Körbemutattam neked a várost a hétvégén. Az összes olyan helyre elvittelek, ami valamilyen szinten sokat jelentett nekem, és a reakcióidból vélve rettentően élvezted az egész túrát a városban.

Be kellett vallanom, én is nagyon.

Anya mindig csak nevetve hessegetett a szobámba, amikor hazaértem, már ő is jobbnak látta nem zargatni ezt a témát és a kettőnk között kialakult kapcsolatot.

Felhőkön jártam és talán átéltem azt is, amikor a lányok nem látnak attól a bizonyos rózsaszín ködtől. De nem bántam. Boldog voltam és titokban reméltem, hogy ez sosem múlik el.

A karácsony minden nappal egyre közeledett, és nem csak nekem, de neked is túl sok dolgod akadt a nagy nap közeledtével. Már nem látogattál meg mindennap a munkahelyemen, csak egy üzenetet küldtél, amire én ugyanolyan nagy boldogsággal válaszoltam, mint azelőtt.

Tudtam, hogy nem azért nem érsz rá, mert nem akarsz. A családod miatt voltál Boston-ban, nem várhattam el, hogy engem válassz helyettük.

— Ha akarná, itt lenne — mondta a munkatársam, amikor egy újabb nap telt el nélküled.

Nagyot nyelve hagytam hátra őket, és inkább megindultam haza, hogy elkezdődjön a jól megérdemelt két hetes szünetem.

Marta a torkomat a mondat.

Ha akarná, itt lenne.

De te akartál ott lenni velem. Tudtam. Legalábbis tudni akartam.

Nem hagyhattam, hogy belekavarjam magam ebbe a spirálba. Megbeszéltük, hogy találkozni fogunk, amint tudunk. Rossz volt az időzítés persze, de nem engedhettem meg, hogy magamat okoljam emiatt.

Egyikünk sem volt hibás miatta.

Egy könyvel folytattam aznap estémet, anya éjszakás volt, így már nem volt otthon, mire én hazaértem. Nyugodt estém volt, azonban jól esett volna látni legalább egyetlen egy üzeneted is a képernyőmön.

De nem érkezett meg.

Én pedig nem tudtam mit tettem.

Hisz eddig egyetlen egyszer se adtad volna valamilyen formában a tudatomra, hogy meguntál. Mindig boldogan vártál engem, és lassan, de biztosan hozzászoktam ahhoz, hogy megcsókolsz akárhányszor üdvözölsz vagy elköszönsz tőlem. Azt hittem, minden a legnagyobb rendben.

Azt hittem, te más vagy, mint a többiek.

Hóviharral köszöntött be a karácsony, én pedig ugyan örültem neki, azonban titkon valami másra vágytam igazán.

Anyu egy bögre kakaóval és egy tálca süteménnyel várt rám a konyhában.

Mióta ő is megkapta a karácsonyi szabadságát, minden percét azzal töltötte, hogy megsüti a világ összes édességét, majd utána még egy pár sós fajtát is kitalált. Csak hogy meglegyen az egyensúly. Ahogy ő mondaná.

— Láttad, hogy esik a hó? — kérdezte nagy vidáman, hatalmas mosollyal a száján.

— Igen — feleltem, próbálva színlelni az izgatottságot. — Remélem estére annyira lenyugszik, hogy ki tudjunk menni építeni egy hóembert.

Imádtam gyerek módjára a hóban eltölteni az időt. Ha hógolyózni akart valaki, én gyorsan partnere lettem ebben, ha valaki szánkózni szeretett volna a városnegyedben, boldogan húztam a kisgyerekeket egy darabig.

Már megszokássá vált, hogy az első hóból egy hóembert építek. És ezt szerettem volna ebben az évben is folytatni.

A karácsonyfa nagyban világított, az alatta becsomagolt ajándékok egyszerre voltak kis takarosak és kissé szedetlenek. Míg anyu tökéletes be tudott csomagolni minden formájú dolgot, én egy kocka alakú dobozzal is megküzdöttem. Így egyikünknek sem volt igazán nehéz kitalálnia, hogy melyiket kapja kicsoda.

Beültünk már egy forró teával a nappaliba, bekapcsoltuk az egyik kötelező karácsonyi filmünket, és egymás mellett feküdve csevegtünk, filmet néztük és csak élveztük, hogy végre mindketten nyugodtan pihenhetünk.

Nem akartam a munkára gondolni, azzal, hogy mik lesznek a terveim a jővő évre és legfőképpen...

— Mi a helyzet Luke-al? — Tenyerelt bele anya a témába.

És legfőképpen nem rád.

Megvontam a vállam.

— Egy pár napja nem beszéltünk — feleltem. — Mindketten el vagyunk veszve, itt a karácsony.

Próbáltam nem úgy elmondani a dolgot anyának, ahogy legbelül éreztem. Elég ha az egyikünk adta fel már az összes reményt.

— Most valahogy nagyobb káosznak tűnt ez az elmúlt egy hét, mint eddig bármikor.

Talán ilyen volt felnőni.

Talán az ünnep nem volt tele annyi varázslattal, mint ezelőtt. Talán vele járt a nyomasztó nyüzsgés, ami után mindenki le tudott dőlni. És talán a része volt, hogy a kívánságaink nem hordoznak annyi jelentőséget, mint régen.

Megfogadtam magamban, hogy a jövő évi karácsonyt nem fogom nagy dologként kezelni. Hisz semmi csoda nincs az ünnepben, ugyanannyi rossz érheti az embert, mint bármikor máskor. Nem fogja valami oknál fogva bebuborékozni, hogy aztán nyugodtan élvezhesse az ünnepeket.

Ugyan.

Talán a decemberrel hozott hangulat csak egy beetetés. Ami kicsit fellazítja az embereket, és emiatt nem akarják felfogni a körülöttük felsorakozó problémákat.

Azonban, ha az egyetlen kívánságod részeként alakult ki az a bizonyos probléma, sajnos nehéz szemet hunyni felette.

Csak azt az egyet szerettem volna, hogy legyen mellettem valaki, aki igazán szerethet.

Ezt az egyetlen dolgot.

És persze, tudtam, hogy ez az akármi is, ami megtörtént veled, még nem volt szerelem. De annyira más volt, és annyira jó, hogy legbelül reménykedtem benne, hogy akár a végén az is lehet. Mert miért nem teljesülhet be legalább egyszer nekem is a kívánságom?

A nap valamilyen szinten gyorsan eltelt és a hóesés is alább hagyott. Anyával kettő filmet daráltunk le, közte megfőztük a kis ebédünket magunknak, majd estefelé leültünk, hogy átadjuk egymásnak az ajándékainkat.

Én anyunak egy szokássá vált szakácskönyvet választottam először.

Egyszer teljesen random vettem egyet, majd az utána lévő évben ugyancsak vakon válogattam a polcokon és sikerült ugyanannak a nőnek az újabb kiadását megvennem. Azóta mindig tőle választok neki egyet és szerintem ezt titokban már várta is.

Kapott pár apróságot, amit tudtam, hogy magának alapból sosem venne. Vastag, puha zoknikat, fürdőbombákat, illatos tusfürdőket, pár ruha darabot, amit mindig láttam, hogy nézeget, de eddig még nem vette meg.

Én kaptam pár könyvet, amiket egy direkt neki összeállított listáról választott, egy nagy csomag édességet és egy színházjegyet.

Sosem vittük túlzásba, de szerettünk azért venni egymásnak ezt-azt. Legfőképp olyan dolgokat, amiknek tényleg szüksége van az embernek.

Már rég besötétedett, amikor jó melegen felöltöztem, sapkát húztam a fejemre és kesztyűt a kezeimre, gyorsan elköszöntem anyától, majd lesiettem a lépcsőházba, hogy együtt élvezhessem a gyerekekkel a frissen esett havat.

Ilyenkor még a város is leállt.

Nem járt annyi autó, mint máskor. Nem volt olyan szintű nyüzsgés, mint bárhol máskor és az év többi részében rideg lakóközösség együtt élvezte a tél örömeit.

Meglepődtem, amikor az utolsó lépcsősor végére érve megláttalak téged kint az utcán.

Felragyogott az arcod, ahogy megláttál engem és vártad, hogy kimenjek.

Nem tudtam hogyan reagáljak. Boldognak tűntél, így gondolhattam, hogy akkora baj mégsem történhetett kettőnk között.

— Boldog karácsonyt — mondtad, ahogy kinyitottam végre az ajtót.

— Boldog karácsonyt — válaszoltam. — Mit keresel itt? Otthon kéne lenned.

Elővetted a telefonodat a zsebedből, majd felmutattad.

— Írtam, hívtalak, de nem kaptam semmi választ. Azt hittem valami baj történt.

Összezavarodva kerestem elő én is a mobilomat, de semmi értesítést nem kaptam. Megnyitottam a beszélgetésünket, ahol gyorsan betöltött az összes elküldött üzeneted, és hívásod, ami valahogy elveszett útközben.

Hatalmas kő esett le a szívemről.

El se mondhattam mekkora.

— Azt hittem valami rosszat csináltam — vallottad be. — Vagy nem tudom. De minden annyira jól ment, nehezen tudtam ezt elfogadni.

— Tudom — húztam el a számat. — Ugyanezt hittem én is.

Mosolyogva pillantottál rám, majd a fejünk felett lógó fagyöngyre.

Eddig észre se vettem, hogy valaki feltette volna ide.

— Nem kértem idén karácsonyra semmit — suttogtad, annyira, hogy én még pont halljam. — De nagyon örülök, hogy te itt vagy.

Talán a hideg miatt piros arcomon nem igazán látszódott mennyire pirultam el.

Nevetve léptem egyet közelebb.

— Én kértem valamit karácsonyra — vallottam be.

— Igen?

Átkaroltál.

— Mhm — bólintottam. — Téged.

Idegesen vártam, hogy a neked megírt kis könyvnek, amit karácsonyra találtam ki, végére érj. Nem volt igazán hosszú, csak egy pár oldal, hisz mindig emlegetted mennyire szívesen megtudnád mit éltem át abban a pár napban és hétben, amit először együtt töltöttünk.

Egyszerre boldog, de valamennyire szomorú mosollyal csuktad be, és a lábaimnál fogva húztál az öledbe, hogy az arcomat közre fogva csókolj meg.

— Még mindig nehezen hiszem el, hogy anyukád direkt lenémította az üzeneteimet — motyogtad a csók közben.

Hisz időközben kiderült miért nem jelentek meg az üzeneteid és a hívásaid a mobilomon. Anya trükkösen megoldotta, hogy ne láthassam őket. Ő szerette volna, ha megjelensz előttünk, hogy tudja mennyire vagyok fontos neked.

— Annyira szeretlek, Astra — öleltél szorosan magadhoz. — Annyira örülök, hogy vagy nekem.

— Én is szeretlek, Luke.

Talán, ha az ember eléggé akarja, bármit megkaphat karácsonyra, amit csak szeretne.

THE END

panasz / you

köszönöm, hogy velem tartottatok ezen a kis gyors történeten. remélem valamennyire élveztétek

legyen szép új évetek!