Jeongin péntek estéje elég magányos volt. Hyunjin ugyanúgy, mint minden nap a közös tanulás után, este nyolc órakor magára hagyta a fiút viszont ma este édesanyja nem tartózkodott otthon. A kórház, ahol munkát vállalt nővér hiányban szenved így a mai nap három műszakban is dolgozik. Fiával ellenben ő menekül a gyász elől, képtelen feldolgozni a történteket - már nem mintha a fiúnak sikerülne, ő egyszerűen csak hagyja, hogy a kínzó fájdalom teljesen feleméssze - így a lehető legtöbb terhet magára vállalva igyekszik a lehető legtöbb időt munkahelyén tölteni.

Tíz óra környékén, miután minden létező közösségi oldalt végig pörgetett telefonján és a hírek háromnegyedét is elolvasta unatkozni kezdett. Körbe nézett szobájában, ahol néhány doboz még kipakolásra várt annak ellenére, hogy már több hete itt él majd végig pörgette magában mik is bujkálnak a kartonok mögött. Leginkább felesleges kacatok, amiket igazából nem ért minek hozta magával, de a tőle legtávolabb esőbben fotóalbumok vártak a napfény megpillantására. Jeongin egy kis ideig elgondolkodott biztosan jót tenne-e neki, ha fellapozná őket viszont volt annyira elkeseredett már, hogy azt higgye, ennél jobban nem tud összetörni. Tévedés.

Lábujjhegyen elszlalomozott szobájának sarkába, kihalászta az összes kis könyvet, amik emlékek ezreit őrzik aztán azokat mellkasához szorítva áttelepedett az ablaka alatt elhelyezett babzsákra. Maga köré helyezte a gyűjteményeket és balról indulva kinyitotta az első albumot, ami születése előtti emlékek megörökítését rejti. Vékony ajkai halovány mosolyra húzódnak ahogy szülei fiatal kori fényképeit pergeti maga előtt. Rég látta anyját mosolyogni, főleg olyan boldogan, mint a fóliába öltöztetett papírlapokon. Hiányolta ezt a szívmelengető görbületet, a legelkeseredettebb pillanatban is nyugalmat tudod hozni mások lelkébe.

A következő könyvben a barna gyerek kora van végig vezetve egészen az óvoda utolsó évéig. Több oldalon keresztül csak azt lehet látni ahogy az alig hatéves folyton vigyorgó fiú egy focilabdát kerget édesapjával. Imádtak együtt focizni, minden hétvégén lementek a házukhoz közel eső pályára, hogy gyakorolhassák közös sportjukat aztán kifáradva, egy tölcsér fagyi társaságában haza menjenek és egymás szavába vágva elmesélhessék az otthon maradt szülőnek ki hogyan győzte a másikat a néhány meccs alatt, amit játszottak. Itt már könnyek szántották Jeongin arcát.

A maradék két albumot sírva, olykor-olykor felnevetve nézte végig. rengeteg emlék, amelyek megmelengették a szívét mégis egy végtelen űrt hagytak maguk után. Az utolsó kép viszont már túl sok volt, Édesapja katonai ruhába bújva, boldogan mosolyogva szorította magához a fiú vékony alakját az udvaron és pózolt amíg Mrs. Yang lefényképezte őket. Még mindig a fülében csengett szülője ígérete, amit a fülébe suttogott mielőtt beszállt volna a kocsiba, ami örökre elvitte tőlük.

„Ígérem, hogy amint haza jövők megvalósítjuk a projectünket"

A tervük nem volt túl nagyra törő Jeongin-nak mégis nagyon sokat jelentet. Évek óta tervezték, hogy egy világ köröli utazásra mennek csak ketten. Az utazás költségére minden hónapban félre tettek egy adott összeget, a helyszínek listája megvolt, útiterv készen állt már csak a megvalósítás maradt hátra. Öt éven keresztül finomítottak a készületeken míg tökéletes nem lett. A bevonulás viszont közbe szólt, édesapja kapott egy levelet, amelyben felhívják a figyelmét katonai kötelességeire és két évre szolgálatba kell állnia. Egy egyszerű úgymond „tanulási" időszak lett volna viszont egy gyakorlatozás nem úgy sikerült ahogy azt eltervezték és több száz katona vesztette ott életét – köztük ő is.

Jeongin levegő után kapkodott. Szédült az oxigén hiánytól és elmélyét teljesen ellepte a pánik, nem tudott józanul gondolkodni. Nem tudta mit kellene csinálnia, teljesen kétségbe esett, fuldokolt. Szorosan összezárta szemeit, ujjaival barna tincseibe tépett miközben fejét két térde közé szorította. Képtelen volt megnyugodni segítség nélkül, de ki segíthetne neki, ha édesanyja a város másik felében tartózkodik nem is sejtve fia rosszul létéről? Zihálva szembogarait az ablaküvegre vezette, még a könnyeken keresztül is kitudta venni a szomszéd házban lévő alakot.

Hyunjin.

Remegő ujjakkal kotorta elő zsebéből telefonját majd minden erejét összeszedve koncentrált, hogy a megfelelő számot tárcsázza. Talán egy csöngés törhette meg a fiú sűrű lélegzet vételét máris az idősebb hangja szakította félbe. A barna nem értette mit mond, a szavak egybefolytak és egy masszaként tértek elméjéhez, amit képtelen volt szétválasztani. Nem tudott megszólalni így csak hüppögve adta barátjának tudtára miszerint valami nem oké és szüksége lenne rá. Telefonja kiesett görcsbe állt ujjai közül ezzel elvéve tőle az utolsó reményt is. Fájdalmas zokogása még hangosabban törte meg a ház csendjét miközben fejét előre ejtve próbált meg levegőt juttatni tüdőjébe – teljesen sikertelenül.

Kínzóan lassú percek teltek el, amikor is két erős kar ölelte körül megtört alakját. Nyugtatónak szánt simogatások szántottak végig izzadságtól nyirkos hátán miközben fejét a sötét alak mellkasára hajtotta. Egyenletlen szívdobbanások töltötték el kiüresedett elméjét, kedveskedő érintések szántottak végig tincsei között miközben folyamatos beszéddel igyekezte megnyugtatni remegő valóját.

- Nincs semmi baj, most már itt vagyok és vigyázok rád. Ígérem – ez volt az első mondat, amit a fiatalabb fel tudott fogni. Zokogása szépen lassan csendes pityergésre csillapodott ennek ellenére Hyunjin továbbra is szorosan ölelte körül a megtört fiút.  

Megint egy nagyobb kihagyást mondhatok magaménak, bocsi:(