Teljesen benéztünk az időt, így a végén már futnunk kellett anyukád kiállítására, ami szerencsére valamilyen szinten igencsak közel volt hozzánk. Csak egyszer kellett átszállnunk, és röpke háromnegyed óra alatt már meg is érkeztünk a helyszínre.

Kicsit pihegve vártuk meg a stúdió előtt még mindkettőnk lélegzete lelassul és normális levegővétellel leszünk képesek bemenni.

Hüvelyujjaddal felfele mutatva kérdezted meg tőlem, hogy készen állok-e, én pedig csak bólintva követtelek.

Az ajtónál álló egyik férfi kedvesen állított meg minket, hogy elkérje a kabátunkat, majd azt felakassza az arra szánt kis szobába, amiből gyorsan ruhatárat alakítottak ki. Sokan voltak. Nem volt nyomasztó tömeg, de egyértelműen nem számítottam ennyi emberre.

A legtöbben egy itallal a kezükben járkáltak körben a szobában, megállva mindegyik fotó előtt, ahol csevegtek egy pár mondatott, majd tovább álltak. Mások a kihelyezett asztalok mellett állva , feloldódva beszélgettek néha mutogatva egy-egy darabra.

Miután téged is megszabadítottak a kabátodtól mellém állva szemlélted meg az itt lévőket. Aztán amikor szerintem megtaláltad, akit akartál, átkaroltál, és úgy vezettél át a vendégeken, egyenesen az anyukádig.

Legalábbis 99%-ban biztos voltam benne, hogy az anyukád állt előttem. Ugyan nem volt olyan magas, mint te, de a kék szemei és a barátságos mosolya egyből elárulták.

— Anya — köszöntél neki. — Ő itt Astra. Astra, ő itt az anyukám, Liz.

— Nagyon örvendek — nyújtottam a kezem, amit boldogan megrázott. — Köszönöm a meghívást.

— Ugyan, kedvesem — legyintett anyukád. — Amint Luke felhozta, hogy szívesen meghívna valakit, nem is volt kérdés. És amit megtudtam, hogy rólad van szó, csak izgatottabb lettem. Nem nagyon szereti a családját az ismerősei közelében. Szerinte cikik vagyunk.

— Anyu — szóltál rá kedvesen.

Anyukád csak levakarhatatlan vigyorral nézett rám, ahogy a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt.

— Látod? Erről beszélek.

Nekem is muszáj volt mosolyognom, valamiért a helyzet ezt követelte. Képtelen lettem volna fapofával beszélgetni a nővel, hiszen minden mozdulatából ömlött a boldogság, ami lassan rám is rám ragadt.

Sajnálkozva elkértél minket a társaságából, hogy végre megnézzük a kiállított darabokat.

Nem szoktam ilyen eseményekre járni, nem igazán ismertem olyan embereket, akik ilyen körökben mozogtak, így egyértelmű, hogy sosem kerültem bele. Azonban szerettem a művészetet és a szép dolgokat, mégha mondhatni nem volt hozzá érzékem.

Ha valami tetszett, akkor tudtam értékelni a szépséget, amit láttam benne.

Jó volt látni, hogy anyukád fotóin semmi sem volt túlbonyolítva. A legtöbbjük természetfotók voltak, akadtak köztük pillanatok a város utcáiból és páron az egész család is meg volt rajta található.

— Ez a kedvencem — böktem az egyikre, amin te voltál látható, egy szörfdeszkával a kezedben valahol lent a parton.

Nem csak azért tetszett, mert te voltál rajta, habár eléggé feldobtad az egészet. Lesifotó lehetett, mert nem a kamerába néztél, de az arcodon levő öröm valódi volt. A háttér nyugodt, kellemes, te pedig egy új szintre hoztad.

— Megértem — hümmögtél mellettem. — Hivatásos modell vagyok.

Mindegyik képen, amin rajta voltál kifikáztad, mert mindig találtál valami apró hibát. Talán nem tetszett ahogyan állt a hajad, valahol szerinted úgy néztél ki, mint aki be van szívva, máskor pedig szerinted volt valami a fogaid között.

Erre viszont még tőled sem érkezett panasz.

— Nagyon szépek a képek — mondtam. — Tetszik, amin az egész családotok rajta van. Annyira jók!

Halványan elmosolyodtál, ahogy a következő fotóhoz léptünk.

— Lenne kedved felmenni a tetőre? — kérdezted, ahogy kivetted a kezemből az üres pezsgős poharat és egy mellettünk elhaladó pincér tányérjára tetted.

— Persze — bólintottam.

Elég sokat csacsogtam már és még egyszer sem láttam az arcodon, hogy bármikor is megbántad volna, hogy hozzám szóltál.

Ami miatt kicsit megbátorodtam, és nem foglalkoztam az agyam hátuljában lévő kis hanggal, ami még minimum hatszor átgondolta volna, hogy mit válaszoljak a kérdésedre. Ebben biztosan segített a két pohár pezsgő is, ami szépen lassan lecsúszott a képek nézegetése között.

Elkérted az ajtónálló bácsitól a kabátjainkat, és a hátsó ajtón kiszökve engedtél magad elé a lépcsőn. Kicsit neki kellett feszülni az ajtónak, ami kiengedett minket arra a bizonyos tetőre, de nagy nehezen sikerült kinyitnunk.

A hideg levegő kellemesen csapódott forró arcomnak, és valamennyire örültem is, hogy friss levegőt szívhatok végre.

Kicsit csúszós volt a beton, így apró, óvatos léptekkel jutottam el a ház szélén lévő korláthoz, ahonnan egy eléggé szép kilátás nyílt meg a városra.

Nem voltunk olyan magasan, talán csak az ötödik emelethez megegyező szinten, de mégis csodás volt végigpillantani az összes karácsonyi világításon, ami belengte a várost.

Te is lassan mellém értél, a korlátra támaszkodva vetted szemügyre a kilátást.

— Még korábban megkérdezted, mit akartam küldeni neked — szólaltam meg. — Igazából csak gondolkoztam mit válaszoljak neked délelőtt, mert mindegyik lehetőséggel akadtak problémáim, és gondoltam neked se tetszenének. Az egyikkel túl izgatottnak hangoztam, a másikkal inkább morcosnak és mindkettő visszataszítható lehet valamilyen szinten.

Felém fordítottad az arcod, a fények szépen megvilágították a bőröd.

— Nem szeretnek általában az emberek, és sosem tudom pontosan miért, de gondolom a személyiségemmel van a probléma. Néha jobbnak látom, ha meg se szólalok, mert akkor nehezebb elrontani bármit is.

— Nem rontottál el semmit, Astra.

— Még — szakítottalak félbe. — 22 éves vagyok és az anyukámmal élek, mert nem akarok teljesen egyedül lenni.

— Ebben nincs semmi rossz — nyúltál a kezem felé, de én inkább elrántottam azt.

Nem, persze, hogy ebben nem volt semmi rossz. Én is már megbarátkoztam a tudattal, azonban sokkal inkább szerettem volna valaki mással együtt lakni. És ennek tényleg nem kellett volna a pasimnak lenni. Egy csodás baráti társaságnak is rettentően tudtam volna örülni.

Azonban nem ismertem olyan embert, aki önszántából lett volna a lakótársam, ahhoz meg túlságosan is szorongtam, hogy egy ismeretlen csoporthoz költözzek be.

— Nem, tényleg nem — értettem egyet.

— De neked ez nem elég — egészítettél ki.

Nem, tényleg nem.

Egy kicsit erőltetett mosollyal fordultam feléd.

Sírni lett volna kedvem, de ezt egyértelműen nem tehettem meg előtted.

— Utálom, amikor az emberek ilyenkor azt mondják, hogy majd mindennek eljön az ideje — folytattam. — Mert mindenki más már 6 éve megélte azokat a dolgokat, amikről én a mai napig csak álmodozok. És ebből én nem úgy látom, hogy egyszer is eljönne ezeknek az ideje.

Csend.

— De nem baj — zártam le. — Nem mindenki érdemelhet meg mindent, amit szeretne.

Talán ezzel basztam el mindent közöttünk, mert nem igazán akartál megszólalni. Elsötétült az arcod, és nem tudtam kivenni, hogy együtt érzel vagy éppen ideges vagy.

Megindultam volna vissza az emberekhez, hogy inkább elköszönjek anyukádtól, és hazamenjek, de ahogy felegyenesedtem, te gond nélkül kaptad el a derekamat és húztál magadhoz életem talán első csókjához.

panasz / you

Boldog Karácsonyt! 🎄