Jeongin-nak fogalma sem arról hol is van pontosan ennek ellenére magabiztosan tört előre a lemenő nap sugarai között. Érezte ahogy zsebe mélyén lapuló telefonja folyamatosan rezeg viszont nem volt kezdve visszaírni a szomszédban élő fiúnak. Egyedül akart lenni és találni akart egy közértet, ahol vehet magának valami ehetőt vacsorára. Az ifjú teljesen magába zárkózott, nem érzékelte a külvilágot így a mögötte loholó teremtést sem. Egy kar ölelte körül vékony vállait mire ösztönösen hátra könyökölt és kibújt a szorítás alól. Hátra fordulva megpillanthatta újdonsült ismerősét, aki összegörnyedve szorítja kezeit hasfalára, ahol az ütés érte.

- Jesszus Picur, van benned erő. - Jeongin ajkait összeszorítva igyekezett lenyelni a feltörekvő nevetését, szórakoztató volt látni ahogy szegény fiú szenved. Sajnálkozóan megpaskolta Hyunjin hátát majd mit sem törődve vele ismét útnak indult. - Hé, nem hagyhatsz csak így itt!

- Dehogynem, és pontosan ezt fogom tenni. - a fiatalabb ajkai mosolyra görbültek. Nem is emlékezett rá mikor mosolygott utoljára. Önmagának sem akarta beismerni, de szórakoztatta a kialakult helyzet.

- Picur, a bolt az ellenkező irányban van. - a fiatalabb hirtelen megtorpant, sarkon fordult majd ismét elsétálva a szenvedő mellett elindult az utca másik vége felé.

[...]

Végül Jeongin nem úszta meg és újdonsült ismerőse oldalán tért be a közelben lévő kisboltba. Hyunjin folyamatosan beszélt, egy másodpercre sem fogta be a száját annak ellenére, hogy a fiatalabb semmi érdeklődést nem mutatott felé. Csendben járta a sorokat étel után kutakodva szorosan a sarkában a fiúval. Amikor megunta a folyamatos zizegését hirtelen mozdulattal megtorpant majd felé fordult.

- Tulajdonképpen miért is követsz?

- Nem jó dolog egyedül lenni, főleg nem egy új helyen. - hanyagul vont vállat miközben farkasszemet nézett a másikkal. 

- Pedig én pontosan erre vágyom, magányra.

- Senki nem akar egyedül lenni.

- De, én igen. - Jeongin felfújt arccal fordított ismét hátat és indult meg vacsora után kutatva. A fiú követte viszont most csendben maradt. Tíz percig bírta, utána ismét beszélni kezdett amire a fiatalabb szemforgatással reagált.

- Hívj át estére.

- Nem.

- Kérlek!

- Minek? - a barna hajú leemelt egy pár doboz levest levest egy gondterhelt sóhaj kíséretében. Kezdte idegesíteni Hyunjin pióca viselkedése.

- Mert én nem akarok egyedül lenni este.

- Nincsenek barátaid?

- Nem velük akarok lenni, hanem veled.

- Ha megengedem, hogy át gyere befogod végre?

- Nem igazán hiszem. Na, kérlek! Esküszöm jó társaság vagyok.

- Eddig tapasztalataim nem ezt mutatják. - a kaszától elindulva Hyunjin kikapta a szatyrot a fiatalabb kezéből és lépett ki az üzletből. Az út visszafelé egész csendesen telt, talán így akart imponálni Jeongin-nak, bizonyítani, hogy képes csendben lenni. A házukhoz visszatérve az idősebb kutya szemeket meresztett, ami hatásosnak bizonyult. Ketten léptek be a dobozokkal teli lakásba majd szlalomozva eljutottak a konyhába. Jeongin, ha nagyon őszinte akart lenni magával félt attól milyen lesz az este, hónapok óta csak édesanyja társaságát élvezte. Idegen neki az érzés, hogy egy vele korabelivel töltse az idejét.