*Violet szemszöge*

Reggel annyira kialvatlanul ébredtem. Egyrészt mert korán kellett kelnem-nyolc óra korán van, ok?-másrészt meg mert egész éjjel alig tudtam aludni. Mikor mentem volna aludni, egy órán keresztül csak forgolódtam, aztán meg az éjszaka közepén fel-felébredeztem. 

Na meg harmad részt, mert fájt a fejem.

Aprót ásítva, megvakartam a fejem, s kikelve az ágyamból a mosdóba is vettem az irányt, hogy összeszedve magam, kevésbé nézzek ki úgy, mint aki a halálából kelt volna ki, és nem az ágyából. Bár ezt lehet pont fordítva kellett volna mondani. Hmm..

Szóval miután saját magam és még a cuccaim is rendbe szedtem, mobilomon megnéztem az időt, ammi annyit mutatott, hogy nekem mennem kell, így felkaptam kabátom, majd bakancsom után nyúltam, mikor beugrott az az emlék, amikor JungKookkal bent voltunk a cipős boltban, én pedig azon tűnődtem, hogy neki miért is kellett egy olyan időben, pont oda mennie.

Hitetlenül megcsóváltam a fejem, majd felkaptam lábamra a két párt, és már el is hagytam a szobám, amiután néhány "könnyet" hullajsztottam.

Mikor a hallba értem, néhány percet vártam csak Evelynre, ami már tőlle ismét csak haladás volt, s egy apró mosolyt megeresztve egymás felé, megindultunk a buszmegálló felé.

Mivel nem voltunk késésben, de nem is volt annyi időnk, tehát pont időben voltunk, nem vettük sietősre a dolgot, s mikor már ott is voltunk, végre megpihenhettünk. Mivel a buszunk már ott állt a helyén, ahol fel kellett szállnunk, oda vittük utazótáskáink, majd behelyeztük a csomagtartóba őket.

-Izé, nekem el kell mennem wc-re, mindjárt jövök.-szólaltam meg miközben megigazítottam a vállamon lévő táskám.

-Rendben, de siess.-válaszolt semleges tekintettel, mire bólintottam, és gyorsan elszaladtam megkeresni a mosdót, amit néhány perc után sikeresen megtaláltam. Szerencsémre volt szabad wc, így gyorsan befoglaltam, s néhány perc után végeztem is, majd elhagytam a helyiséget.

Miközben visszafele tartottam Evelyn felé, zsebembe nyúltam, hogy ellenőrizzem mindenem meg van-e, mert ez amolyan szokásom. Kis koromban mindig otthagytam valamit a suliban, és azóta mindig megnézem, hogy midnent viszek-e amit kell, akárhova is megyek.

De mobilom nem volt benne. Akár hogy is keresgéltem, s még minden egyes zsebet végignéztem, de sehol sem volt. Kissé kétségbe esve, vissza rohantam a fürdőbe, hogy megnézzem, hátha véletlen ott esett ki a fülkében, mikor felakasztottam/leakasztottam a kabátom, de sajnálatos módon valaki bent volt, így várnom kellett. És vártam. Már így is alig volt időm, de az ember egyszerűen nem akart kijönni, még öt perc után sem, mire kezdtem kétségbe esni, de aztán Isten meghallgata az imám, és kijött az illető, a mobilommal a kezében. S ahogy észre vett, halványan elmosolyodott, majd felém nyújtva otthagyott.

Megkönnyebbülve kifújtam az eddig benttartott levegőm, majd vissza raktam a zsebembe a készüléket, és be zártam, hogy nehogy ismét kiessen, majd szaladtam vissza a buszomhoz. 

És mikor már azt hittem nem lehett rosszabban kezdeni egy napot...rájöttem, hogy tévedtem. 

A busznak...

Hült helye volt.

És egy árva lélek sem állt arra fele.

Még csak osztálytársam sem láttam.

Ott maradtam. Egyedül.

*másfél órával később*

Egyszerűen nem tudtam mit tenni. Először csak vártam arra, hátha megtesz egy kört a busz, és vissza jön, de miután rájöttem, hogy az már nem jön vissza soha, megindultam valamerre a városba. És még az is borzalmas volt, hogy a bőröndöm is el lett vívve, így csak a sulis táskám maradt nállam, néhány cuccal benne.

Mivel annyi ideig mentem már össze-vissza, hogy a lábaim is elfáradtak, le kellett ülnöm egy padra, hogy kifújjam magam, és elkezdjek gondolkodni.

De olyan üresnek, és szomorúnak éreztem magam, mintsem kétségbeesettnek, hogy nem tudtam semmire sem gondolni. Mert nem volt velem senki, nem tudtam kivel beszélni, nem tudtam hova menni. Mintha csak egy por szem lettem volna, akinek nincs semmi dolga, csak hogy úgy van, és létezik.

És féltem. Féltem, hogy ezután mi jön, hogy majd hogy jutok haza. Mert nem mertem haza telefonálni. Féltem, hogy leszídnak. És egyszerűen még csak megmoccani is alig bírtam. Éppen, hogy tudtam a szemeimmel pislogni, minden máshoz meg erőtlen voltam. Mint aki balesetett szenvedett és lebénult, tetőtől talpig.

Hogy történhetett ez?

Hogy tudtam ilyen ügyetlen lenni?

És sok más hasonló kérdés ment végig a fejemben, ahogy fehér, lefagyott kezeim vizslattam, egyre elhomályosodó tekintetemmel, amit befedett a sok könny. 

Majd végig is folyt egy az arcomon, ami egy forró csíkot húzott maga után.

Ebben a pillanatban egy gyengéd érintést éreztem meg a bal vállamon, amire szépen, lassan kaptam fel, kipirosodott arcom, s szemeim.

A sors tényleg egy kiszámíthatatlan dolog. Sosem tudod mi fog jönni/következni. Akár mit is csinálsz, csak hogy meg is változtatsd, az úgy is keresztül húzza a számításaid.

Ahogy néhány másodpercig csak tanumányoztam az előttem álló fiú arcát, már nem tudtam tovább magamba folytani az érzéseim, s kicsorduló könnyekkel halk, szinte hangtalan sírásba törtem ki. Nem érdekelt, hogy éppen a város közepén vagyok, mert egyszerűen nem tudtam semmi másra gondolni, minthogy mekkora egy szerencsétlen vagyok.

Néhány pillanat után, ő leguggolt elébem, majd két karját hátamra tapasztva, magához húzott, s szorosan ölelt, mint aki soha nem akarna elveszíteni.

És igen. Abban a pillanatban még az sem érdekelt, hogy pont ő van előttem, hogy pont ő ölel. Mert éppen erre volt szükségem. Egy olyan emberre aki meghallgat, még úgy is, hogy nem beszélek.

És az pont ő volt.

Szépen lassan, s finoman simította végig egyik kezét hátamon, míg másikkal a fejemen tetette meg ugyan ezt, próbálva nyugtatgatni vele, ezt pedig úgy értettem meg, hogy én már pedig egyre nyugodtabb lettem tőlle, míg végül már csak szipogtam. De szándékomban sem állt elválni tőle. Biztonságban éreztem magam karjai között, s szívverését hallgatva csak még nyugodtabb lettem. Olyan kellemes volt érezni férfias illatát, ami csoda volt nállam, mert a legtöbb férfi parfümöt szinte rühellem. Na meg olyan jó meleg volt ahogy ölelt, hogy azthittem felbérelem radiátoromnak. Meg úgy mindig olyan melegem volt körülötte. Mikor átadta a sapiját, folyton átkarolt, olyan meleg lett hirtelen, s már nem is fáztam.

*néhány perc múlva*

-Szóval tényleg lekésted a buszod, amiben benne volt a bőröndöd, így nem tudsz hazajutni, ezért a városban kóboroltál, mikor én megláttalak a kocsinkból, amivel éppen a repülőtér felé tartottunk, majd elvezetett hozzánk és most a Bts-el vagy?-kérdezte meg mondókám után Jin, levegő vétel nélkül, miközben nagyokat pislogva várta válaszom, mire kissé értetlenül, de bólintottam egyet. Azért voltam értetlen, mert nem tudtam hova tenni azt a "bts-el vagy" dolgod, mert hát nem lett volna egyszerűbb azt mondania, hogy "velünk vagy" vagy ilyesmi.

Nos igen. Ide is elérkeztünk végül, hogy már az egész bandával találkozzak személyesen, aminek persze mások ízig-vérig örülnének, ellenben velem. Először is, feszült voltam, másodszor nem gondoltam hogy velük akármikor is találkozom, harmadszor meg, nyolc férfival voltam egy random kávézóban, egyedüli lány ként. Bár az volt a menedékem, hogy a pincérünk lány volt.

És hogy miért nyolc férfival? A menedzserük is velük volt, mert ő vezette a kocsijukat. És először nem éppen örült annak, hogy JungKook közéjük vezetett, de miután rájött, hogy annyira nem vagyok rossz eset, és hogy igazából nem annyira kedvelem a fiúkat, már rögtön át is váltott Hulkból, Amerika kapitányba. (Avengers fanok? Na? Na? NA? Jó, abbahagyom..)

-És akkor most mi lesz? Nem tervezted felhívni a szüleid?-kérdezte RM, majd bele ivott az italába, kérdésére pedig mindenki felém kapta érdeklődő tekintetét.

-Hát..-kezdtem bele zavartan, megvakarva a tarkóm.-Először is nem tudom, másodszor meg..félek a...kiakadásuktól.-vallottam be lesütött tekintettel, de gyorsan fel is kaptam a fejem.-De ne értsetek félre, persze majd felhívom őket, csak..kell egy kis idő..-próbáltam megvédeni magam, mielőtt akármire is gondolnak, amire csak megértően bólogattak.

*JungKook szemszöge*

Reggel olyan búvval baszott képpel keltem, hogy még csak a tükörbe sem mertem nézni, nem hogy a többiek elé lépni, de végül muszály volt.

A kocsiban mindenki kicsit furcsállta, hogy olyan halk vagyok, de egy idő után rájöttek, hogy miért, mert meséltem nekik éppen eleget.

Miközben nagy ívben haladtunk a reptér felé, közben én az ablakon bámultam kifelé, mikor Jin hirtelen felkiáltott, ezzel mindenki figyelmét magára vonva.

-Kook, azott nem..?-mutatott kifele az ablakon, döbbent tekintettel, amire kissé unottan, de mégis érdeklődve kitekintettem az irányba amerre volt az ujja, s mikor rájöttem mit, vagy inkább kit is látott meg, ami ilyen reakciót váltott ki belőle, hirtelen kitágultak szemeim, s pulzusom az egekbe szaladt. Megkérve a menedzserünket, hogy állítsa le a kocsit, szinte se perc alatt feltéptem a jármű ajtaját, s szaladtam át az éppen zöldet mutató zebrán, csak hogy minnél előbb odaérjek hozzá. Mintha attól féltem volna, hogy bármelyik pillanatban elpárologhatna. Szívem egyre, s egyre gyorsabban vert, ahogy egyre közeledtem hozzá, mikor pedig végre elébe értem, úgy éreztem, abban a pillanatban fog kiugrani a helyéről.

Egyáltalán nem számítottam ilyen csodára, bár legbelül, egész este óta hinni akartam benne, hogy még találkozunk, és végül itt vagyok. Előtte, hevesen dobogó szívvel, miközben szomorúan lehajtott fejét vizslattam, azon tanakodva, hogy most mit kéne tennem. Majd csak egy hirtelen jött ötlettől, megfogtam egyik vállát, s vártam mit reagál rá.

Szépen lassan felemelte fejét, mintha attól félt volna, hogy az bármelyik pillanatban leeshetne a nyakáról, mikor pedig tekintetünk találkozott, hirtelen eleredtek könnyei, majd halk sírásban tört ki. Egy pillanatra nem tudtam hova tenni ezt a viselkedését, de valahogy úgy éreztem, hogy nekem valamit tennem kell. Így hát leguggoltam elébe, majd gyengéden köré fontam karjaim, és magamhoz húztam egy meleg ölelésbe, hogy érezze, itt vagyok neki.

Szívem ismét csak hevesebben kezdett verni, de erre annyira nem tudtam koncentrálni, inkább az járt a fejemben, hogy valami komoly történhetett, ha ő sír. Mondjuk a horror házban is elsírta magát, de most mégis más miatt sírhatott. Csak úgy random nem sír az ember. Meg valahogy úgy éreztem is.