Jeongin, ha nagyon őszinte akart lenni, kissé félt attól mi vár rá a szomszéd házban. Az teljesen természetes, ha az idősebb tartózkodik nála hisz a saját otthonában úgy viselkedik ahogy neki kényelmes. Viszont azzal nem volt tisztában vendégségben mit illik és mit nem.

Enyhe gyomorgörccsel lépett ki az utcára majd tette meg azt a pár métert, ami a két ház között húzódott. Alsó ajkát rágcsálva kopogott be a sötét falapon, amely alig pár másodperc múlva kitárult előtte és egy mosolygos Hyunjin-nal találta szemben magát.

- Szia Picur! – ölelésétől a fiatalabb minden kétsége elszállt, elengedve magát hisz egy barátjánál van, már nincs szüksége a jó benyomás keltésnek. Halovány görbülettel ajkain viszonozta a gesztust, ami talán kicsit tovább is tartott mit kellette volna – bár ezt egyikük sem bánta, sőt. Bent a házban Jeongin kíváncsian tekintett körbe miközben más lakok után hallgatózott.

- A szüleid nincsenek itthon?

- Apa dolgozik, anyu meg nagymamámnál van az idősek otthonában. Egész napra miénk a ház – a barna igyekezte nem félre értelmezni a mondatot, ennek ellenére enyhe pír felhő jelent meg orcáján. Zavarát leplezve inkább a falon logó képekhez lépett és azokat kezdte el vizsgálni. Barátja le sem tagadhatná édesanyját, ugyanolyan gyönyörű vonásokkal rendelkeznek.

- Anyukád nagyon szép.

- Legszebb nő a világon – értett vele egyet Hyunjin is egy bólintás kíséretében – Mindezek mellett még a lelke is csodálatos. Sokkal többet érdemelne, mint amennyit kap. Sokkal jobb fiút érdemelne nálam.

- Ezt, hogy érted? – fordult hátra Jeongin. Szíve kihagyott egy ütemet amikor meglátta a fiú álomszép vonásain áthaladni egy sötét árnyat. Egy pillanat volt az egész, ő mégis megpillantotta.

- Sehogy. Megyünk játszani? – mit nem árul el?

[...]

- Biztos vagyok benne, hogy csaltál! – szakította meg Jeongin barátja – újabb – győzedelmi táncát. Durcásan dobta maga mellé a kontrollert és összefont karokkal figyelte a vigyorgó fiút. Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű?

- Ebben a játékban mégis hogyan lehetne csalni?

- Fogalmam sincs, de ekkora fölénnyel sem lehetséges nyerni! – intett a tévé képernyője felé, ahol még mindig ott villogott Hyunjin karaktere egy koronával a fején. Felháborodására csak egy jóízű nevetést kapott válaszul. Az idősebb visszaesett mellé az ágyra aztán nem állva meg ebben a pozícióban elterült rajta. Fekete tincsei elterültek a lepedőn, glóriát rajzolva fölé. Egy igazi angyal. Jeongin törökülésbe húzta lábait és kissé oldalra billentett fejjel nézett le rá.

- Picur, kérdezhetek valamit? – mosolya eltűnt, komolyság sugárzott tekintetéből, amitől a kisebb megijedt. Még soha nem látta ilyennek.

- Amit csak szeretnél.

- Megígértettem magammal, hogy nem fogom felhozni amíg te nem beszélsz róla viszont a kíváncsiság teljesen megöl. Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz és kérlek ne utálj meg emiatt – volt egy-két tippje miről is szeretne beszélni, ennek ellenére hagyta, hogy feltehesse ő a kérdését. Egy kis időre olyan volt mintha szerepet cseréltek volna.

- Nem foglak egy kérdés miatt megutálni, ne butáskodj.

- Akkor sem, ha túl személyes?

- Akkor sem.

- A múlt heti rosszul léted... Mitől volt? Vagy mi miatt? – annak ellenére, hogy bizonytalanul csengett fel hangja a szemkontaktust végig megtartotta, amit most Jeongin-nak muszáj volt megszakítania. Őszintén akart válaszolni viszont a csillogó íriszeket figyelve nem lett volna elég bátorsága hozzá.

- Apa jelentkezett katonának még mielőtt megszülettem volna viszont először nem akarták, hogy bevonuljon mivel gond volt a lábával, de a jelentkezési levelét megtartották későbbre hátha mégis szükség lenne rá. Tavaly augusztusban kapott egy levelet, hogy köteles részt vennie egy kiképzésen vagy minek hívják ezeket mivel ember hiányban vannak. Két év lett volna össz-vissz viszont itt jön egy nagy de. Tavasszal az egyik gyakorlat során megtámadták a bázist, ahol állomásoztak, – Jeongin-ből reszketek sóhaj szakadt fel miközben letörölte arcán végig cikázó könnycseppet – nem élte túl. Több százan haltak meg azon az estén alig egy szempillantás alatt – képtelen volt tovább gátat szabni magának, könnyei utat törtek maguknak ezzel benedvesítve az arcát.

Hyunjin szíve összeszorult a síró fiút látva. Amint az első könnycsepp végig gördült arcán, ülőhelyzetbe tornászta magát és magához vonta vékony alakját. Fél karjával erősen tartotta a fiatalabbat derekánál fogva míg a másikkal kedveskedően simogatta haját. Jeongin arcát a másik nyakhajlatába fúrta és úgy igyekezett a leghamarabb megnyugodni.

- Eszméletlenül hiányzik – motyogta barátja pólójába. Hatalmas megkönnyebbülés lepte el amiért végre beszélhetett arról, ami bántotta. Úgy érezte, hogy egy tonna tehertől szabadult akkor meg.

Napi szintű frissités? Csak nem eljött a nyári szünet csóri lelkemnek? Megsúgom, de uwu