-Utállak titeket.-mondtam ki végül, amit már első találkozásunk óta elszerettem volna mondani, de egyszerűen nem tudtam, mert nem még csak a szemébe sem akartam nézni, nem hogy beszélni, vagy ki mondani mit is gondolok róluk.

Igazából ez egyrészt jól esett, másrészt meg valahogy nem tartottam olyan szépnek. Persze, igazából én olyan ember vagyok, aki kimodja nagyrészt amit gondol, de a rosszakat annyira nem szoktam, csak ha nagyon kell. Vagy már nem bírom magamban tartani.

De most..ez nem volt szép tőllem. De nem tehetek róla. Ez az igazság. És most könnyebbnek érzem magam.

-Egyszerűen nem bírlak titeket. És erről nagy részt ti tehettek! Mert azért be vallom, nem teljesen a ti hibátok, hogy utállak titeket, de az nem változtat azon hogy ne utáljalak. Én tényleg kedveltelek benneteket,de aztán..-eresztettem ki magamból már amit akartam, s egy pillanatra elhalkultam, miközben visszaemlékeztem arra a napra mikor rájöttem, hogy ők nem olyanok, mint amire gondoltam.-de aztán csalódtam. Nagyot csalódtam. És miattatok teljesen összeestem, de aztán rájöttem, hogy vannak mások akik tényleg jó emberek. Akikben nem fogok csalódni..-már a sírás határán álltam, és hogy még véletlenül se égessem le magam eőtte, egy hirtelen mozdulattal ellöktem kezét mellőlem, majd elsiettem, mintahogy az este. Sikeresen előhúzta belőlem azokat az emlékeket, amiket soha többet nem akartam látni, mert nagyon fájtak. Mikor visszaemlékeztem rájuk, az jobban fájt, mint mikor csalódtam bennük.

Szerettem azt az időszakot, mikor kedveltem őket, és én is egy Army voltam, elég sok nehézségen mentem keresztül, hála nekik, meg rájöttem, hogy érdeklődöm a tánc iránt, meg úgy overall az egész zene műfajért.

Néhány könnycseppet elhullajsztva magam után, már kicsivel jobban éreztem magam, meg azért is, hogy mindent-majdnem mindent- elmondtam neki, amit közölni szerettem volna, bár azért szerintem nem csak neki esett rosszul, hanem nekem is. Úgy voltam vele, hogy akármennyire is utálom őket, nem fogok semmi..rosszat? beszélni róluk, vagy úgy egyáltalán akármit is, és nem is ócsárolom őket, de most máshogy alakultak a dolgok. Ő húzta ki belőlem.

Zsebre vágott kezekkel baktattam az utcákon, miközben rájöttem, hogy hát elvagyok tévedve, mert a gyerek olyan irányba vezetett, amiről fogalmam sem volt. Mondjuk azért is nem, mert nem ott laktam. De minden mindegy alapon mentem tovább, mert ha egész véletlenül elkezdene követni ismét, akkor minnél előbb lerázzam. Az emberek közt.

A kedvem ezek után már olyan búvval baszott volt. Teljesen le voltam hangolódva, mint ahogy az idő is, és még fényképezni sem voltam hajlandó, hogy legalább az feldobja a kedvem.

Lesütött tekintettel lassú, s kicsi lépteket tettem, mikor is hirtelen egy víz csöppent, rám, ami következtében megrezzentem, majd felpillantottam az égre. Aztán pedig egy másik is rám esett. Majd egyre és egyre gyorsabban kezdett zuhogni, mire dobbantottam egyett idegességemben és felkaptam a fejemre a kapucnim. Megadva magam sóhajtottam.

Mostmár úgyis mindegy...eléggé elbaszták ezt a napom is, akkor menjen tönkre mégjobban. Ha hó esne, akkor még talán jobb is lett volna, de neem! Télen az esőnek kell esnie.

Ismét egy sóhajtás után, fogtam magam s összeesetten lehajtottam a fejem, miközben mentem tovább az utamon.

Szerencsémre most is a Conversem vettem fel, mert hát reggel mikor elindultam még nagyban sütött a nap, így úgy gondoltam, mivel megszáradt, akkor ismét ezt húzom. Na meg mert lusta voltam a csizmám elővenni. De nem volt olyan jó ötlet. Máskor kéne hallgatnom az időjárás jelentést..

Mikor már azt hittem, hogy tele leszek lyukakkal a sok esőcsepptől, valami féle tárgy került felém, ami megakadályozta, hogy megpusztuljak. Bár lehet az lett volna a legjobb.

Reméltem, őszintén reméltem, hogy ez legalább Evelyn lesz, akit még a Bts-nél is jobban bírok-meg igazából nem rossz ember, csak olyan mint egy palota pincsi, és másokra hallgat, főleg akik menőbbek-, vagy hogy egy teljesen random ember, aki megsajnált, és csak segíteni szeretne. De nem. De miért is lenne egyszer úgy valami, ahogy én akarom?

Kissé meglepődve, s néhányat pislogva felpillantottam a fejem fölé, ahol egy esernyő helyezkedett el, a tulajdonosa pedig nem más volt, mint...már ki is találtátok. Mindenki megnyerte a főnyereményt, rajtam kívül. Juhuu..

Mert szerintem egy idegesítő JungKook egyáltalán nem valami nagy főnyeremény, sőt, szinte nem is az. Nekem. Mások gondolnak amit akarnak.

Egy pillanatra mélyen a szemembe tekintett, de ahogy már kiismertem, rögtön elkaptam fejem, és inkább faképnél hagyva ismét megindultam.

-Nem arra van a hotel.-szólt utánam semleges hangnemben, mire értetlenségemben meg kellett állnom, hogy ismét feldolgozzam mit is mondd. Ezzel persze időt nyert magának, s ismét betelepedett a személyes szférámba.

-Honnan tudod te, hogy én milyen hotelben vagyok?-kérdeztem kissé idegesen, összeráncolt homlokkal, miközben felé fordultam, s feljebb kellett emelnem a fejem, mert magasabb volt tőllem, legalább egy fejjel.

-Láttalak kimenni onnan ma reggel.-vont vállat, mintha az olyan egyértelmű vagy normális lenne. De egyáltalán nem az. Mire pedig szólásra nyitottam a számat, addigra folytatta is.-Én a szemköztiben vagyok, szóval úgyis ugyan oda tartunk. Akkor már mehetnénk együtt.-szemeivel nagy erőkkel próbálta fűrkészni a tekintetem, de nem engedtem meg neki, mert csak azzal tudott úgymond "elkábítani".

Makacs létemre pedig nem mondtam semmit, és ismét elindultam, csakhogy most az ellenkező irányba, de ő mint valami pióca, rámragadt.

Utálom a piócákat. Olyan undorítóak.

-Most fordulj jobbra.-mutatott kezével előttem, az említett irányba, mire kissé felment bennem a pumpa, de végül hagytam az egésszet, és hagytam, hogy akkor vezessen, mert nélküle nem találok vissza.

Miközben belemerültem gondolataimba, hogy még véletlenül se kezdjek el vele cseverészni, mert már így is eleget beszéltünk, hirtelen ki lettem zökkentve gondolatmenetemből, egy kar által, ami egy gyors, s egyszerű lendülette neki nyomott a fiú oldalának, majd el elengedett. Összezavarodva, ide-oda kapkodtam a fejem, majd tekintetem végül a fiú arcán állapodott meg, ki csak előre bámészkodott.

-Nem azért létezik esernyő, hogy az ember megázzon.-mondta egy kis szarkazmussal a hangjában, amire értetlenül pislogtam néhányat, majd inkább ráhagytam, mert még mindig semmi kedvem nem volt vele beszélni. És mivel elbambulni sem akartam ismét, úgy gondoltam nézelődök, hamár eddig nem nagyon sikerült. Hirtelen, ez a sok eső annyira megihletett, hogy elő kellett húznom fényképezőm, majd néhány képet lőttem is, de homályosak lettek, így meg kellett állnom, hogy tökéletes legyen. És ahogy megcsináltam, gyorsan vissza is szaladtam az esernyő alá, közvetlen a fiú mellé, de úgy, hogy ezt észre sem vettem.

*JungKook szemszöge*

Fogalmam sem volt, hogy mit tettünk ami miatt ennyire megutált minket, vagy, hogy csalódott bennünk, de abban biztos voltam, hogy meg akarom tudni, és hogy meg is fogom. Hisz minden egyes fan sokat számít nekünk. És ha mi miattunk lesz valami baja..akkor azt nem tudnánk megbocsájtani magunknak.

Mikor sikeresen meggyőztem-ha nevezhetjük ezt meggyőzésnek-hogy együtt menjünk vissza a hotelekbe, kicsit boldogabb voltam, hisz akkor van benne valami jó is, csak ezt azért nem mutattam ki. Meg ő sem.

Mikor egy pillanatra felé pillantottam, észrevettem, hogy szinte félig kint van az esőn, olyan távol állt tőllem, így gondolkodás nélkül átkaroltam kezemmel, s magamhoz nyomtam, majd gyorsan el engedtem, hogy vissza tudjam rakni a kezembe az esernyőt. Nem vártam meg reakcióját, mert úgyis tudtam, hogy vagy mérges, vagy ledöbbent lesz, így nem volt nagyon mit nézni rajta.

De azért oda szerettem volna nézni..

Egy kevéske idő elteltével, akarva, akaratlanul is felé pillantottam, mikor megláttam, hogy már egy fényképezőgép van a kezében, vagyis pontosabban az amit akkor használt, mikor délelőtt követtem. Magamban elmondtam egy "hála az istennek"-et, miközben ismét előre fordultam, mert végre megint volt benne valami életkedv, aminek örültem, mert mikor akkor este beszélgettünk, egy nagyon kedves, élettel teli, és aranyos lánynak ismertem meg. De aztán...én elrontottam a kedvét. És ez azért rosszul esett, de ma már vissza kaptam, mikor kimondta azt ami bántotta. Vagyis én. Vagyis igazából, pontosabban MI. A Bts. De ha úgy vesszük, akkor inkább én, mert tegnap velem találkozott.

Miközben ezeken a másoknak tán lényegtelen dolgokon gondolkodtam, hirtelen egy "ütközést" éreztem meg azon a karomon, amiben tartottam az esernyőt, ami miatt észbe kapva oda kaptam érdeklődő tekintetem. Lilácska volt az, és arcát elnézve, apró lihegés féléket adott ki magából, miközben a kameráján nézegette a képeket, ami miatt gondoltam, hogy leállt, majd vissza szaladt.

Apró mosoly terült szét arcomon, miközben azt figyeltem, ahogy minden féle grimaszokat vág, a képek nézegetése közben. Hitetlenül megcsóváltam fejem, mikor is meghallottam egy "csobbanás" félét, ami a föld felől érkezett, így gyorsan lesütöttem tekintetem, mikor észrevettem, hogy rajta ugyan az a cipő van, mint amiben beleesett a hóba. És teljesen átázott. Akkor is, és most is.

Ó istenem, hogy nem tud gondolkodni..!

Kínkeservesen sóhajtottam egyet, majd felemelve fejem, gyorsan aktiváltam magam, és nézelődni kezdtem egy cipős bolt felé, ami valahogy abban a pillanatban elég sok helyen volt található. Hát egy akkora városban..

Minden mindegy alapon, választottam egy nekem tetszőleges boltot, majd afelé vettem az irányt, miközben ő szépen követett, akárcsak egy kutya. Egy kóbor kutya, akit most haza vezetek, és még a korát, és nevét sem tudom, mert elvesztette a nyakörvét.

-Most ide bemegyünk. Gyorsak leszünk!-tettem hozzá a második mondatot, mire unottan vállat vont, s míg én összehajtottam az esernyőt, ő addig bement, majd én is utána.