Kicsit öt előtt érkeztél meg értem. Még egy utolsó nénit kiszolgáltam, majd mosolyogva álltál meg előttem a pénztár mögött.

Beütött a hideg, a nyakad köré egy sál volt tekerve, hajadat azonban nem tetted tönkre egy sapkával. Apró fürtök keretezték az arcod, és irigykedtem, amiért neked természetesen ilyen a hajad.

— Egy pár perc és végzek — mosolyodtam el.

— Csak nyugodtan, én jöttem hamar.

— Bejöhetsz velem hátra, nem kell itt várnod rám.

Bólintottál, és követtél engem a dolgozóknak kialakított kis irodába. Magamhoz kaptam a reggeli felsőmet, és gyorsan elbújtam a mosdóban, amíg átöltöztem. Hajamat kiengedtem a copfomból, amibe csak azért került fel, mert zavart miközben pakolásztam.

Eltettem a munkás pólómat a kis szekrényembe, magamra kaptam vastag kabátomat és már készen is voltam.

Halvány vigyorral vártál rám a kis szobában, kinyitottad előttem az ajtót, majd miután elköszöntem a munkatársaimtól, már az utcán is voltunk.

Hűvös volt az idő, muszáj voltam még jobban a fejemre húzni a sapkámat, és egy kicsit meghúzni a sálamat a nyakam körül, hogy ne fújjon be a hideg.

— Mi a terv?

— A kiállítás 7-kor nyit, szóval addig van még időnk.

Bólintottam.

Tudom, hogy felajánlottad még üzenetben, hogy elmehetnénk enni, azonban nem akartam egy falánk embernek tűnni. Pedig be kellett vallanom, éhen haltam. Legutoljára csak ebédkor ettem meg a kis szendvicsemet, amit reggel gyorsan bepakoltam magamnak, de azóta semmit.

— Voltál már kint a vásárban? — kérdeztem.

Kicsit vártál a válaszoddal, mintha nem tudnád mit is mondj pontosan.

— Nem — vallottad be, ahogy kissé elhúztad a szádat.

— Micsoda? — álltam meg a járda kellős közepén, ami kiváltott pár kevésbé szép káromkodást a mellettem elhaladó emberektől.

Felnevettél a reakciómon, ami miatt képtelen voltam nem mosolyogni.

— Annyian vannak ott mindig — sóhajtottál fel. — Egyedül kimenni felér egy szenvedéssel, mert csak próbálsz átvágni a tömegen, hogy láss valamit.

Teljesen igaz amit mondtál.

De mégis csak egyszer volt egy évben karácsony és a vele járó vásár együtt járt a tömeggel, akik ugyancsak szerették volna jobban ünnepi hangulatba kerülni.

Én is csak az elmúlt pár évben szerettem meg egyedül kijárni oda. Megtanultam merre vannak kevesebben és mi számít igazán egy jó időtöltésnek.

Úgy gondoltam ezt ideje megmutatnom neked is.

Akkor nem gondolkoztam eléggé, így nagy vidáman ragadtam meg a kezedet és húztalak el a legközelebbi buszmegállóig, hisz nem voltam hajlandó egy 20 percet sétálni.

A vásár főbejárata relatív közel volt hozzánk. Több oldalról is meglehetett persze közelíteni és amelyiket én szerettem volna abban a pillanatban, az kicsit kijjebb esett.

Lecsekkoltam mikor jön a következő 54-es, ami nekünk fog kelleni, és akkor eszméltem fel, hogy én még mindig fogom a kezed. Gyorsan elvettem és inkább a zsebembe csúsztattam.

Akkora gyökér voltam.

Nem csak veled.

Úgy általában véve az emberekkel.

Nem vettem le a jeleket és vagy túl baráti voltam mindenkivel, vagy túlságosan rideg. Valahogy sosem sikerült belőnöm magam a kettő közé.

— Szerinted... — kezdtél bele, kicsit közelebb léptél felém és megvártad míg felnézek rád.

— Szerintem? — kérdeztem vissza, mert valamiért nem folytattad tovább, amibe belekezdtél.

Mélyen néztél a szemeimbe, én pedig vissza a tieidbe, mint aznap este a metróban. Még mindig meg tudott lepni mennyire voltak kékek. És örültem, hogy újra láthattam őket.

— Hm? — húztad össze a szemöldökeidet.

— Elkezdtél valamit, de nem fejezted be — húztam el a számat. — Pedig kiváncsi lennék mi jár a fejedben.

— Amint elmondod mit akartál írni nekem délelőtt, elmondom én is — kacsintottál rám, ahogy előretörtél, hisz megjött a buszunk.

Kicsit lefagytam, így sikerült felengednem magam elé a város összes lakosát, de te szerencsére foglaltál nekem magad mellett egy helyett.

— Én nem akartam írni neked semmit se — blöfföltem.

— Aha — vigyorodtál el, jól tudtam, hogy csak kamuztam.

Rákérdeztem hogyan haladsz a könyvel és mint kiderült már csak az utolsó 100 oldal volt hátra, ami egyszerre lepett meg, viszont el is tudtam fogadni. Gagyi volt a történet, azonban annyira magába szippantott, hogy nem lehetett letenni.

Tetszett mekkora lelkesedéssel szidtál bizonyos karaktereket és, hogy bevallottad titokban mennyire reméled, hogy a két főszereplő a könyv végére végre összejönnek.

Én tegnap este befejeztem, de nem akartam elmondani, mert akkor mindenerőddel azon lettél volna, hogy kiszedd belőlem mi történik az utolsó 10 oldalon. Nem spoilerezhettem el neked a végét!

— Szerintem amúgy valamennyire még mindig gyökér az a csávó — suttogtad. — Akármennyire próbál jó lenni, rettentően kellemetlen néha miket csinál. Csak fogom a fejem.

— Én a csajjal vagyok ugyanígy — mondtam. — Ordítani tudnék a lapokkal.

— Nem gondoltam, hogy ennyire élvezni fogom — vallottad be. — Nem szoktam ilyeneket olvasni, de úgy voltam vele, ha így beszélgetsz velem, megéri.

Furcsállva néztem rád.

Nem éppen csak azért beszélgettem veled, mert olvasod a bugyuta kis románcot, amit a kezedbe nyomtam. Ha csak rám írtál volna, hogy megtaláltad a számomat és soha egy szót sem ejtettünk volna a könyvről, akkor is ugyanennyire szoronganék attól, hogy meghívtál anyukád fotókiállítására.

— És megérte?

— Szerintem igen — bólintottál. — Itt vagy velem, elkísérsz erre a kiállításra is. Nem kell be vallanod, Astra, de egyértelműen levettelek a lábadról.

Hallottam a kis humort a hangodban, emiatt vigyorodtam egész végig, máskülönben egy hatalmas paradicsom fejjel ültem volna melletted, és talán levegőt is elfelejtettem volna venni.

Hamarosan megérkeztünk a vásárba, ahol sétáltunk egy kört, megmutattam a kedvenc helyeim, és lassan néztem, ahogy feloldódsz a meglepően nem olyan nagy tömegben. Így is sokan voltak, de szerencsére nem annyian, mint máskor.

Meghívtál egy adag forró churrosra, amit ketten próbáltunk úgy megenni, hogy ne legyünk mindenhol csoki szósszal tele.

Leültünk meginni egy teát is, miközben elmesélted, hogy az anyukád csak nem rég kezdett bele ebben az egész hobbiba, de elég szép eredményeket ért el rövid idő alatt, és ezt a kis kiállítást apukád titokban szervezte le.

Boldog voltam a tudattól, hogy vannak még a mai világban olyan emberek, akik ennyire szeretik egymást.

Anya sajnos hamar elvesztette apát. Nem egymásnak voltak kitalálva, és mindkettejük boldogabban élte az életét a másik nélkül. Nem igazán vettem őket példának, nem szerettem volna olyan útra kerülni, mint amilyenre nekik sikerült.

Inkább választottam volna az örök egyedüllétet, mintsem a tényt, hogy a gyerekem apja csak addig legyen velem míg az a bizony gyerek elő nem kerül.

Szerintem tovább maradtak volna egymással, ha én nem cseppenek bele az életükbe, de nélkülem is egyhamar befejeződött volna a kapcsolat.

Nem vártam egy gazdag férjet, olyat se aki egy szentlélek, azonban nem akartam olyat magam mellé, aki a semmiből tenne olyat, amire sosem számítanék. Nem tudtam elképzelni, hogy ha valaha is lesz valakim, ő pár év kapcsolat után teljesen a feje tetejére fordulna és kiderülne, hogy mindvégig egy sorozatgyilkos ölében voltam.

Úgy gondoltam az ilyen emberek nem ismerték egymást. És én mindent akartam tudni a jövőbeli partneremről.

És reméltem, hogy ő is szeretne megtudni rólam bármit, amit lehet.

— Mesélj magadról valamit — szakítottál ki a gondolatmenetemből. 

panasz / you