A várakozás idegőrlő volt mindenki számára, mégis Jeongin volt az egyetlen, akinek arcára volt írva minden érzelme. Sápadt bőrén rikítottak a rá száradt könnycseppek míg Jisung karjai közt remegve fohászkodott minden ismert és ismeretlen fennhatóhoz, hogy párjának ne legyen nagyobb baja egy megfázásnál. Szinte mindenki ott ült a folyósón, aki számított, Hyunjin barátai azonnal a kórházba siettek amint Jeongin szólt nekik a helyzetről és lelki támaszt nyújtottak neki, bár főleg a szőkénél keresett vígaszt hisz vele került közelebbi kapcsolatba az elmúlt idő alatt. A Hwang szülők a hetet rokonoknál töltötték vidéken viszont az orvos hívására útnak indultak így ők is bármelyik percben beeshetnek. Több órát ültek feszültségtől túltölte amikor a fehér köpenybe bújt férfi gondterhelt arccal közelítette meg a kisebb csoportot.

- Jelen van valamelyik szülője vagy családtag?

- Nincs.

- Kivel jött be? – a kérdést hallva Jeongin magasba emelte reszketeg kezét, mire az orvos bólintott. Ismerték egymást hisz mindig ő kísérte el a fiút a vizsgálatokra – Sajnálom, de csak közeli hozzátartozónak mondhatom el a fejleményeket.

- Esetleg bemehetnénk hozzá? – Jisung bármennyire is szerette volna erősnek mutatni magát, hangja megbicsaklott a mondat közepénél. Fogalmuk sem volt mi történt és megőrjítette őket ez a tudatlanság.

- Csak egy ember – válaszolt az orvos majd egy apró bólintással elbúcsúzott a fiataloktól.

- Gyerünk Jeongin, mire vársz? Menj már! – a fiú először ellenkezni akart viszont a vágy, hogy láthassa barátját nagyobb testet öltött, mint a kedvessége így bólintva megindult az ajtó felé, ami mögött szerelme van. Gyomra apróra zsugorodott míg a kilincsre fogott majd kínzó lassúsággal nyomta le azt. Bent a szobában szörnyű világosság uralkodott, a félhomályba borult folyósó után vakító volt.

- Szia Picur – Hyunjin halvány mosollyal köszöntötte a fiatalabbat, akinek hatalmas gombóc nőtt a torkában. Szótlanul zárta be maga mögött a falapot majd sétált az ágyhoz le sem véve tekintetét barátjáról. Minden szín kiszökött az arcából, ajkai halvány rózsaszín színben pompáztak és még íriszei is fakóbban fénylettek, azt viszont Jeongin előnyként könyvelte el, hogy már nem gépről kell lélegeznie.

- Hogy vagy? – a barna hajú nem törődött az illemmel, az ágy mellett ugyan el volt helyezve egy újabb kényelmetlen szék, ő csak félre rúgta és felmászott a lepedőre, hogy minél közelebb lehessen a másikhoz.

- Mivel itt vagy mellettem már sokkal jobban – felelte miközben tenyerét a fiatalabb combjára simította. Még ilyenkor is képes azzal törődni, hogy meglegyen a fiú komfort érzete, tudta jól, minden apró gesztus vagy érintés megnyugtatja és pontosan erre törekedett.

- Mr. Kim nem akarta elárulni, hogy mi történt.

- Nos, nagyon úgy néz ki, hogy a szervezetem nem befogadóképes a kezelést illetően. Mint kiderült a gyógyszerek teljesen leépítettek ezért tört rám a köhögő roham délelőtt. A tabletták arra voltak, hogy lerombolják teljesen az immunrendszeremet ezzel a betegséget is, a vicces ebben, hogy az immunrendszerem konkrétan már nem létező dolog viszont az ALL még jobban elhatalmasodott és valószínűleg átlépett a végső stádiumba.

- Szóval lényegében a gyógyszerek nemhogy segítettek, inkább rontottak a helyzeten.

- Lényegében igen.

- Istenem Jinnie... sajnálom, nagyon sajnálom – Jeongin zokogva borult barátja nyakába és szorosan ölelve magához elgyengült testét kért folyamatosan bocsánatot. Barátja viszonozva a gesztust karolta át és szabaddá vált derekán rajzolt kivehetetlen mintákat nyugtatás képpen. Utálta sírni látni a kisebbet, főleg, hogy ő volt a kiváltó ok.

- Mégis mit sajnálsz szerelmem? Nem te tehetsz erről az egészről.

- Miattam kezdted el a terápiát, ha nem álltál volna neki akkor nem épült volna le a szervezeted és talán még évekig is élhettél volna. Konkrétan én tehetek arról, hogy romlott az állapotod.

- Hé kicsim, életem ne gondolj butaságokra – Hyunjin lágyan a fiatalabb arcára simított kényszerítve rá, hogy szemeibe nézzen – Egyáltalán nem te vagy a hibás, lehet, hogy ha előbb kezdtem volna neki már meggyógyultam volna, lehetséges, hogy nem, ez már soha nem derül ki ahogy az sem, hogy mi történt volna, ha nem veszel rá. Előfordulhat az is, hogy eddig sem éltem volna.

- De...

- Nincs semmiféle de. Így alakult a helyzet, nem túl kedvező, de ez van, bele kell törődni mivel változtatni már nem lehet rajta. Ne emészd magad olyasmi miatt, amiről nem te tehetsz.

Jeongin-nak majd' fél órájába telt mire csillapítani tudta kínkeserves zokogását. Bármennyire is erősnek akarta mutatni magát nem ment neki, a közel jövőben elveszti a számára legfontosabb embert, azt, akit teljes szívéből szeretett és ebbe képtelen volt belenyugodni. Egész éjszaka ébren voltak és apró csókokat váltva beszélgettek mindenféléről, ami nem a betegséggel kapcsolatos. Vontak maguk köré egy képzeletbeli világot, ahol Hyunjin egészséges és eltervezték a jövőjüket. Vesznek majd egy tengerparti házat, elvégeznek mind a ketten egy vagy két egyetemet aztán örökbe fogadnak egy kislányt, akit Minah-nak neveznének. Ez a képzelt világ tartotta mind a kettejükben a lelket és az erőt, ezzel sikerült megakadályozniuk a teljes összeomlás lehetőségét. Volt mibe kapaszkodniuk.