Sziasztok. Nem igazán szoktam a részek elejére figyelmeztetést kitenni de most úgy érzem kell. Ez a rész nem csak szomorú lesz de egyenesen felkavaró és tabu témákat döntögető. A perinatális gyász a nők 35%-át érinti mégsem beszélünk róla.

"A legnagyobb nyomot az életünkbe a legkisebb lábak hagyják."

Azt mondják az okosok, hogy a helyes döntéseket hozzuk meg a legnehezebben, amikor az eszünkkel felül bíráljuk a szívünket. Sokáig nem értettem, hogy lehet a jó döntés nehéz de aztán egy szomorú csütörtök délután megértettem... Lejeune-szindróma, állt a papíron de én egy szót sem értettem belőle. Mikor kérdő tekintetem az orvosra emeltem azonnal leült velem szemben és lassan tagoltan magyarázni kezdett. Taehyung félszegen helyet foglalt mellettem, szorosan összefonta az ujjainkat és egész testében megfeszülve figyelt az orvosra. Szív és légzési problémák, emésztőszervi problémák, megkésett értelmi és mozgás fejlődés, szellemi visszamaradottság... A világ forogni kezdett velem és egy idő után képtelen voltam felfogni a kívülről érkező információkat.

Üveges tekintettel Taehyungra néztem aki befeszült állkapoccsal meredt maga elé. Szeméből mintha kihunyt volna az élet utolsó szikrája is, egyszerűen ijesztően üres volt. A következő percek teljesen kiestek... Hallottam, hogy az orvos mondd még valamit, finoman megsimítja a felkarom és vigasztal, hogy ez nem a mi hibánk majd a kezembe nyomott egy halom papírt és sok erőt kívánt a döntés meghozásához. Hogyan és mikor kerültünk haza? Nem tudom... Elmosódottan rémlik a fiúk arca akik egyesével megölelgettek minket, végig simogatták a hátam miközben én egy másodpercre sem engedtem el Tae kezét, sőt egyre görcsösebben, egyre fájdalmasabban kapaszkodtam belé.

Jin haza vezetett mert egyikünk sem volt olyan állapotban, hogy volán mögé tudjon ülni. Miután a lakásunk elé értünk akkor is erősködtek a fiúk, hogy ha szeretnénk akkor maradnak de nem tartottunk igényt senki társaságára. Taehyung tekintetéből azt olvastam le, hogy ha tehetné még engem is elküldene, csak azért tűrt meg maga mellett mert muszáj volt... A kanapéra ülve kezem automatikusan a hasamra csúsztattam és akkor tört fel belőlem minden hangos zokogás kíséretében. Akkor jutott el a tudatomig amit az orvos mondott, addigra sikerült felfognom, hogy mi folyik körülöttem. Ítéletet kell hoznunk a szívem alatt fejlődő fiúnk sorsáról...

Taehyung a nappali közepén állt és ugyan azzal az üres tekintettel meredt rám, mint a rendelőben. Tudtam, hogy a babánk halálával együtt benne is megfog halni valami... Ki fog hunyni a huncut csillogás a szeméből és örökre elfogja veszíteni énje gyermeki oldalát. És, hogy mi lesz velem...? Ki tudja... De őszintén féltem attól, hogy szó szerint belefogok őrülni ebbe. Olyan szépen indult a közös életünk, annyi mindent kibírtunk, annyi hosszú éven át kitartottunk egymás mellett... Titkos randik, lopott percek, eljegyzés, esküvő a világ háta mögött, gyönyörű nászút és végre gyermek áldás. Mikor megtudtuk, hogy kisfiúnk lesz az első utunk egy baba boltba vezetett és megvettük az első ruhácskát, kis cipőt és plüss állatkát neki...

Tekintetem akaratlanul a félkész babaszobára tévedt és a levegő fájdalmasan a tüdőmben rekedt. Úgy éreztem megfulladok, a világ forogni kezdett velem és hiába lélegeztem mélyeket nem jutott a tüdőmbe elegendő oxigén. Automatikusan a mellkasomra tapasztottam a kezem és Taehyung azonnal mellém térdelt. Üres, hamis ígéreteket suttogott miközben csitítani próbált de hasztalan volt minden próbálkozás. Két kezemmel görcsösen a vállaiba kapaszkodtam majd hangosan sírva a nyakába borultam. Meddig lehettünk így? Ki tudja... Talán percek, talán órák... De nekem egy örökké valóságnak tűnt minden pillanat, úgy éreztem csak lebegek a semmiben és soha többé nem leszek már önmagam.

Az egész estét ott töltöttük a kanapén ülve, szorosan összebújva, halkan beszélgetve. Csendes szavunkat néha felváltotta a hangos zokogás, a néma könnyek, vagy egy indokolatlan kuncogás. Kezünket egy pillanatra sem vettük le a hasamról és a fiúnkkal is megbeszéltük, hogy mi fog történni... Szentül hittünk benne, hogy hall és ért minket ezért biztosítottuk arról, hogy az életünknél is jobban szeretjük őt és bár a szívünket tépjük ki de jobb lesz így neki.
-Szerinted jogunk van ehhez? - nézett rám hirtelen Taehyung. Szemei vörösek és kissé puffadtak voltak a töménytelen zokogástól de még így is a leggyönyörűbb férfi volt akit valaha láttam.

-Mihez? - kérdeztem óvatosan miközben lassan végig simítottam az arcán majd letöröltem a könnyeit. Tae lehajtotta a fejét majd egy óriási mély levegőt vett és újra rám emelte a tekintetét.
-Hogy Istent játszva ítéletet hozzunk egy gyermek élete felett - mondta szinte alig hallhatóan. Szavai fájdalmas pengeként hasítottak amúgy is sebzett szívembe, hiszen igaza volt... Pont erre készültünk, ki mondani, hogy élhet-e a fiúnk vagy nem. Megtört tekintetemmel a hasamon pihenő kezeinket kezdtem el szuggerálni majd lassan Taera néztem.
-És ahhoz jogunk van, hogy egy nyomorék sorsot adjunk neki? Hogy világra hozzam annak tudatában, hogy soha nem fog teljes értékű életet élni...?

Onnantól kezdve nem beszéltünk többet, nem csak erről de másról sem. Átolvastuk az orvostól kapott papírokat amiben nagyon részletesen tájékoztattak minket, hogy mivel jár ha elvetetjük, mivel jár ha megtartjuk... Végül mindketten ugyan ott írtuk alá... Reggel befekszem a kórházba és megindítják a szülést. Összepakoltam mindent amire szükségem volt és bár nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, Tae végig segített és időnként lopva átölelt. Ezek az ölelések nem tartottak sokáig, tudtuk ha egymás nyakába borulunk akkor végleg összeomlunk de ezt a luxust egyenlőre nem tehettük meg... A hajnali nap első sugarai kellemesen sütöttek be az ablakon és ha nem arra készültünk volna amire, még gyönyörűnek is találtam volna.

Monoton tettem a dolgom, szó nélkül, csendesen. Csak akkor beszéltem ha kérdeztek, próbáltam minél kevesebbet kommunikálni. Bármerre mentünk mindenki olyan fájdalommal nézett ránk, hogy szívem szerint rájuk ordítottam volna, hogy fejezzék be. Idegesített minden és mindenki. Elegem volt a finomkodásból, a túlzott empátiából miközben mélyen belül baromi jól esett. Megkérdezték Taehyungot, hogy bent szeretne-e lenni és legnagyobb döbbenetemre csendben bólintott. Csodálkozó tekintetem láttán a fülemhez hajolt és halkan bele suttogott.
-Azt hitted gyáván magadra hagynálak ebben a helyzetben? Én komolyan gondoltam a fogadalmunk "jóban, rosszban, egészségben, betegségben" részét...

Az események a papír munka után ijesztő sebességgel gyorsultak fel és mire kettőt pislogtam máris a szülésre előkészítve feküdtem a szülőszobában. Kérésemre besötétítettek, csak annyi fény maradt, hogy a szülésznő és a nővérek lássák mit csinálnak. Tae a fejem mellett állt mikor beadták a méreg injekciót, a kezemet fogta mikor bekötötték az oxitocint és megrepesztették a magzatburkot. Lilára szorítottam a kezét mikor jött az első fájás de csendben, hang nélkül tűrtem a történéseket még akkor is. A szülésznő szólt, hogy látja a fejét és mindjárt kibújik... Akkor egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy fejezzük be és csináljuk vissza, ezt a mondatot hónapokkal később kellene hallanom. Még nincs itt az ideje...

Az injekció miatt már csendben jött a világra. Kicsi szíve nem dobogott, szemeit nem nyitotta ki, a tüdejébe nem áramlott levegő és nem hagyta el a száját fülsértő sírás sem. Megkérdezték, hogy szeretnénk-e látni és gondolkodás nélkül mondtunk igent mire elvitték "szépítkezni". Mindenki halkan kiosont a szobából és miután az orvos meggyőződött arról, hogy jól vagyok ő is ott hagyott minket és kettesben maradtunk Taehyunggal. Erőtlenül omlottam az ágyra miközben a hirtelen összezsugorodott hasam tapogattam. Már nincs ott... Már nem mozog, nem rugdos, nem használja trambulinnak a húgyhólyagom...

Perceken belül visszahozták, szépen bebugyolálva, abba a kis takaróba amit mi adtunk át a nővéreknek. Mellé tették a plüss játékát is és ráadták a ruhát is. Úgy nézett ki mint bármelyik újszülött... Vagyis nem, mert ő volt a legszebb. A nővér a kezembe adta és azt mondta bármennyit vele lehetünk, senki nem fog zavarni minket. Kedvesen végig simított az arcomon majd kiment és becsukta maga után az ajtót. Taehyung nem törődve a kórházi szabályokkal mellém feküdt az ágyba és szorosan hozzánk bújt. Lágyan végig cirógatta a fiúnk arcát majd egy puszit adott a homlokomra.
-Tudod, hogy néz ki? - kérdezte sírástól elfúló hangon mire megráztam a fejem. - Mint egy jegesmedve. Olyan boldognak tűnik alvás közben...

Ma reggel felléptem a facebookra és egy szomorú hír fogadott... A volt kolleganőm magzatjánál olyan genetikai rendellenességet diagnosztizáltak amivel ha kihordja és megszüli soha nem élhet teljes értékű életet a pici. Ezért hoztak egy döntést amivel kitépték a saját szívüket de legalább a gyermekük nem fog egy életen át szenvedni... Ezt a részt az ő tiszteletükre írtam.