Hi guyzzzz! C: Meghoztam a következő részt is, remélem tetszeni fog ❤ és hogy adjak egy kis spoilert-mégtöbbet-már alig maradt néhány rész ebből a könyvből, talán egy hónap múlva már pontot is tehetek a végére, ami egy részt kissé szomorú, de örülök, hogy betudok végre fejezni még egy könyvet az életemben!!4

Na de a szentbeszédet későbbre tartogatom, jó olvasást c:

*Violet szemszöge*

Alig néhány óra alvással, de fel kellett kelnem...nagyon korán, úgy hajnali négykor. Így is nehezen sikerült, mivel az órám nagyon, de tényleg NAGYON halkan csörgött, hogy a még mellettem, békésen szundikáló fiút ne ébresszem fel. Leginkább azért is ne, hogy ne bukja le.

Így sem volt szívem, életkedvem, és bátorságom ilyen dolgokhoz folyamodni, minthogy eltitkoljak előle valamit, főleg egy ilyen fontos információt, de ezt mind kettőnk érdekében kellett megtennem, így muszály volt bevállalnom. Akármennyire is fájt, akármennyire is törtem össze belül, ez volt az egyetlen, logikus megoldás amire jutottam az elmúlt néhány napban, és ha nem a saját dolgaim-suli, család, stb..-miatt lett volna, akkor tovább halogatom a tervet, de mivel nem volt több időm, el kellett válnom tőle.

Reggel..vagyis inkább hajnalban, mikor sikeresen, s nehézkesen rábírtam az agyam a bekapcsolására, szemeim felnyitva találtam szemben magammal Jungkook nyugodalmasan pihenő arcát, minek látványába belesajdult a szívem. Karja még mindig derekamon pihent, bár egyáltalán nem szorosan, így néhány arcából való szemlélgetéses idő után, vettem a bátorságot és erőt, hogy óvatosan leszedjem magamról kezét, s a fejem alatt heverő párnát helyezzem az én helyemre. Szerencsémre nem ébredt fel, míg teljesen lábra nem álltam, s mikor keserű mosolyal az arcomon vizslattam arcát, egy pillanatra megfordult a fejemben egy olyan nagy hülyeség, amit rögtön el vetettem, mielőtt túl sokat gondoltam volna bele, s talán még rá is szántam volna magam.

*egy kissebb idő után*

Már csak alig háromnegyed órám maradt a gépem indulásáig, mikor én teljesen elkészültem, s mindent bepakolva az idáig hűségesen kitartó táskámba, néztem a kezemben tartott, fekete borítású füzetre. Néhány pillanat után aprót, halkan sóhajtottam, majd a kabátzsebemben tartott ceruzám előhúztam, s kitépve egyik oldalról egy "kissebb" papírfecnit, az ágy melletti éjjeliszekrényhez mentem.

Szia, Kook!

Tudom, nem vagyok a legjobb ember a világon, ezek után már végképp nem leszek az..főleg nem a te szemedben. És most elkezdhetném, hogy hát ezért meg azért kell ezt megtenni, meg ennek-annak az érdekében, de ezt te is pontosan tudod miért van. Úgyhogy remélem túllépsz rajtunk, és találsz majd valaki jobbat, aki sokkal régebb óta szeret téged, és melletted tud lenni, minden egyes pillanatban, mivel én ezt sajnos nem tudom megtenni...de azt sem szeretném, hogy elfeledd, én egésszen idáig tényleg nem játszottam veled, semmi nem volt kitervelve, hogy aztán ezzel megbosszuljalak. Tényleg nem kedveltelek titeket mikor még Berlinben találkoztunk. És tényleg megkedveltelek az idő során, annyira, hogy mire észrevettem, már nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy veled szeretnék lenni, mindennél jobban. És ha egyszer lesz rá alkalom, talán találkozhatunk. Talán már te is, és én is mással leszünk. Talán ha most nem is én, ti megutáltok engem. De ez engem nem zavar, ha neked úgy jobb, hogy utálsz, én azt is elfogadom.

Ezt az üzenetet pedig pont akkor fogod olvasni, amikor én már rég a repülőn leszek. Nekem így könnyebb a búcsúzás, és abban reménykedem, hogy te is így vélelkedsz.

Szeretlek.

A lap, mind két oldalát teleírtam, s mikor leraktam a ceruzát a szekrényre, vettem csak észre, hogy egy könnycsepp útközben ráesett a füzetemre. A füzetemre, aminek az utolsó lapjait csakis Jungkookról való rajzokra pazaroltam.

Mind a lapot, a kedvenc írőeszközöm, s a rajzfüzetem is egyhelyen hagytam, majd egy utolsó pillantást vetettem a még mindig békésen szunyókáló fiúra, ki szorosan ölelgette az előbb kezébe adott párnát. Halvány, szomorú mosolyra húzva ajkaim, felkaptam a hátamra a lila táskám, majd halkan kinyitva az ajtót, kiléptem rajta, magam után becsukva azt.

Így jobb...igen..így a jobb...

Leérve a földszintre megpillantottam a fiúk menedzserét, ki még kissé kómásan tekintett felém ahogy észrevett, majd köszönés képpen intett, amit odaérve elé én is megtettem.

-Nem tudom, hogy pont így kéne-e elmenned, de ha te így látod jónak, akkor hiszek neked..-aprót, sajnálkozva elhúzta ajkait, majd egyik kezével intett a kijárat felé, amerre megindultunk, hajnalok hajnalán.

-Mondjuk úgy, hogy ha nem is a legjobb, de a legkönnyebb...ezt áttudom érezni a filmszereplőkkel együtt, kik ugyan így járnak.-aprót elkuncogtam magam, már amennyire a kedvem megengedte, amit a férfi is megtett, s kissé zavartan megvakartam a tarkómat.

-A sofőr majd elvezet a reptérre, nem kell aggódnod, időben oda érsz.

-Köszönöm.

*A reptéren*

Cseppet sem kell mondanom mennyire feszült voltam. Sok ember nyüzsgött a reptéren, ahhoz képest, hogy kora reggel volt, és minden honnan csak csődült a füleimbe a nagy ricsaj, s hangzavara. Arról meg ne is beszéljünk, hogy mennyire paráztam a repülés miatt. azután a nap után, már nevezhettem is első számú félelmemnek a repülőket.

Mikor pedig végre sikerült felszállnom, s helyet találnom magamnak egy, az ablak melletti részen, kissé kifújhattam magam, majd gyorsan előkapkodtam mobilom és fülesem a kabátzsebemből. Teljes higgadtságra volt szükségem, hogy nehogy elveszítsem a fejem, még mielőtt akár felszállnánk, ezen pedig csak a zene tudott segíteni. És egy konkrét személy..

Egy konkrét személy, akit egésszen idáig egyszer sem vertem ki a fejemből, vagy legalább próbáltam előhúzni az okokat, hogy miért is utáltam eddig a Bts-t, talán ismét beválhatott volna. Úgy gondoltam, ha sikerül ismét megutálnom őket, akkor egyáltalán nem fájna a szívem. De legbelül tudtam, hogy ez lehetetlen, mert már régen meglettem babonázva. És visszafordítani az eseményeket csak akkor lehetne, ha időt is lehetne.

*Jungkook szemszöge*

Két nap. Két kerek, egész nap telt el azóta, amióta elment, szó nélkül. És továbbra is hallgatott, mivel hogy a hívásaimra egyáltalán nem válaszolt, sem az üzeneteimre. Minden egyes alkalommal, mikor adódott rá idő, hívtam. Üzentem. Kerestem. De őt mintha ég és föld nyelte volna el. Nem tudtam róla semmit. Míg ő nagyban nézhetett otthon az interneten, tudva, hogy jól vagyok, ami pedig egyáltalán nem igaz, mert egyáltalán nem vagyok jól, én nem tudtam őt nézni, és azt mondani magmnak, hogy "jól van".

De nem csak én voltam így vele. A többiek is kissé lehangoltak volta, leginkább Jin, s meglepetésemre Jimin is, akivel szerették csesztetni egymást, de általában a lány nyert, amire még mostanáig is büszke vagyok.

Azután, a második nap után, este, mikor visszaértünk egy újjabb koncertunkról, mint egésszen eddig, lehajtott fejjel, semlegesen bámulva magam elé szedtem a lábaim a hotel előterében, a többiekkel körülöttem, akik azért panaszkodtak, hogy mennyire is fáradtak, vagy az izmaik mennyire fájnak.

-A két napja, Angliában lezuhant, Amerikából Európa felé tartó repülőben tízen életüket vesztettét, a többi utas pedig mind, kritikusan megsérülve lett beszállítva a legközelebbi korházba...

Hirtelen elkapta a fülemet az ott lévő Tv-ből szóló, férfi bemondó hangja, amire egy hirtelen mozdulattal felkaptam, azóta a két nap óta talán először a fejem, s lábaim megállásra késztetve, minden figyelmem a tőllem kissé messzebb lévő képernyőnek szenteltem, a többiekkel egyetemben.

Mivel angolul volt amit összehadovált a fickó, teljesen nem értettem miről volt szó, de nagy ívekben amiket leszűrtem, az rögvest pánikba ejtett, mivel hogy Violet is Amerikából Európába ment, és ennyit nem hallottam félre. Szívem egy röpke pillanatra megállt dobogni, ahogy arra gondoltam, hogy ha ő is azon a repülőn volt, talán azért is nem válaszolt nekem egyszer sem, mert valahogyan nagyon is összeállt a két dolog.

-Joon...Namjoon, mit mondott a bemondó?-kérdezte meg lassan, egy kissé félve, a híradó végeztével Jin, ki mellettem vizslatta kidülledt szemekkel a televíziót, pont úgy ahogy én. Csak szerintem az ő szívem nem készült felrobban, és a tüdeje elég levegőt kapott. Ellenben velem. Kinek agya majd szét robbant a sok negatív gondolattól, s a feszültségtől, mi minden másodperccel egyre növekedett a bensőmben.

-Annyit mondtak, hogy lezuhant egy repülő, aminek a leírása nagyon úgy néz ki, mint...Violeté...és hogy tíz halott volt, a többiek meg nagyon súlyosan megsérültek...az okot még nem tudták megállapítani, hogy miért is történhetett. De ennél többet nem mondtak. Csak remélni tudjuk, hogy nem Violet volt az egyik áldozat..

Ezt nem hiszem el...

Violet, miért hagytál itt...?