~4 évvel korábban~

-Mi-Mikor ha-hazaértem nem voltak otthon, a-ami alapból me-meglepő volt, hi-hisz valaki mi-mindig tartózkodik otthon.- kezdek bele mesémbe nehezen, elpuhult arccal a sok könny miatt, a rendőr pedig velem szembe összekulcsolt kezekkel ülve hallgatja. Szemei nyugodtságot árasztanak, gondolom nem ez az első eset, hogy eltűnésről jelentenek neki.
-D-de már ha-harmadik napja nem tu-tudok felőlük semmit és ne-nem is érem el őket.- szipogok kétségbeesve és letörlöm könnyeimet.
-Figyelj, ne bőgj itt nekem, viselkedj a korodhoz méltóan! A szüleid felnőtt emberek, lehet csak elutaztak a tudtod nélkül, mert már unnak, hogy ennyi évesen is velük élsz.- vág rá egy átlagos okot unottan, majd inkább kitessékel irodájából, mondván, "Ha két hét múlva se hallassz felőlük, akkor gyere vissza, addig meg ne pazarold az időm!"
Lehajtott fejjel kullogok ki az épületből és egészen addig, míg ki nem kanyarodok az utcából, nem is emelem fel. Azonban amikor megtörténik ez a bizonyos fordulat, fagyos tekintetem megemelem és úgy ballagok hazáig.
Méghogy viselkedjek koromhoz méltóan... kuncogva gondolkodom el a rendőr reakcióján, aki mit sem sejtve engedett most elmenni. Nem mintha nem lennék elégedett, hisz elértem a célom.

Hazaérve nyugodt szívvel mászok át a szomszéd kerítésén, mivel ilyenkor biztosra tudom, hogy még munkában van. Óvatosan rakom le helyére az ásót, majd visszamászok saját területemre és elégedetten megyek be a házba, ami immár csakis az enyém, senki másé.

Nincs több veszekedés, nincs több verekedés, nincs több fájdalom, se rágalom.
Többé nem kell úgy hazaérnem, hogy apám késsel támad anyámra, aki, mint a kocsonya, úgy remeg a sarokba bújva. Ezer meg ezer heg volt már rajta és van, amit saját maga hozott létre. A mi családi történetünk is "aranyos", apám egy szadista állat volt, anyám az áldozat szerepét töltötte be, én meg váratlan szerencsétlenségként jöttem világra, aki sokaknak gondot okozott.

Én is sokszor kaptam apámtól, de, ha maradandót akart okozni, azt anyám mindig átvállalta. Szerettem anyámat, ő volt az egyetlen számomra ebben a kegyetlen világban. Mégis inkább apámat választotta és miután kivégezte, ő maga is követte a túlvilágra, jómagamat egyedül hagyva. És még csak el se búcsúzott, hanem egy rohadt kis levelett hagyott, amit saját magamnak kellett kiszednem kihűlt kezéből.

Nehezen olvasható levél volt, egy kis része vérben ázott, de a lényeget el tudtam olvasni.

"Két dologra kérlek meg. Az első,  gondoskodj rólunk! A második pedig, szépen kérlek drága jó fiam, élj sokáig! Addig nem halhatsz meg, míg olyannyira ki nem fáradsz, mint szenvedő anyád, ami remélhetőleg nem fog megtörténni, ha kikerülöd az ördög csapdáját. Szerettelek, mindennél jobban, szóval ne haragudj, hogy ilyen módhoz folyamodtam. "

Az előszobában lévő családi képet nézve gondolkodok múltamon és akarva-akaratlanul is kicsordulnak könnyeim anyám emlékétől, aki még pár napja a reggelimet készítette akkor is, ha hulla fáradt volt és mindene fájt.
Könnyeim hullása bőgésbe csap át, ahogy arra gondolok, mostantól nem láthatom mosolyát, ami, ha néha erőltetett is volt, de mindig erőt adott.

Egyedül maradtam. Bele kell törődnöm, hogy ez a világ ilyen. Lehet, hogy van eszem és elintézem, hogy ne gyanakodjanak rám gyilkosként, de tudom, anyám a gyengepontom és ebbe bele fogom még törni a lábam.

⚫⚫⚫

Ismét a rendőrségen ülök. Könnyeim ugyanúgy folynak, mint legutóbb. A rendőrtiszt is feszültebb már, hisz azt hitte, neki lesz igaza, csakhogy szépen mellélépett. Elkér pár adatot, majd bűntudatosan kéri elnézésemet és eszébe sem jut, hogy közöm lehet az egészhez.
-Vígasztald meg, nekem nincs jogom hozzá.- szól tarkóját vakargatva egy fiatalabb fiúnak, aki körülbelül velem lehet egyidős. A fiú engedelmesen áll fel és mellém guggolva simít végig hátamon. Szőkésbarna haja itt-ott begöndörödve huncutkodik, gyönyörű szemei lyukat fúrnak rajtam, ahogy engem néz. Egy kisebb mosollyal nyújtja kezét felém.
-Oh Sangmin vagyok.- mutatkozik be kedvesen, mire biccentek egyet fejemmel, de inkább nem követem példáját.
-Nekem meghaltak a szüleim még tavaly, hidd el, egy cipőben járunk, szóval kérlek nyugodj meg. Vagyis nem teljesen, hiszen neked még előkerülhetnek.- próbál vigasztalni és továbbra is simogatja hátamat, ami egy kicsit nyugtató. Azzal viszont nem jó pontot szerzett nálam, hogy azt hiszi, neki is ilyen rossz, mint nekem.

-Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk a szüleidet és, ha valami nyomra bukkantunk, akkor mindenképpen tájékoztatunk majd!- int a rendőr utánam, ahogy kisétálok az ajtón, majd komor tekintettel sétálok hazáig.

~Jelen~

MIÉRT PONT MOST KELL ENNEK ESZEMBE JUTNIA?

♣♣♣♣♣♣♣♣♣♣♣♣♣

Sziasztok! 
Remélem sikerült egy érdekes részt összehoznom nektek. 😊
Ha meg nem.... Akkor majd legközelebb jobban igyekszek. 😅
Véleményeteket nyugodtan megírhatjátok kommentben, legyen az jó vagy rossz! :)