Visszaérvén a hotelokhoz, egymás felé fordultunk, és már pedig nekem is ebben a pillanatban jutott az eszembe valami. Valami nagyon fontos.

-Mikor azt mondtad, hogy nem engedsz egyedül menni, ilyen állapotban, akkor azt mire értetted?-kérdeztem összeráncolt homlokkal, ami igazából annyira nem látszhatott, mert frufrum eltakarta.

Ő egy pillanatig csak hallgatott. Mintha vacilált volna valamin, hogy elmondja e, vagy sem. De aztán csak kibökte.

-A fanmeetingen láttam mikor beverted a fejed. És a tűzijátékoknál is nekem estél.-felelelte ahogy mélyen szemembe pillantott, így valami elég furcsa dolgot véltem felfedezni tekintetében, de nem tudtam kitalálni, hogy mi lehet az, bár nem is bírtam, mert szavai sokkal furábbak voltak. De mit is várhattam volna.

Aprót sóhajtottam, majd lehajtva a fejem leszedtem fejemről a sapkát, és felé nyújtottam.

-Kö.szö.nöm.-tagoltam el ezt az egy szavat, kissé nehézkesen, mert ez volt eddig a legfurább dolog amit mondtam neki. Mondjuk úgy az összes többin kívül. Ő lassan a tárgyért nyúlt, majd egy halvány mosoly kíséretében el is vette, közben pedig egy aprót hozzá ért a kezemhez, amiért az érintett hely bizseregni kezdett.-De nézzük a jó oldalát. Többet ilyet úgy sem kell mondanom neked.-nyögtem ki kissé nehézkesen, de boldogan, mert többet már úgysem találkozhattunk.-Holnap már megyek haza.-vontam vállat zsebrevágva a kezeim, mire az ő tekintete átváltott boldogból, hirtelen sokkolóba, de hát így járt. Több napot nem adott neki és nekem a sors, aminek hálát adtam, mert nem kellett többet gyötörnöm magam. 

Apró mosolyal az arcomon intettem egyet, és már hátat fordítva neki, ott is hagytam. Ezzel végetvetve a kínkeserves három napnak, amit vele kellett töltenem. 

Bár olyan üresnek éreztem magam. Mintha elvették volna az életemből az izgalmat, és hogy többet nem szórakozhatok.

De magamban csak legyintettem az egészre, s beszállva a liftbe, már fel is mentem az emeletemre.

*JungKook szemszöge*

Nem tudtam mi ütött belém, de mikor már tízedjére is azon kezdtem el törni a fejem, hogy Lilácska beverte a fejét abba a rohadt villany oszloba, ráadásul az egyik Army által, úgy voltam, hogy ha abban a pillanatban nem keresem meg, és nézem meg hogy minden rendben van-e vele, ott robban fel az agyam, ezektől a gondolatoktól. 

Így hát felkaptam kabátom és sapkám a fogasról, majd elővettem egy maszkot, és ahogy mentem kifele az ajtón, rögtön fel is kaptam. Nagy s gyors léptekkel vágtattam végig a folyosón, toporzékolva mentem le a lifttel, s ahogy a  földszintre értem, szinte már szaladva mentem a lány után, kinek mág csak a nevét sem tudtam. Azt sem tudtam, hogy hol van, vagy hogy jól van-e, de csak mentem előre, tekintetemmel a lila jellegzetes kabátját keresve. 

Útközben eszembe jutott az esti tűzijáték, amit Jin emlegetett, reggel, így adtam hát neki egy esélyt, hogy ott lesz.

Szerencsémre, mire a helyszínre értem, még csak abban a pillanatban kezdték a "mutatványt", így biztos voltam abban, ha ott van, akkor még nem mehetett el. 

Szemeim nagyra nyitottam, hogy még véletlenül se tévesszem szemelől, miközben a rengeteg emberrel teli tömegben keresgéltem. Szívem csak ekkor vettem észre, hogy eszeveszettül kalimpál, amit furcsállani kezdtem, de erre sokáig nem tudtam koncentrálni, miután végre megpillantottam. 

Ott állt, fejét az égnek emelve, és ahogy oldalról jobban megnéztem arcát, csillogó tekintettel kísérte végig a tűzíjátékokat, mintha életében először látott volna.

Szívem nagyott dobbant, mikor rájöttem, hogy semmi komoly baja nem esett, s maszkom alatt erre halványan el is mosolyodtam.

Végül szép lassan odasétáltam mögé, mert nem akartam nagyon megzavarni csodálkozásában, így csak hátulról néztem apró kis énjét.

Majd az egyik pillanatban egy picit hátra dőlt, és az egyik lábával hátrébb is lépett, amitől nekem ütközött, s zavartam felém fordult, egész lényével.

-Elnézést...-kért bocsánatot sajnálkozva, s kissé bágyattan, de ahogy engem észre vett, rögtön lesokkolódott, mint mindig mikor meglát, s a szó a torkán akadt. 

Meg szerettem volna szólalni, és már meg is volt, hogy mit akartam mondani, de szám mintha leragasztották volna, nem akart kinyílni. Tekinteteink csak egymásét fürkészték, és egyikünk sem tudott elpillantani, annyira belemélyedtünk a gondolatainkba.

De aztán ő pislogott néhányat, amitől már én is észhez tértem, majd ő vissza fordult, így ismét csak háttal állt nekem.

Szívem gyorsabban kezdett kalimpálni, mint ahogy kellett volna, s már attól féltem, hogy még így a ricsaj ellenére is meghallhatja valaki, így magamban próbáltam megálljt parancsolni neki, amit egy mély levegő után sikerült is elérnem. 

Ebben a pillanatban pedig ő hirtelen ismét megfordult, s lehajtott fejjel, egy gyors mozdulattal megragadta a csuklóm, majd kifele kezdett húzni a tömegből, amit hirtelen nem tudtam hova tenni, mert ilyen lépésre nem számítottam tőlle.

Mikor pedig már kiértünk a tömegből, kifújt magából egy mély levegőt, s aztán felém fordult. Keze pedig még mindig az enyémen helyezkedett, de ahogy erre rájött, rögtön le is szedte, és zsebébe helyezte.

-Te leszel az én GPS-em. Most vissza kell mennem a hotelbe, szóval mutatsd az utat.-adta ki nekem az utasításokat, miközben fejét lejjebb húzta, ezzel eltakarva füleit.

Egy néhány pillanat eltetével mikor feldolgoztam amit kért, hitetlenül megráztam a fejem, s megragadva vállát, megfordítottam, közelebb hajoltam füléhez, és másik kezemmel mutogatni kezdtem, miközben elmagyaráztam neki az útat. Csak nem oda ahova ő akarta. Mikor pedig elváltam tőle, ő néhány másodpercig csak hallgatott, aztán csak kinyögött valamit.

-Aahaaa...-bólintott egyett, majd már meg is indult szépen lassan, mire én csak ismét megráztam fejem, és utána eredtem, mert biztos voltam abban, hogy amúgy sem jegyezte meg amit mondtam. Na meg mert nem jó utat magyaráztam.

-Ugye tudod, hogy most éppen átvártelek, és nem is jó utat mondtam?-kérdeztem egy mosolyal az arcomon, amire hirtelen megtorpant, majd meglepett tekintettel fordult felém.-És ugye azt is tudod, hogy egyedül még véletlenül sem mehetsz, ilyen állapotban?-tettem fel az újjabb kérdést, miközben sikeresen szemkontaktust alkottunk, amire a feje még furábban nézett ki. Az én arcomon meg csak szélesedett a mosoly.

-Azt hiszem...inkább menjünk..-mutatott egy tökre random irányba, ahogy lesütötte tekintetét a földre, én pedig vállat vonva megindultam, ő pedig követett, mint egy kutya. Mint egy lila kutya.

Egy kis idő elteltével eszembe jutott valami, amit meg akartam tenni, csak elfelejtettem.

Leszedtem fejemről a meleget adó sapkám, s felé fordulva, az övére öltöttem, úgy, hogy lefedje lefagyott füleit, amire ijedten kapta fel a fejét, mint akit a legfőbb ellensége szólított volna meg, s készülte volna megtámadni, ő meg nem volt rá felkészülve. Én csak megrázva fejem, az útra tekintettem, miközben a számomra éppen kellemesen fújdogáló, kicsit csípős szelet éleveztem.

-Normális vagy, valaki még felismer!-állt meg idegesen, amire nekem is stoppot kellett parancsolnom, s mikor ő hirtelen elébem lépett, majd a sapkám ismét a fejemre helyezte, kissé értetlenül pillantottam egyenesen szemeibe, amitől kellemes melegség futott végig lényemen.

-Nem mintha sokat számítana. Nem takarja el az arcom, csak a hajam.-mondtam, továbbra is gyönyörű szemeit bámulva, amiről egyszerűen nem tudtam levenni tekintetem, mert olyan egyediek voltak. Olyan szeme, az ég adta világon nem volt senkinek. Ha kerestem volna sem találtam volna, hozzá hasonlót.

Ebben a pillanatban pedig hirtelen elvált tőlem, amit sajnáltam, de mielőtt elindulhatott volna, én egy hirtelen mozdulattal elébe léptem, majd se szó, se beszéd, ismételten a fejére helyeztem a sapkám, miközben még meg is igazgattam.

*a hoteloknál*

Néhány perc séta után ott is voltunk a szállásainknál, s ahogy megálltunk, mint akik egyre gondolnak, egyszerre fordultunk a másik felé.

-Mikor azt mondtad, hogy nem engedsz egyedül menni, ilyen állapotban, akkor azt mire értetted?-kérdezte meg hirtelen a nem várt kérdést, furcsállva, amire egy pillanatra nem tudtam feldolgozni, hogy mit is mondd, mert olyan váratlanul ért.

-A fanmeetingen láttam mikor beverted a fejed. És a tűzijátékoknál is nekem estél.-feleltem néhány pillanat elteltével, ahogy vissza gondoltam ezekre az esetekre, közben pedig sikeresen szemkontaktust akottunk, amitől szívem melegséggel telt meg.

De ő ezt a mesés pillanatot félbe szakította azzal, hogy lehajtva fejét lehúzta sapim a fejéről, majd átnyújtotta nekem.

-Kö.szö.nöm.-tagolta el ezt az egy szavat, amire magamban jól pofon csaptam magam, mert ennél furább embernek lenni, nem tudom ki lehet. Ha valaki túl tudja szárnyalni őt, annak nobel díjat.-De nézzük a jó oldalát. Többet ilyet úgy sem kell mondanom neked.-mondta halványan elmosolyodva, amit kicsit furcsálltam, mert na ilyet sem mondott még. Azt is furcsálltam, amit mondott, meg hogy mosolygott.-Holnap már megyek haza.-vont vállat hanyagul, mintha ez olyan hétköznapi dolog lett volna. Na jó átvitt értelemben. 

Arcomról egyre jobban s jobban folyt le a mosoly, ahogy realizálódott bennem, hogy ő most komolyan beszél. És hogy itt fog hagyni engem. De mire már észbe kaptam.

Ott is hagyott.

Ami nekem túl hamar volt.