. Nem érdekelt, hogy valószínűleg gusztustalan látványt nyújtok, nem érdekelt, hogy esetleg meghallhatnak a zombik, csak sírtam és sírtam, amíg neszelést nem hallottam.

A nemtörődömség egy pillanat alatt elszállt, amikor a neszeléshez hörgések is társultak. Kábán körbekémleltem és a távolban észrevettem pár közeledő zombit. Lassan vonszolták magukat, egyenesen a szikla irányába. Nem maradhattam odafent. Ha odavonzzák a többi, erdőben kóborló élőholtat, akkor biztos, hogy nem tudok onnan menekülni.

Elkezdtem lemászni a szikláról, de a nagy sietségben megcsúszott a lábam és egyenesen a földre zuhantam. A vállammal egy földből kiálló kis kőre estem, így biztos voltam, benne, hogy megzúzódott.

Felkászálódtam a talajról, a hátamra kaptam a táskámat és a sebektől remegő lábakkal rohanni kezdtem, ahogy csak tudtam.    

Fától fáig futottam, hogy meg tudjak valamiben kapaszkoni, néha megbotlottam, de nem álltam meg. Viszont a zombik sem, akik egyre több irányból jöttek utánam. Csak tudnám, hogy bukkannak fel a semmiből...

A hátam mögül puska dörrenése hallatszott. Majd egyre több és több.

Hátrakaptam a fejem, ami nagyon rossz döntés volt, mert abban a pillanatban, hogy hátranéztem elestem valamiben és bevertem a tarkómat. A világ forogni kezdett és egyre homályosabban láttam.

A hörgő hangok teljesen elhaltak, ahogy a puskák dörgése is.
Szédülten feküdtem a talajon és próbáltam minden erőmet összeszedni, hogy magamhoz térjek.

Léptek zaja ütötte meg a fülemet. Nem lehetett élőholt, az másképp hangzik.
Egy sötét alak magasodott fölém.

- Még él! - kiáltotta valakinek.
- Fogd a táskáját, majd én hozom a lányt. - jött a válasz kicsit messzebbről.
- Ne aggódj. Kimenekítünk.

folytatása következik...