Nem aludtam valami sokat az este, és mindennek az egyetlen oka te voltál. Annyira belemélyedtél a történetbe, hogy néha már nekem is ki kellett nyitnom az éjjeliszekrényemen fekvő könyvet, hogy megnézzem biztos ugyanazt olvassuk-e.

De mint kiderült igen. Csak én elég sok mindenre nem vetettem annyi hangsúlyt, mint te. Ami miatt igencsak vicces volt, újra elolvasni egy-egy részt egyes fejezetekből.

Nem szeretted Jeremiah-t, amivel semmi gond nem akadt. A könyv elején tényleg egy nagy parasztot játszott, azonban minden oldallal közelebb jut az olvasó ahhoz, hogy megnyíljon előttünk a morcos főszereplő. Csak te még éppenséggel nem jutottál el addig.

És nem tudtam mennyire várjam, hogy eljuss odáig. A két szereplő akkor kezdi el egymást igazán megismerni, miután eléggé összevesznek, és annak következtében lefeküdnek egymással.

Meg akartam-e veled beszélni két kitalált szereplő szekszuális életét? Nem voltam ebben igazán biztos, de ha már eddig eljutott a barátságunk, nem lehettem az aki kihátrál innen.

Mert azt hittem te leszel az.

Teljesen tisztában voltam vele, hogy miután megvetted tőlem a könyvet, nem fogsz írni nekem. Amit teljesen meg is tudtam érteni. Mégis ki akarna írni annak a bolond lánynak, aki megvetetett veled egy erotikus egyetemi szerelmi drámát?

De te ismételtem csak megleptél. Nem, hogy rám is írtál, az üzeneteidből elég hamar egyértelművé vált, hogy tényleg el is kezdted olvasni azt.

Legbelül én reménykedtem benne, hogy te más vagy, mint az emberek sokasága. De aztán persze aggódtam, mert nem is értettem, miért reménykedtem ilyenben. Nem várhattam el tőled, hogy egy olyan pasas legyél, akit elképzeltem a fejemben. Mert ilyet az ember nem számíthat csak úgy, mindenkinek megvannak a maga kis kattanásai, a személyisége, és akármennyire is szerettelek volna valamilyennek, meg kellett beszélnem magammal, hogy hülye vagyok.

Én sem voltam egy tökéletes egyed, sőt, mindennappal egyre messzebb álltam tőle, és valószínűleg az emberek többsége nem éppen erre számított, amikor megláttak engem.

Anyukám mindig azt mondta mennyire szép vagyok. Modellkednem kéne, fotózásokra járnom, ehelyett bugyuta könyvekkel töltöm el a szabadidőmet, ami a közösségi életem nem létezése miatt, elég sok volt.

Tini koromban rengeteget veszekedtünk ezen. Szerinte mennem kéne, élni az életemet, akár hajnalig buliznom, és berúgva hazaesnem, hogy aztán ezen veszekedhessünk, mint egy igazi szülő és annak a gyereke.

Nehezen sikerült elfogadnia, hogy én ezt sosem szerettem igazán. Néha eljártam erre-arra, és azok a percek nem voltak életem legrosszabbjai, azonban sosem kívántam újra ott lenni.

Nem szerettem az ilyesfajta tömeget, nem szerettem az agyatlan embereket és legfőképpen nem szerettem, ha egy társaságban én leszek az, aki akaratlanul is a beszélgetés szélére sodródik.

Mert bizony ez eddigi életem alatt, talán többször is megtörtént, mint kellett volna. Szerintem nem voltam rossz beszélgetőpartner, én tényleg mindenkit meghallgattam és szívesen folytam bele különböző témákba. Azonban talán sosem voltan az, akikkel mások szívesen beszélnek.

És ezzel tényleg nem volt semmi baj.

Megtanultam az egyedüllétből kihozni a legtöbbet.

És mindennappal egyre nehezebbé vált elképzelni magamat mással.

Luke: na jó, értem mit mondtál

Farzsebemből előhalásztam a mobilom, ahogy az megrezzent.

Luke: ez a Jeremiah tényleg nem akkora barom, mint az elején

Oh, jaj. Eljutottál ahhoz a részre.

Egy darabig bámultam a megnyitatlan üzeneteimet, átgondoltam mit akarok erre visszaírni.

Astra: UGYE

Nem, nem lehetek ennyire lelkes.

Gyorsan kitöröltem.

Astra: megmondtam

Ez túl... mogorva.

Ezt is kitöröltem.

De még mielőtt kitaláltam volna valami újat, te megelőztél.

Luke: nem tudom mit pötyögsz ennyi ideig, de mikor végzel ma?

Tegnap este azzal búcsúztam el tőled, hogyha nem alszok el akkor, az oda fog fajulni, hogy munka közben fogom lefejelni vagy a pultot, vagy az egyik könyvespolcot, ami miatt egy szép lila monoklival ünnepelhetem majd a karácsonyt.

Astra: 5 után egy kicsivel

Luke: azért az ezelőtti monológodat is szívesen elolvasnám

Luke: van valami programod ma estére?

Szidtam a jó istent, amiért nyitva hagytam az üzenetet és nem zártam le a telefonomat. Így most látta, hogy én is láttam. Amivel amúgy nincs baj, viszont nem tudtam mit válaszoljak neki. Újra.

Programom nem volt, általában nincs is semmi. Szóval igazából ráértem bármire, amire szeretné, azonban készen voltam én arra, hogy elmenjek vele bárhova is?

Eddig egyszer lestük egymást a metrón, majd tegnap vett tőlem egy könyvet, de ezen kívül csak azt tudtam, hogy önakaratból beszélget velem.

És eddig nem tudtam előjönni olyan lehetőséggel, hogy bárhogy is hasznomat venné a beszélgetésünkből.

Astra: nincsen

Ez annyira nem tűnt izgatottnak, mint amilyennek én éreztem magam, viszont nem csinálhattam meg mégegyszer az előbbit. Így inkább csak elküldtem neki.

Luke: nincs kedvem eljönni velem anyukám fotókiállítására?

Légy nyugodt, Astra.

Luke: szerintem tetszene neked

Oh jaj. El akartam menni? Nem tudom. Szerettem volna időt tölteni, viszont az agyam hátulja a világ lehető összes lehetőségével előállt nekem.

Az első: Időközben rájön, hogy semmi kedve velem beszélgetni.

Második: Csak azért hívott el, mert megesett rajtam a szíve.

Harmadik: Meg akar erőszakolni.

Na jó, a harmadik kicsit túlzás volt. Még tőlem is. Luke nem tűnt egy olyan pasinak, azonban a mai világban sajnos már semmit sem lehet tudni biztosra. De azért azt elég gyorsan elhessegettem, még én is.

Azonban az első kettőnek volt valamennyi alapja. Mint bármelyik szociális tevékenységemnek más emberekkel.

Most vagy soha.

Astra: igen, persze, mikor és hol?

Luke: érted megyek, azelőtt még ehetünk valamit

Szóval akkor ennyi.

Innen már nehéz lenne kihátrálni és talán nem is akarnék.

Viszont egyre jobban vártam, hogy végezzek.

panasz / you