Sicheng(WinWin) felkapta a kanapéról a hátizsákját, és már rohant is ki a házból a buszmegálló felé, hogy elérje a buszt. Még csak hat óra volt, de már végzett az iskolával és a különóráival, és indult is meglátogatni Yutát.

Hiányzott neki a fiú, aki olyan sokáig a barátja volt. Bosszantó volt, hogy Yuta elment köszönés nélkül, de tudta, hogy ez nem az ő hibája volt. Úgy gondolta, Taeyong tehet mindenről.
Időben megérkezett a buszmegállóba. Látta, ahogy a busz befordul a sarkon. Készen állt rá, hogy felszálljon, és meglátogassa Yutát.
Olyan érzés volt, mintha az új házában látogatná meg, de a szomorú igazság az volt, hogy a temetőbe ment.

Yuta nem messze volt eltemetve a városközponttól. Ezen a helyen csend volt a városhoz képest.
Sicheng szeretett nézelődni a busz ablakából; alig volt ember, alig volt zaj. Ez olyan volt neki, mint a mennyország. A külvilág fényei elmosódtak, és olyan hatást keltettek, mint egy festmény.

Ekkor észrevett egy nőt, nem messze magától. A nő őt méregette, mert látta, hogy az arcán zúzódások voltak, amelyek még a verekedésből maradtak meg. De nem bánta. Minden rendben volt, mert végre újra "találkozhatott" Yutával.

A busz megállt és Sicheng leszállt. Körbenézett, és megállapította, hogy senki nincs itt.

Elindult a temető felé. Jól ismerte ezt a helyet. Itt volt a temetésen is.
Mindez szomorú és hihetetlen is volt egyben. Yuta meghalt. Sicheng pedig nem akart elmenni a sírjához. Tudta, hogy akárhányszor meglátogatja majd a sírhelyet, sírni fog. Amit utált.

Utált sírni, mert ilyenkor mindig sok emlék idéződött fel benne.

Gyengének és nyomorultnak érezte magát.
De most ellátogatott ide. Eleget várt már. Tudta, hogy Yuta sohasem fog neki válaszolni, de még így is írt neki, és ez volt az a pillanat, hogy elege lett. Ez már túl sok volt neki.

Amikor megérkezett a temetőbe, ugyanazt a fájdalmat érezte a hasában, amikor a barátját látta a koporsóban. A szíve úgy fájt, mintha egy hatalmas kéz összenyomta volna. Fájt neki. Nagyon.

Lépésről lépésre mélyebben sétált a sírok tengerében, és szomorúan nézett le azokra az emberekre, akiknek az a sors jutott, hogy meghaljanak.

És akkor meglátta azt a sírt, ami az ő szeretett hyungjához, Yutához tartozott. Az ő gyógyító mosolyú hyungjához, aki mindig egy csodálatos barát és egy aranyos személy volt. Talán több volt Sicheng-nek, mint egy barát. Szerelmes volt ebbe a halottba, és olyan érzése volt, mintha együtt lennének.

Lassan lépkedett hosszú lábaival, és minden lépéssel közelebb ért a sírhoz. Mikor odaért, leült a sírhely elé.

"Szia Yuta hyung" - mondta dadogva, kipirosodott arccal.
Elképzelte, ahogy a fiú itt áll előtte. Közben elmosolyodott. Nagyon imádnivaló volt.

"Hogy vagy?" - Kérdezte Sicheng választ várva Yutától, még akkor is, ha tudta, hogy soha az életben nem fog megtörténni, hogy beszéljen a hyungjával, kérdezzen tőle, és sztorikat meséljen az elmúlt hónapjairól.

Főként szomorú dolgok jutottak az eszébe. Amióta Yuta meghalt autóbalesetben Taeyong miatt, Sicheng volt nem volt önmaga. Nem mosolygott többet. Nem tudta, hogyan élje az életét Yuta nélkül.

Olyan volt, mint három évvel ezelőtt. Magányos és elhagyott.
Sicheng megtalálta a párját, aki szebbé tette az életét. Yuta megtanította arra, hogyan érezze jól magát, és hogyan élje az életét gondtalanul.

Talán túlságosan is gondtalanul.

"Úgy éreztem, független vagyok. Emlékszel arra, amikor állandóan azt mondogattam, hogy már felnőtt ember vagyok?" - Sicheng nem tudta visszatartani a könnyeit, miközben visszagondolt arra, amikor Yutával volt, és elmondhatta neki, ami a fejében járt.

"És tényleg azt hittem, az én vagyok" - folytatta - "Azt hittem, ha felnőtt vagyok, az elég ahhoz, hogy egyedül szembenézzek a problémáimmal. De nem vettem észre, hogy itt vagy nekem, és segítesz. Már csak azt vettem észre, amikor elmentél. Eltávoztál. Nem köszöntél el. És becsületes akarok lenni, ezért nem hibáztatom mindenért Taeyong-ot. Ez az egész az én hibám is volt, meg a tiéd is. Mindannyian hibáztunk. Ezt a pillangók hatása okozza. Egyszer hibázol, és utána azt az egyet több millió hiba követi.

Sicheng leült, és letörölte hideg könnyeit.
Elkezdett sötétedni. Felnézett az égre, és észrevette a sötétszürke és kék árnyalatokat az égbolton.

"Ennek most meg kell történnie"

Ekkor támadt egy ötlete. Lehet, hogy ez volt a legrosszabb ötlet, amit valaha egy ember kitalálhat, de most úgy érezte, ez egy zseniális ötlet volt. Na jó, nem annyira zseniális, inkább csak jó ötlet.

"Yuta, mennem kell" - Sicheng felállt, majd mégegyszer ránézett a sírjára; ebben a sírban feküdt a szerelme.

"Esküszöm, egyszer még találkozunk" - majd elhagyta a sírhelyet, és a temetőből egyenesen a városba futott.
A hátizsákja ugrált a hátán, ahogy futott. Figyelmetlen volt, amilyen a hyungja volt azon az éjszakán.

Az ötlet, hogy Sicheng megtapasztalja, milyen halottnak lenni, nagyon hiányzott az életéből. Szüksége volt most erre. És most itt volt a lehetőség rá. Az egyetlen mód, hogy találkozhasson Yutával, az az volt, hogy ugyanaz a sors jusson neki. Halál.

Legalább tíz percig futott megállás nélkül, mire elérte a hidat. A hidat, ami sok ember életét vette már el furcsa okok miatt.
Sicheng nem ismerte magát annyira, de tudott viszonyítani. Érezte a fájdalmat.
Érezte, hogy sürgeti a halál.

És már nagyon közel volt hozzá. Közelebb, mint gondolta. Nem a hídhoz, hanem ahhoz, hogy meghaljon. Megállt az úton, és hirtelen valami teljes erővel neki csapódott. Egy pillanatra fájdalmat érzett, majd minden elsötétült. Egy perc múlva meglátta Yutát, aki éppen rámosolygott, és a karjait felé tartotta.

"Esküszöm, egyszer még találkozunk.
Csak egyszer, és soha többé nem hagylak el."

VÉGE