Nincsen tökéletes kapcsolat, ezt minden épeszű ember tudja. Legyen szó a rokonaidról, barátaidról, vagy párkapcsolatról, nem létezik hibátlan. Időnként mindenhol előfordulhatnak viták, rosszabb periódusok, de egy jó kapcsolatban ezek nincsenek állandóan jelen. Egy kiegyensúlyozott kapcsolatban biztonságban érzed magad, boldog vagy, tisztelnek, törődnek veled és félelmek nélkül önmagad lehetsz. Azonban egy mérgező kapcsolatban kihasználtnak, kimerültnek érezheted magad. Mintha állandóan szoronganál és tojáshéjjakon kéne lépkedned... A legutolsó dolog, amire az embernek szüksége van, az egy energiavámpír, ezért nagyon jó ha képesek vagyunk felismerni, ha egy toxikus kapcsolatban élünk. Azonban cselekedni mindig nehezebb mint beszélni róla és az ember könnyen beleragad ebbe a fertőbe...

Így volt ez velem is. Amíg nem éltem át, nem a saját bőrömön tapasztaltam meg, addig kurva okos voltam. Olyan jól megtudtam mondani mindenkinek, hogy mit csináljon, hogyan élje az életét... Azonban mikor én kerültem ilyen szituációba megállt a tudomány és fogalmam sem volt arról, hogyan keveredjek ki a szarból. Álomszerűen indult pedig az egész... A tenyerén hordozott, imádott, féltett, meghallgatott és a csillagokat is lehozta nekem az égről. Aztán egyik napról a másikra minden megváltozott. Beszólt ha sminkeltem, beszólt ha új ruhát vásároltam, ha csinosan öltöztem fel. Hisztizett ha a barátaimmal akartam lenni és akkor is ha a családommal... És én hülye szemet hunytam ezek felett.

Mindenre találtam indokot, mindig kitudtam magyarázni a viselkedését. Betegesen védtem a barátaim, családom előtt és egy idő után már önmagam előtt is. Végül belém hasított a felismerés és amikor már rajta kívül nem maradt senkim, ráeszméltem, hogy mi történt... Belekerültem egy nárcisztikus hálójába. Nem törődve senkivel és semmivel összepakoltam a cuccaimat és hanyatt-homlok menekültem amikor egyik este a haverjánál aludt. Pechemre a járvány miatt otthonról dolgozott folyamatosan, de aztán Fortuna rám kacsintott. Hazudnék ha azt mondanám simán ment... Két háztömbnyi távolságot tettem meg amikor zokogva visszafordultam és rohanni kezdtem. Hiszen szeretem őt, nem hagyhatom el...

A józan eszem maradék szikrája lángra lobbant és egy hang a fejemben győzködni kezdett. Mennem kell... Most azonnal, amíg nem késő. Könnyeimtől alig láttam és olyan nehéz volt a bőrönd amit esetlenül magam után cibáltam. A hátamon lévő táska elkezdett lecsúszni és tovább rohanva, nem törődve a külvilággal, megpróbáltam visszarángatni a helyére. Mikor újra felnéztem már csak a szürke pulcsit láttam és esélyem sem volt megakadályozni a becsapódást... Sikítva puffantam neki az előttem állónak, aki szerencsémre volt olyan erős, hogy megtudott tartani, így nem vágódtam hanyatt a fél életemet tartalmazó csomagokkal.
-Úristen annyira sajnálom - kezdtem el magyarázkodni mire az "idegen" lágyan végig simított az arcomon.
-Y/N te vagy az...?

-Seungmin? - pislogtam hitetlenkedve a fiúra. Arcát maszk takarta, de barátságos szemeiről azonnal felismertem. Semmit nem változott a tekintete... Ugyan olyan szeretettel és aggódással nézett rám, mint azon a napon amikor utoljára láttam.
-Te most velem jössz - közölte ellent mondást nem tűrően majd lopva körülnézett, mintha azt ellenőrizte volna, hogy ugye nem lát minket senki. Azonnal felismertem, hogy a dorm irányába kezdett el húzni. Olyan jól ismertem már az utat, hogy csukott szemmel is odataláltam volna. Mennyi időt töltöttem el ott régen Seungminnnal és a srácokkal... Akkor még minden rendben volt, akkor még boldog voltam. Akkor még nem követtem el életem legnagyobb hibáját...

Seungmin úgy kommandózott be velem a szobájába, ahogy a marihuánát szokták átcsempészni a határon. A szobájába érve rögtön az ágyra ültem és akaratlanul is elnevettem magam a szituáción mire az idol csak mérgesen összehúzta a szemöldökét.
-Hallgatlak - ült le velem szembe a földre és állát két kezében megtámasztva nézett fel rám.
-Nem tudom mit vársz most tőlem - csóváltam meg a fejem. - Mit szeretnél mit mondjak?
-Adj magyarázatot a történtekre - mondta miközben tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Seungmin pillantásával vallatni lehetne... Na, nem azért mert olyan kegyetlen lenne, hanem mert a lelkedig hatol és késztetést érzel arra, hogy feltárd előtte szíved minden titkát.

-Tudom mit szeretnél hallani, tudom mire vagy kíváncsi, de nem tudom - sóhajtottam miközben a bakancsom orrát kezdtem el bámulni. - Uhh, de bunkó vagyok - motyogtam majd gyorsan neki láttam a cipőfűző kioldásának, de a kezem annyira remegett, hogy nem boldogultam vele.
-Fejezd ezt be Y/N - fogta le a mancsaimat Seungmin majd finoman az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Képtelen voltam rá... Összeszorított pillákkal vártam, hogy véget érjen ez a rémálom. Ennél még az is jobb lenne, ha annak a vadállatnak az ütéseire ébrednék... Valamiért a testi fájdalmat mindig jobban viseltem mint a lelkit.

A könnyeim mintha sósavból lettek volna, úgy kezdték el marni a szemeimet. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Kapkodva a farmerzsebemben kezdtem el turkálni, papír zsepit keresve és mikor nem találtam hangosan felzokogtam. Térdeimet ölelve kuporodtam össze Seungmin ágya szélén majd szépen lassan lecsúsztam a földre. Két kart éreztem magam köré fonódni és a távolból érzékeltem Seungmin hangját is, de olyan volt mintha a víz alól beszélt volna hozzám. Oly' messzinek tűnt, oly' elérhetetlennek, mintha egy világ választott volna el minket egymástól... De nem a világ volt az, hanem én. Én és a hazugságaim, az önzőségem, a gyávaságom és a gerinctelenségem.

-Sajnálom sajnálom sajnálom - borultam hirtelen a nyakába és képtelen voltam abba hagyni a sírást. Megnyugvás helyett a sós cseppek a szememből még jobban ömleni kezdtek és az elmosódott sminkem égette a szemeimet. - Összekoszolom a pulcsidat - suttogtam alig halhatóan és finoman eltoltam magamtól Seungmint.
-Nem érdekel - rántott vissza magához és olyan szorosan fonta körém karjait, mintha a bennem tomboló összes negatív érzést kiakarta volna szorítani. Ölelése erős volt, de mégis olyan gyengéd és annyira puha... Biztonságban éreztem magam. Seungmin óvatosan letörölte az arcomat a pulcsija ujjával miközben a másik kezével a hátam simogatta. Egy pillanatra sem engedett el... Sem fizikálisan, sem pedig érzelmileg.

A látásom még mindig homályos volt, de Seungmin buciját nagyjából ki tudtam venni. Tétova mozdulatokkal puha pofijához nyúltam és újra sírni kezdtem amikor megéreztem könnyektől nedves arcbőrét.
-Mindent tönkretettem, igaz? - suttogtam miközben az arcát kezdtem el cirógatni.
-Nézd Y/N... Nem foglak mentegetni és könnyíteni a lelkiismereteden, csak azért mert az illem így diktálja - mosolyodott el halványan majd elkapta a kezem és a tenyerembe csókolt. - De szeretném ha tudnád, hogy nem vagyok mérges! Csupán válaszokat szeretnék.
-Hát azokat én is - fújtam ki a tüdömbe rekedt levegőt. - Bár tudnám miért tettem... Hiszen mindent megkaptam tőled, még többet is, mint amennyit érdemeltem.

-Y/N ne kezd ezt el kérlek szépen - sóhajtott gondterhelten Seungmin majd a mellettünk lévő éjjeli szekrényben kezdett el kutakodni. Rövid keresgélés után a kezembe nyomott egy nedves törlőkendőt és végre normálisan megtudtam tisztítani az arcomat.
-Köszönöm - mosolyodtam el halványan mikor újra rendesen láttam. - Szóval válaszokat szeretnél... - szívtam be élesen a levegőt. - Azokat a kérdéseket amiket te ezerszer feltettél magadban, én is számtalanszor megkérdeztem magamtól... És nem jutottam semmire azon kívül, hogy egy rohadék vagyok. - Nagyot nyeltem és bár a hangom remegett, de végre kimondtam azt, ami hónapok óta nyomta a szívemet. - De te olyan távol voltál, ő pedig...
-Közel.

Seungmin szájából még kegyetlenebbül hangzott az egész. Cserben hagytam őt és gyáván más karjában kerestem a vigaszt. De mire mentem vele...? Belekerültem egy csapdába, amiből csak a szerencsének hála tudtam megmenekülni. Pedig mindenem megvolt... Szerető párom aki a tenyerén hordozott, fogadott családom akik úgy törődtek velem mint senki más és én mégis az első nehézségnél eldobtam őket. Valami elromlott és én nem azon igyekeztem, hogy megjavítsam, hanem áttaposva mindenkin a kukába hajítottam az egészet. Mindezt miért? Azért, hogy kihasználjanak, tönkre tegyenek és kiszipolyozzanak, hogy aztán fülem farkam behúzva megbocsájtásért könyörögjek azoknak akiket cserben hagytam...

-Te vagy... - kezdtem bele, de a hangom elcsuklott és csendesen sírdogálni kezdtem. Seungmin azonnal az ölébe húzott és egy szót sem szólva ringatott, amíg meg nem nyugodtam. - Te vagy minden fájdalmamra a gyógyír, az ellenszer mely kitudja mosni belőlem ezt a mérget - folytattam suttogva miközben úgy kapaszkodtam a fiú pulcsijába, mintha az életem múlt volna rajta. Seungmin egész testében megfeszült, de nem reagált semmit. Akkor hasított belém a kegyetlen érzés, hogy ezt örökre elbasztam.
-Időre van szükségem, hogy megemésszem a történteket - törte meg a csendet végül Seungmin mire kibontakoztam az öleléséből és ráemeltem sírástól vörös szemeimet.
-Meg tudsz nekem valaha bocsájtani? - kérdeztem rettegve a választól.
-Nem... - felelte komolyan majd lágyan elmosolyodott. - Mert már rég nem haragszom.

Igaz az eredeti kívánság egy szürke pulcsis nyunyorgatni való Seungmin volt, de hát na. xD Ismertek... Szeretem a mély mondanivalójú írásokat és DottieX nemkonkrét kérése pont kapóra jött, hogy kiéljem magam. 💕😝

Boldog új évet pupákok! 💕