Jeongin az első pillanattól kezdve figyelte amint a hatalmas gömb vérnarancsból sárgára váltja színét míg lomhán megteszi szokásos útját majd vidáman helyett foglal az útként szolgáló kék ég egy pontján. A nap jelenleg citromsárgán izzó fénye erőszakosan tört át az ablaküvegen és szalad fel a barnára mázolt falon. A barna hajú képtelen volt aludni viszont barátját - nevezhetem barátomnak? Megérdemlem tőle ezt a megnevezést? - nem akarta felébreszteni így csak annak mellkasán pihenve bambult ki az ablakon elmerengve. Elméje folyamatosan levetítette előtte ahogy éjjel Hyunjin megtört alakját karjaiba kapja majd a babzsákból átviszi az ágyra. Egész éjjel mellette volt, bármikor megébredt a fiú ott volt és csak még szorosabban fonta köré karjait ezzel is mutatva, hogy mellette biztonságban van, nincs mitől félnie. Nem tudta mit kellene tennie, enyhe bűntudat éledezett benne amiért olyan későn átrángatta viszont azzal is tisztában volt, hogy ha nem tette volna meg képtelen lett volna megnyugodni. Meg hát, az idősebb semmi ellenvetést nem mutatott amiért át kellett jönnie, minden kérdés nélkül támaszt nyújtott és hagyta, hogy kisírja minden bánatát, amit eddig képtelen volt.

Derekán pihenő kéz egyszer csak lágy simogatásba kezdtek. Jeongin-t a kellemes érzéstől libabőr lepte el és egy enyhe zavar is végig cikázott rajta. Nem szokott hozzá ehhez a gyengédséghez, főleg nem olyasvalakitől, akit alig pár hete ismer. Állát Hyunjin szegycsontjára támasztja, ezzel rálátást engedve magának gyönyörű arcára, amin – mint mindig – egy mosoly virít. Annak ellenére, hogy alig pár másodperce lehet ébren, szemei csillognak és jókedve tökéletesen érzékelhető.

- Régóta vagy fent Picúr? – reggeli karcos hangjától a fiatalabb egy kis időre még levegőt venni is elfelejt. Nem tudta hogyan kellene reagálnia így csak kissé megrázta a fejét ezzel igyekezve leplezni, hogy igazából már órák óta ébren fekszik mellette – rajta. Szeretet volna szavakkal is válaszolni, de a hangja feladta a szolgálatot ettől a sok ingertől, amit a fiú ébresztett benne.

- Köszönöm a tegnapit – nyögte ki végül amikor visszanyerte lélek erejét és újra képes volt józanon gondolkodni. Nem tudta mire vélni az érzések, amik fel-alá cikáznak benne, de megpróbálta jó mélyre elásni magában.

- Ugyan, hisz erre vannak a barátok – Hyunjin dús ajkai egy lágyabb görbületet öltöttek magukra miközben hosszú ujjait a barna tincsekbe vezette majd összeborzolta őket.

- Szóval mi barátok vagyunk?

- Miért, te nem így gondolod?

- Inkább csak nem mertem ilyesmiben reménykedni – vallotta be félénken Jeongin.

- Ugyan miért?

- Ki akarna egy olyan barátot, mint én? – szarkasztikus horkantása kíséretében lesütötte szemeit, nem akart az idősebb szemeibe nézni. Valójában ezen gondolkodott egész reggel, ugyan ki akarna egy megtört, zárkózott, szótlan fiút a barátjának? Véleménye szerint senki, ezért nem is nagyon erőltette az osztályában sem ezt a dolgot, inkább egyedül ebédelt egy üres teremben minthogy kínos légtért teremtsen egy kisebb csoportban jelenlétével.

- Mindenki életében szükség van egy olyan emberre, mint amilyen te is vagy – Hyunjin szavaitól a barna percenkénti szívverése megduplázódott, képtelen volt visszaállítani eredeti tempójába. Óvakodva újra rá vezette tekintetét, de szinte azonnal újból félre nézett. Az a határozottság, ami a szemeiben tükröződött zavarba hozta őt. Talán az, hogy előző este áthívta magához az angyalarcút volt élete egyik legjobb döntése – ha nem a legjobb. Úgy érezte vele képes lesz feldolgozni mindazt, ami történt és ami kezdte teljesen felemészteni.